A következő címkéjű bejegyzések mutatása: modernizmus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: modernizmus. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. szeptember 12., szerda

Laikus katolikusok - csönd a nevünk?

Állandóan azzal a véleménnyel találkozom, hogy akár én, akár más hogy fogalmazhat meg olyan álláspontot, amely szembe megy mondjuk valamelyik II. vatikáni zsinat utáni pápa által engedélyezett gyakorlattal (pl. kézbe áldozás), vagy hogy milyen dolog, hogy nem értünk egyet bizonyos dolgokban Ferenc pápával és a többi.


Ez az egész játék igazából arra megy ki, hogy érvek helyett azzal lehetetlenítsék el az álláspontunkat, hogy megpróbálják ránk bizonyítani, nincs bennünk alázat, sőt, hogy általában véve, ha egy laikus kritizál egy felszentelt személy által mondott vagy cselekedett dolgot (hát még ha püspök vagy pápa az illető), akkor azzal biztosan rosszat tesz.

Csakhogy két dolog van, ami igazán „varázslatos" ebben az egészben.

Az egyik, hogy a laikusok alázatával és a pápák tekintélyével érvelők csak akkor húzzák elő ezeket a kártyákat, mikor a hierarchia magaslatán ülő személyek  nekik tetsző mondatairól és cselekedeteiről van szó. Érdekes módon XVI. Benedek pápa vagy a II. vatikáni zsinat előtti pápák tanításai annyira már nem fontosak. Se azoknak a bíborosoknak és püspököknek a szavai, akik szembe mennek a modernista áramlattal, pl. Roberth Sarah, Raymund Burke vagy Athanasius Schneider. Sőt, mondjuk Viganò érsekre lehet kígyót-békát kiabálni, az nem probléma, míg ugyanennek a tizedéért nem is Ferenc pápa személyével, hanem bizonyos tetteivel és szavaival kapcsolatban fővesztés jár.

A másik furcsaság, hogy a modernista tévtanításokkal és gyakorlatokkal szembeni kiállástól eltekintve ezek az emberek teli torokból hirdetik, hogy a II. vatikáni zsinat óta eljött a laikusok ideje. Szóval ha a modernizmust építed laikusként, akkor a keblükre ölelnek, sőt, még hangszórót is adnak a kezedbe, hogy még hathatósabban kiálthasd világgá a véleményedet. Csak akkor kéne behúzott nyakkal kushadnod és bálványimádó módon minden szavukban és tettükben tévedhetetlenként és bűntelenként kezelned a pápákat és a papokat, ha éppenséggel a hittel szemben cselekedtek, te meg a hitet és a hagyományt védenéd. Ilyen esetben megkapod azt az amúgy már rendkívül unalmas vádat, hogy pápább vagy a pápánál, és ez milyen gőgös dolog.

Persze szegény katolikus ilyenkor kellemetlenül érzi magát, mert hát mégis csak a Sátán bűnével vádolják. De felesleges vitába szállni és védeni magunkat. Hiszen nem rólunk van szó. Nem a mi személyünk az érdekes. Hanem az, hogy mi az igazság, és mi a helyes, vagy legalábbis a jobb gyakorlat.

Mivel ma az Egyházi vezetés jelentős része modernista, ezért nagyon nehéz dolga van a hithű papoknak. Szenvednek. Épp ezért értünk egy olyan korszakába az Egyháznak, amikor sok laikus katolikus véleményformáló van. Amit papok nem mernek kimondani, azt nekünk, katolikus újságíróknak és bloggereknek kell. Mert mi legfeljebb csak pár bántó hozzászólást kapunk, de nem kell szembenéznünk azzal, hogy bosszúból áthelyeznek, vagy épp megfosztanak a prédikálás, misézés jogától, és a többi. 

Igen, nyilván nem könnyű azt hallgatni egyes katolikus testvéreinktől, hogy farizeusok, rigoristák, lázadók, szedevakantisták, pápábbak a pápánál, gőgösek, tiszteletlenek, rosszhiszeműek, gyűlölködőek, széthúzást szítóak vagyunk, csak azért, mert védjük a katolikus hitet és hagyományt – akár pápákkal vagy püspökökkel szemben is –, és nem hagyjuk, hogy zavartalanul abba a hamisan hurráoptimista hangulatba ringathassák magukat a magyar hívek, amely a II. vatikáni zsinat óta az általános és brutális hanyatlással szemben is eluralkodott az Egyházban. Nyilván, aki számára kellemetlen a tény, hogy a király meztelen, gyűlölni és gyalázni fogja a gyereket, aki a fülébe kiabálta, de attól még tudjuk, kinek volt igaza és ki cselekedett és beszélt helyesen, az igazsághoz híven.

A Sátán akár belső kételyekkel, akár megvezetett emberek által próbál rávenni a hallgatásra, mikor a katolikus hitet és hagyományt védenéd, ne hagyd magad! Az nem alázat, hogyha hallgatsz, mert nem vagy pap. Te is megkeresztelt és megbérmált katolikus vagy. Jogod, sőt kötelességed kiállni az igazság mellett nem csak úgy, hogy éled, hanem hogy szavaiddal hirdeted. 

Persze nem durván, tiszteletlenül és személyeskedve, de igenis rámutatva arra, ha valami téves – még akkor is, ha a pápa vagy egy bíboros tette, mondta. Ezzel nem széthúzást szítasz és az Egyházat támadod, hanem pont, hogy az Egyházért tevékenykedsz, mert igyekszel tenni a káros gyakorlatok és tévtanítások ellen. Ezek mérgezik az Egyházat, nem az, aki minderre rámutat.

Mindeközben persze ne felejtsük el, hogy sose a tévedő ember az ellenségünk, hanem a tévedés, és azok a hatalmasságok, amelyek ezek mögött állnak. Maga a tévedő is áldozat. Ahogy Szt. Pál írja:

„Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen." (Ef 6,12)

Ezen kívül arra is figyeljünk, hogy minden vita és hitvédelem csakis abból forrásozhat, hogy elsősorban mi magunk igyekszünk jobbá válni. Hiszen könnyen lehet, hogy bár az irgalmasság lelki cselekedeteinek gyakorlásának tűnik, de csak azért kritizálunk olyan buzgón másokat, mert addig se kell magunkat nevelni, hiszen az sokkal nehezebb. Viszont hiába próbálják úgy beállítani, ez a kettő nem zárja ki egymást! Törekedhet valaki egyszerre a saját jobbulására és rámutathat mások tévedéseire.

Végül szeretnék belinkelni ide egy fantasztikus videót, amelyen Angelica anya, az EWTN katolikus tv-társaság alapítója beszél, és amelyet a Katolikus Válasznak hála magyar felirattal is meghallgathatunk:


Ezt a lelkületet nem akarják ma bennünk, a modernizmus eretnekségét elutasító katolikusokban látni kritizálóink. Mert tudják, mennyire igaza volt Sienai Szt. Katalinnak: „Légy, akinek Isten látni akar, és lángra lobbantod a világot!" Hiszek benne, hogyha az álszerénység, az aggályoskodás és a környezetünknek való megfelés kényszerétől megszabadulunk, mi is képesek leszünk erre az Úr segítségével. Igen, laikusként is.

Ne hagyjuk, hogy a köveknek kelljen megszólalniuk! Imáink, tetteink és szavaink által váljunk bátor eszközeivé Jézusnak és a Szűzanyának arra, hogy általunk is visszavezethessék az Egyházat az igaz hit és hagyomány útjára.

Kapcsolódó:

2018. május 8., kedd

Lehetetlen betartani az Egyház parancsait


Ha van, amiben egyetértek a modernistákkal, az az, hogy lehetetlen betartani az Egyház parancsait. Tisztán készülni a házasságra, elfogadni a gyerekeket és nem belerokkanni lelkileg és idegileg, vagy épp, ha nem lehet gyerekem, nem tiltott eszközökhöz (pl. lombikprogram) folyamodni. Papként vagy szerzetesként cölibátusban élni egy életen át, elhagyott férjként vagy asszonyként nem összejönni mással, homoszexuálisként vállalni a tisztaságot... Valóban lehetetlen. Bolond, aki azt gondolja, képes rá.

De akkor mi a megoldás?

A modernisták azt mondják, változtassuk meg az Egyház tanítását. Amiről évezredeken át azt mondtuk, bűn és kizárjuk magunkat általa a mennyből, legyen most már elfogadható. Hiszen ostobaság lenne lehetetlent kérni. Eddig pedig ostobák voltunk, de modern korunkban ezt beláttuk és bánjuk. Aki pedig nem látja be mindezt, az fafejű, irgalmatlan, rigorista farizeus.

Ha nem lenne Isten, egyetértenék velük ebben is. Kitaláltak az emberek egy erkölcsi kódexet, ami túl szigorúnak bizonyult, hát közfelkiáltással szavazzuk le. Mennyivel könnyebb lesz ezután, nemde?

De ha hiszünk Istenben - és keresztényként azért nem ártana -, akkor abban is hiszünk, hogy Ő adta ezeket a parancsokat. Mégpedig szeretetből: hogy megóvjon minket attól, hogy ártsunk magunknak és másoknak, és végül a pokolra jussunk. Akár értjük az okát, akár nem, ami bűn, az valóban a romlásunkra van.

Hogy lehet bűn, ami emberileg elkerülhetetlen? Miért vár el Isten tőlünk lehetetlent? Nem lehet, hogy az Egyház kétezer éven át tévedett?

Katolikusként az kéne legyen az alapunk, hogy az Egyház parancsai, dogmái, erkölcsi tanítása felett isteni garancia van. Nincs olyan, hogy kétezer éven át valamit elvárt tőlünk halálos bűn terhe mellett az Egyház, aztán mi most rájövünk, hogy ez butaság volt. Talán egy balliberális gondolkodhat így, aki abban hisz, hogy a középkorban sötétek voltak az emberek, de a technikai fejlődéssel minden más tekintetben is egyre csak fejlődünk, tehát nyugodtan lesöpörhetünk mindent az asztalról, csak mert mi később születtünk, mint az elődeink. De mi katolikusként ne essünk a modern ember gőgjébe, és legyünk inkább csak biztosak abban, hogy az Egyház Isten parancsait tanítja, és nem is érti félre azokat ennyire súlyosan.

Akkor tehát Isten miért is kér tőlünk lehetetlen dolgokat?

Hát azért, hogy a mennybe jussunk!

Mi a menny? A Földön megkezdett szeretetkapcsolatom Istennel a halálom után kiteljesedik és elveszíthetetlenné válik. Az Egyház parancsai szerint pedig csak úgy tudok élni, ha Isten erejéből teszem. Nem tudom a parancsokat istenkapcsolat nélkül, a saját erőmből betartani. Így mikor erre törekszem, sikertelenségem megtanít rá, hogy Istenbe kapaszkodjak. Rendszeres gyónás, vasárnapi szentáldozás, napi fél-egy óra Istennel töltött idő nélkül nem tudom keresztényként megélni a hétköznapokat, nemhogy növekedni a szentségben.

Amikor bizonyos egyházi vezetők, vagy egyszerű papok és hívek azért lobbiznak, hogy bizonyos bűnöket már ne mondjunk annak, és bizonyos elvárásokat töröljünk el, valójában arról tesznek tanúbizonyságot, hogy nem értik a keresztény élet működését. 

Nem értik, hogy nem a saját erőnkből kell a parancsokat betartani. Hisz az tényleg lehetetlen lenne. Ideig-óráig talán megy. Bizonyos parancsokat talán képesek vagyunk betartani és bizonyos erényeket gyakorolni, amelyekre hajlamunk van. Talán könnyű megállnunk, hogy ne lopjunk vagy ne igyunk túl sok alkoholt. De amikor húsunkba vágó dologról van szó, olyasmit kéne elhagyni, ami rendkívül fontos nekünk, vagy olyat tenni, ami a magunk erejéből lehetetlen, akkor két út van előttünk: 
a) vagy meg se próbáljuk, bemagyarázva magunknak, hogy Isten nem várhat el tőlünk ilyen nehéz dolgot;

b)
vagy pedig kitöröljük az elménkből azt a tévhitet, hogy a magunk erejéből jó krisztuskövetők tudunk lenni, és odafordulunk az Úrhoz, totálisan átadva magunkat Neki, hogy az Ő erejéből váljunk szentté.
Nincs harmadik út. Nincs istenkapcsolat és totális önátadás nélkül gyümölcsöző kereszténység. De ez nem baj.

Milyen rettenetes is lenne, hogyha Isten nélkül is tudnánk keresztény életet élni!

Akkor eljuthatnánk oda, hogy abszolúte semmilyen kapcsolatot nem ápolunk Vele, csupán elolvassuk mondjuk a katekizmust meg a Bibliát, és az ezekben foglalt erkölcsi parancsokat alkalmazzuk, mint ahogy megtanulhatunk és alkalmazhatunk matematikai szabályokat is anélkül, hogy a matematika tankönyv szerzőjével akár egy szót is váltottunk volna.

A farizeusoknak tulajdonképpen ez volt a bűne. Nem az volt a baj, hogy be akarták tartani Isten parancsait, hanem hogy valódi istenkapcsolat nélkül tették ezt. Ebből pedig rendkívüli gőg fakadt. Azt látták, hogy a saját tehetségükből mindent betartanak, sőt, még túl is teljesítik az isteni elvárásokat. Azt hitték, többek másoknál, és hogy azért jutnak a mennybe, mert erkölcsi és vallási buzgóságukkal lenyűgözték Istent. Pedig igazából nem tudták betartani a legfőbb parancsot: az Isten és a felebarát szeretetét, hiszen Jézust a keresztre adták, majd véresen üldözték a követőit. Vallásosságuk illúzió volt csupán, csillogó máz.

De a keresztény élet egyébként is több, mint hogy vallásos emberek vagyunk, akik kerülnek bizonyos dolgokat és megtesznek másokat. 

Ez is fontos. Sőt, elengedhetetlen. De mindez csak akkor értékes Isten szemében, és egyáltalán akkor lehetséges, hogyha nyitottá válunk az Istennel való kapcsolatra és átadjuk magunkat Neki.

Ez már csak abból is világos lehet, hogy sok minden van, amit csupán száraz tények ismeretével nem lehet eldönteni, pl. hogy apácák legyünk vagy megházasodjunk. De nap mint nap tapasztalom, hogy mennyi olyan apró és személyes kérdés van, amelyben nem tudnék dönteni, ha csupán csak olvasgatnék Isten parancsairól, nem pedig személyes kapcsolatban lennék Vele.

Nem véletlen írja Szent Pál sem azt, hogy még a vértanúság se ér semmit, hogyha nincs bennem szeretet. (ld. 1Kor 13)  

Vagyis ha nem adom át az életemet Istennek, hogy szeretetével átalakítson engem, és rajtam keresztül is kiáraszthassa szeretetét a többi emberre (felebaráti szeretet). És pont ezért tanítja azt az Egyház, hogy egy ember csak akkor tud érdemszerző cselekedeteket végrehajtani, ha a megszentelő kegyelem állapotában van. Az Istennel való közösség nélkül ebből a szempontból még a jótettek se érnek semmit.

Hiszen Krisztus nem humanizmust hirdetett!

Nem azt hirdette, szeressük egymást, gyerekek, amúgy mindegy, hiszünk-e Istenben, vagy sem. Ő azért jött, hogy helyreállítsa a kapcsolatot Isten és ember között. Mert az Úr nélkül semmik vagyunk és elveszünk. Saját erőnkből kiizzadt jótetteink nem mentenek meg minket, csak gőgössé tesznek, hogy milyen csodálatosan tudunk viselkedni anélkül is, hogy megalázkodnánk az Úr előtt és átadnánk Neki az éltünket.

Nyomós oka van annak, hogy a Szentíráson a Vőlegény és a menyasszony metaforája vonul végig Isten és a választott nép, majd Isten és az Egyház, illetve Isten és a keresztény hívő közötti kapcsolat érzékeltetéseként.

Maga Krisztus is, aki a mi példaképünk kell legyen - hisz keresztényként Őt követjük -, rendkívül szoros kapcsolatban volt az Atyával, rendszeresen imádkozott Hozzá, vagyis beszélgetett Vele. 

Egyik példabeszédében így beszél erről a kapcsolatról:
„Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz rajtam gyümölcsöt, lemetsz, és minden termőt megtisztít, hogy többet teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek. Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek. Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.” (Jn 15,1-17)
Ebből is jól látszik, hogy nincs keresztény élet anélkül, hogy Istenben ne lennénk.  

Csak a Krisztusból táplálkozó, a Szentháromságban gyökerező keresztény tud valóban keresztény életet élni. Amikor magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget, Krisztus átadja magát nekünk, és mi átadjuk magunkat Neki. Szent Pál így beszél:
„Én ugyanis a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. Nem érvénytelenítem Isten kegyelmét: ha ugyanis a megigazulás a törvény által van, akkor Krisztus hiába halt meg.” (Gal 2,19-21)
Vagyis  hogyha keresztények vagyunk, akkor Krisztus működik már bennünk és általunk. Ez nem azt jelenti, hogy eltűnik a személyiségünk. Ellenkezőleg.

Krisztus bontakoztatja ki az igazi személyiségünket, alakít minket saját magunk szent változatává. 

Ha a vak, amint meggyógyul a szeme, nem veszti el személyiségét, úgy mi se hihetjük azt, hogy lelki-erkölcsi betegségeink, vagyis bűneink elvesztésével, és új képességek, vagyis erények elnyerésével elveszítjük a személyiségünket.

Arról pedig végképp nem beszélhetünk, hogy a parancsok betartása tönkretesz minket, lelki nyomorékká, boldogtalanná válunk általa, mint ahogy azt sokan vizionálják. 

Ez a Sátán hazugsága. 

Ő odavan azért, hogy Istenre kenjen minden olyan dolgot, amelyet valójában ő szeret csinálni. Mert hiszen az általa sugallt bűnök tesznek minket tönkre, nem pedig az Úr által adott parancsok. Hogy is beszélhetne Krisztus „édes igáról" és „könnyű teherről" (ld. Mt 11,28-30), hogyha belerokkannánk az Ő követésébe? Talán hazudik a mi Urunk?

Persze valódi igáról és teherről van szó, ezt Jézus sem tagadja. Erőfeszítéseket kell tennünk, meg kell zaboláznunk sérült természetünket. De mindez mégis azért lehet édes és könnyű, mert megkapjuk hozzá az Úr erejét, sőt, jutalmul Őt magát. Hiszen minél inkább megtisztulunk a bűnös gondolatoktól, tettektől és szavaktól, annál szorosabb közösségbe tudunk lépni Vele, ami a legédesebb dolog a világon. És ami eleinte nehéznek tűnt, az szépen lassan a természetünkké válik, ahogy a Jézus Krisztussal való egyre szorosabb kapcsolat révén részesülünk az Ő isteni természetéből.

Lisieux-i Szent Teréz így ír erről Önéletrajzában:
„Ó, Uram! Tudom, hogy nem parancsolsz semmi olyat, ami lehetetlen, te jobban ismered gyengeségemet, tökéletlenségemet, mint én magam, te jól tudod, hogy én soha nem tudnám úgy szeretni a nővéreimet, ahogyan te szereted őket, ha csak te magad, ó én Jézusom, nem szeretnéd őket tovább énbennem. Oh, mennyire szeretem ezt a parancsot, hiszen bizonyítékát nyújtja annak, hogy a Te akaratod: bennem szeretni mindazokat, akiket szeretnem rendelsz!... Igen, érzem, hogy mikor szerető szívű vagyok, egyedül Jézus cselekszik bennem, minél inkább egy vagyok Vele, annál jobban szeretem minden nővéremet.” 
Teréz kis útja se szól másról, amint arról, hogy belátjuk, a magunk erejéből képtelenek vagyunk a keresztény életre, de ha átadjuk magunkat az Úrnak, akkor semmi se lehetetlen, amit Ő elvár.

Hiszen Ő maga cselekszi meg bennünk és általunk mindezt. Talán ez az önfejű halász, Simon alkalmas volt rá, hogy az első pápa legyen? Vagy a gőgös Saul meg tudta volna írni önmagától a szeretethimnuszt? Az aranyifjú Ágoston hogyan írta volna meg a Vallomásokat? Johanna vajon értett a politikához és a hadvezetéshez? Bernadett, a szerény szellemi képességekkel bíró okszitán parasztlány milyen briliáns tálentumokkal rendelkezett, hogy a Szűzanya szószólójává vált?

Nem az a lényeg, milyen csodálatos tehetségek vagyunk a világ szemében. Hogy mi mit gondolunk magunkról, vagy épp a többi ember.

Kivétel nélkül azért teremtett minket Isten, hogy új emberré válva megdicsőítse Magát bennünk.

Arra szeretnék buzdítani tehát titeket Szent Pál szavaival, hogy forduljatok el a hamis prófétáktól, akik olyasmit tanítanak, ami csikladozza a fületeket, hanem ehelyett adjátok át az életeteket az Úrnak, hogy bennetek is végbevihesse csodáit, ahogy azt már sokakkal megtette ezelőtt.
„Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek. Kicsapongásról és egyéb tisztátalanságról vagy kapzsiságról szó se essék köztetek, ahogy a szentekhez illik. Ocsmány, léha vagy kétértelmű szót ne ejtsetek ki. Ez sem illik hozzátok, annál inkább a hálaadás. Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában. Senki ne vezessen félre benneteket üres beszéddel, mert ezek miatt éri Isten haragja a hitetlenség fiait. Tehát ne vállaljatok velük közösséget. Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság fiai. A világosság gyümölcse csupa jóság, igazságosság és egyenesség. Azt keressétek, ami kedves az Úr szemében. Ne legyen részetek a sötétség meddő tetteiben, inkább ítéljétek el őket. Amit ugyanis titokban tesznek, azt még kimondani is szégyen. Mindarra, amit elítéltek, fény derül, s ami így világossá válik, fényforrás lesz. Ezért mondják: Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog. Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éltek: ne balgán, hanem bölcsen. Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak. Ne legyetek értetlenek, hanem értsétek meg az Úr akaratát. Ne részegeskedjetek, mert a bor léhaságra vezet, inkább teljetek el Lélekkel. Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak. Adjatok hálát mindig mindenért Urunk, Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának.” (Ef 5,1-20)


2018. január 10., szerda

Lejtő – felelős gyermekvállalástól a fogamzásgátlásig

„Jó okkal gyakran hangsúlyozzák, hogy a nagycsaládok élenjárók a szentek bölcsői tekintetében. Megemlíthetnénk többek között Szent Lajos, a francia király családját, amely tíz gyermekből állt, a szingapúri Szent Katalint, aki huszonöt tagú, Bellarmine Szent Róbertet, aki tizenkettő, és Szent X. Piuszt, aki tízgyermekes családból származott. Minden hivatás az Isteni Gondviselés titka; de ezek az esetek bizonyítják, hogy sok gyermek nem akadályozza meg a szülőket abban, hogy kiemelkedő és tökéletes nevelést biztosítsanak számukra; és megmutatják, hogy a mennyiség nem hátrány a minőségben, sem a fizikai, sem a szellemi értékek tekintetében." 

Ezt XII. Piusz pápa mondta a Róma és Olaszország nagycsaládos szövetségei igazgatóinak tartott beszédében 1958. január 20-án.

Az lenne a kérdésem, hogy ti, XXI. századi katolikusok mikor hallottatok utoljára egy papot a nagycsaládot dicsérni, a híveket arra buzdítani, hogy minél bátrabban vállalják mindazt az áldást, amellyel Isten meg akarja ajándékozni a házasságukban?

Nem nagyon hallottatok ilyet, ugye? Inkább ezt hallottátok helyette: ne szaporodjatok, mint a nyulak. Illetve hogy fontos a felelősségteljes gyermekvállalás és meg szabad, sőt, meg kell tervezzétek, mikor és mennyi gyermeketek születik. Csak épp, ha lehet, ne fogamzásgátlót használjatok, hanem a természetes családtervezés módszereivel éljetek.

Ennek az az oka, hogy az utóbbi évtizedekben radikálisan megváltozott a retorika az Egyházon belül is a gyermekvállalással kapcsolatban. Bizonyos megfogalmazásokból úgy tűnik, nem a nagycsalád az ideál, sem pedig az Istenre hagyatkozás. A világ mindent szabályozni akaró szemlélete sejlik fel ezek mögött a szavak mögött. Azt hisszük, attól vagyunk felnőtt keresztények, hogy mint a pogányok, aggodalmaskodunk a jövendőn.

Holott van egy gyönyörű rész a Szentírásban, amikor Jézus a Gondviselő Atyaistenről beszél:

Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak. Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél? Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni? És a ruha miatt miért aggódtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak és nem fonnak; mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mezei füvet, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten így felöltözteti, mennyivel inkább titeket, kishitűek? Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: ‘Mit együnk?’, vagy: ‘Mit igyunk?’, vagy: ‘Mibe öltözködjünk?’ Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja." (Mt 6,2434)

Szomorú, de tény: ez a bizalom már katolikus körökben is szektás ostobaságként vagy radikális iszlám mentalitásként tűnik fel (akik amúgy nem véletlen szülnek majd ki minket a kontinensünkről...), és ugyanúgy gondolkodunk a gyermekáldásról, mint a nem keresztény házaspárok. Haldokló kultúránk egyik hullafoltja, hogy a mai Egyház a felelős gyermekvállalás frázisával elérte a katolikus édesanyáknál, hogy bűntudatot érezzenek, hogyha nem élnek valamilyen családtervező módszerrel, miközben mások mindenféle gátlás nélkül hirdetik a fogamzásgátlás erkölcsösségét.

Kérlek, életre nyitott katolikus anyák, ne rettegjetek és ne szégyenkezzetek! Jézus szavain kívül bátorítson titeket az a tény is az Istenre hagyatkozásban, hogy mennyi szentünk származott sokgyermekes családból, és hány szent asszony volt egy-kettőnél több gyermek édesanyja. A teljesség igénye nélkül:
  • Szt. Emmelia kilenc vagy tíz gyermek édesanyja, köztük négy szenté: Nagy Szt. Bazilé, Nüsszai Szt. Gergelyé, Szebasztei Szt. Péteré és Szt. Makrénáé;
  • Páli Szt. Vince szegényparasztok gyermeke, hatból a harmadik;
  • Avilai Szt. Teréz tizennégy gyermek közül az ötödik;
  • Loyolai Szt. Ignác tizenhárom gyermek közül a legkisebb;
  • Szienai Szt. Katalin huszonöt gyermek közül a huszonnegyedik;
  • Szt. Ann Seton öt gyermeke volt;
  • Lisieux-i Szt. Teréz kilencedik gyermek;
  • Aquinói Szt. Tamás hatodik gyermek;
  • Szt. Gianna Beretta Molla tizenhárom gyermekből a tizedik, ő maga négy gyermek édesanyja;
  • Szent X. Piusz pápa nyolc gyermek közül a második;
  • Szent Klotild öt gyermek édesanyja;
  • Génuai Szt. Katalin öt közül a legkisebb gyermek;
  • Szt. Faustyna nővér tíz gyermekből a harmadik;
  • Borromei Szt. Károly hat gyermek közül a harmadik;
  • Clairvaux-i Szt. Bernát hét gyermek közül a harmadik;
  • Soubirous Szt. Bernadett öt testvéréről tudunk;
  • Monfort Szt. Lajos tizenhét testvére volt;
  • Szent Johanna öten voltak testvérek;
  • Szalézi Szt. Ferenc legidősebb hat fivér közül.

Ha belegondolok, mennyien nem születhettek volna meg közülük manapság! Ugyan ki vállalna „józan ésszel" huszonnegyedik gyermeket, ahányadik Sienai Szt. Katalin volt? De nem kell elmennem idáig, szerintem a tizenharmadik Szt. Ignácra vagy a tizedik Szt. Gianna Beretta Mollára se lenne túl sok jelentkező a „felelős családtervezéssel" megtévesztett katolikusok között.

Persze azért vannak pozitív példák is! Egy-két pap, aki XII. Piusz pápához hasonlóan beszél, és persze házaspárok, akik Istent teszik meg a családjuk Urának. 


Annak idején, még mikor menyasszony voltam, egy ferences atyánál gyóntam, aki ajánlotta, hogy keressek rá a Lukács családra. Hazamenve rá is kerestem, és megtaláltam Lukács Ernő bácsit, húsz gyermek édesapját. Ujjongjatok ti is velem ennek a családnak a történetét olvasva, milyen csodálatos is a Gondviselés!


Vagy ott van az amerikai baptista Duggar házaspár. A házasságuk első négy évében fogamzásgátlást használtak, mondván, most még nincs itt a gyermekáldás ideje. De aztán kiderült, hogy mindennek ellenére Michelle fogant, amiről nem tudott, viszont a tabletta miatt el is vetélt. Ez annyira sokkolta őket, hogy elhatározták, nem élnek többé semmiféle fogamzásgátló, de még családtervező módszerrel sem, és teljesen Istenre bízzák, mikor és mennyi gyermekük születik. Az eredmény: tizenkilenc gyermek, és már unokáik is vannak.


A szintén amerikai, de katolikus Tierney-ék most tartanak a kilencedik gyermeknél. Ők a negyedik gyermekük után döntöttek úgy, hogy nem tcst-znek egyáltalán. Hogy miért, azt (angolul) elolvashatjátok a blogján.


Colette Zimmermann 26 éves katolikus feleség. 19 évesen ment férjhez, azóta öt gyermekük született.

Milyen kár, hogy nem ők vannak többségben! Ha pedig az Egyházat továbbra is abba az irányba akarják kormányozni jelenlegi vezetői, amerre épp tart, pedzegetve a fogamzásgátlás legalizálását, még kevesebben lesznek az Istenre hagyatkozó családok. Pedig a katolikus tanítás világos. A zsinat előtt legalábbis még az volt. XI. Piusz pápát idézem:

„Sorra véve az egyes támadásokat, Tisztelendő Testvérek, melyeket a házasság java ellen intéznek, először a gyermekről szólunk. A gyermeket sokan vakmerően a házasság kellemetlen terhének nevezik, melytől a házastársaknak óvakodniuk kellene, de nem a tisztességes önmegtartóztatással, amely mindkét házastárs beleegyezésével a házasságban is megengedett, hanem a természettel való visszaélés által. Vannak, akik ezt a bűnös kedvezményt azért igénylik, mert irtóznak a gyermektől, és érzéki vágyaikat teher nélkül akarják kielégíteni. Vannak, akik azt hajtogatják, hogy nem tudnak önmegtartóztatásban élni, a gyermeket viszont önmaguk vagy a feleségük állapota, vagy a család gazdasági viszonyai miatt nem vállalhatják.

Pedig semmiféle ok, még a legsúlyosabb sem teheti természetessé és tisztességessé azt, ami önmagában természetellenes. A házastársi jog gyakorlása ugyanis természeténél fogva a gyermeknemzésre irányul, tehát a természet ellen vétenek és ocsmány, s benső lényegében tisztességtelen dolgot tesznek, akik annak természetes célját és hatását meghiúsítják.

Ezért nem csoda, hogy az Úristen a Szentírás tanúsága szerint különös szigorral üldözi ezt a gyalázatos bűnt, s néha halállal is büntette, amint Szent Ágoston mondja: »Tiltott módon és erkölcstelenül él a feleségével, aki a gyermek fogamzását megakadályozza. Ezt tette Onán, Júda fia, és Isten megölte miatta.« (De conjugiis adulterinis 2,12.) Mivel egyesek a kezdettől fogva hirdetett és soha el nem ejtett keresztény tanítástól eltérve újabban nyíltan mást hirdetnek e tárgyban, a Katolikus Egyház, amelyre maga Isten bízta az erkölcs épségének és tisztaságának védelmét, az erkölcsi züllöttségnek ebben a korában, a házasság tisztaságának e rút szennytől való megőrzése céljából, isteni küldetésére hivatkozva általunk fölemeli hangos szavát és ismét kinyilvánítja: 

A házassági jognak olyan használata, amely azt a gyermeknemzés természetes hatásától szándékosan megfosztja, Isten és a természet törvényének megsértése, s mindazok, akik ilyesmit tesznek, súlyos bűnt követnek el. Legfőbb apostoli tekintélyünknél fogva, s a gondjainkra bízott lelkek üdvéért való aggodalomból figyelmeztetjük a gyóntató és lelkipásztorkodó papokat, hogy híveiket Istennek e súlyos törvénye felől ne hagyják megtévedni, s méginkább hogy ők maguk óvakodjanak az effajta hamis véleményektől, s azokkal semmiképpen egyet ne értsenek.

Ha pedig – amitől Isten óvjon – egy gyóntató vagy lelkipásztor maga viszi ezekbe a tévedésekbe a rábízott híveket, illetve helyesléssel vagy hallgatással megerősíti őket tévedésükben, az tudja meg, hogy a legfőbb Bírónak tartozik szigorú számadással hivatásának elárulása miatt, s vonatkoztassa magára Krisztus szavait: »Vakok ők és vakok vezetői. Ha pedig vak vezet világtalant, mindketten verembe esnek.« (Mt 15,14)."

Végül még egy gondolat. Higgyétek el, nem az önmegtartóztatás vagy a sok gyerek az ellensége a házasság javának. Nem kér tőletek olyat Isten, ami tönkretesz! Hanem a bizalmatlanság, a halálos bűn és a szentségtörő áldozás árt a házasságnak, ami a fogamzásgátlás következménye.

Ne hallgassatok a modernistákra! Hanem inkább Krisztusra. Tévtanítók jönnek-mennek, de Benne még sosem kellett csalódnia senkinek.

Kapcsolódó:
Heroic Parenthood (nagyszerű cikk a felelős gyermekvállalás lózungjáról angolul)

2018. január 3., szerda

Az irgalmasságról


Szegény irgalmasság. Hányan, de hányan indokolják vele manapság azt, hogy halálos bűnben hagyják élni és szentségtörően áldozni lelki vezetettjeiket, illetve saját magukat. És hányak száján válik gyűlölettel fröcsögött mondattá a katolikus hithez és erkölcshöz ragaszkodókkal szemben a vád: „Irgalmatlan vagy!" Az irgalmasság olyan kiforgatott lózunggá és verbális fegyverré vált a modernisták ajkán, mint a balliberálisokén a sokszínűség, melynek nevében Európa ezerarcú nemzeteit nagy, egyszínű barna masszává változtatnák.

A modernisták által emlegetett irgalmasságnak is annyi köze van a valódi krisztusi irgalmassághoz, mint a balliberálisok által pártolt sokszínűségnek a valódi nemzeti sokszínűséghez. Ennek bizonyítására elég csak elővennünk azt a listát, mely felsorolja az irgalmasság lelki cselekedeteit. Ezek az alábbiak:
1. a bűnösöket meginteni, 
2. a tudatlanokat tanítani, 
3. a kételkedőknek jó tanácsot adni, 
4. a szomorúakat vigasztalni, 
5. a bántalmakat békével tűrni, 
6. az ellenünk vétkezőknek megbocsátani, 
7. az élőkért és holtakért imádkozni.
Az első három pont, de kiemelten az első teljesen ellent mond annak az irgalmasság-képnek, amelyet a modernisták hirdetnek. Mert mi is a bűnösök irgalmasság-képe? Az, hogy nem szabad bűnről beszélni és valakit bűnösnek mondani. Mégpedig azért, mert szerintük így elviselhetetlen terheket raknánk a hívekre, mivel lehetetlenség bizonyos helyzetekben szerintük az Egyház tanítását betartani.

Ha komolyabban belegondolunk a perszonalista erkölcsöt hirdető emberek álláspontjába, láthatjuk, hogy tulajdonképpen nem hisznek a Mindenható Istenben. Ugyanis szerintük hiába él egy katolikus a megszentelő kegyelem állapotában és hiába egyesül a Mi Urunkkal az Eucharistiában, lehetséges olyan helyzet, hogy képtelen nem halálos bűnben élni, mégpedig nem azért, mert ő maga a szabad akaratát rosszra használva enged a kísértésnek és bűnt követ el, hanem mert olyanok a körülmények, vagyis Isten olyan helyzetbe hozta. Tehát a mi Urunk nem más, mint egy tehetetlen félnótás, aki még annyi kegyelmet se tud adni a Vele egyesülő híveinek, hogy azok el tudják kerülni a permanens halálos bűn állapotát.

Itt tartunk most, hogy olyan emberek irányítják az Egyházat és olyan hívek vannak rengetegen tisztelet a kivételnek , akik fejében egy ilyen Isten képe él. Csak akkor azt nem tudom, mégis minek akarnak annyira áldozni és áldoztatni, hogyha szerintük az Eucharistia és a többi szentség tulajdonképpen semmit se ér, mivel Isten kegyelme még annyira se képes, hogy erőt adjon ahhoz, hogy be tudjuk tartani Isten parancsait. (Persze lehet, hogy elbukunk, de utána felállunk, nem pedig belenyugszunk a bűnbe.)

Hála Istennek nem a modernistáknak van igaza! XI. Piusz pápa ekképpen fejti ki az igaz katolikus tanítást mindezzel kapcsolatban, amikor arról beszél, hogy sokan a szegénységre hivatkozva akarják a fogamzásgátlást legalizálni:
„Mindazonáltal óvakodni kell, hogy a szomorú gazdasági viszonyok ne adjanak alkalmat sokkal szomorúbb tévedésre. Nem lehetnek ugyanis olyan nehézségek, amelyek hatálytalaníthatnák Isten belső természetük szerint rossz tetteket tiltó törvényeit. Isten erősítő kegyelméből a hitvesek minden körülmények között megfelelhetnek kötelességüknek és a házasságban tisztán megőrizhetik magukat ettől a szennytől. Mert áll a keresztény hit igazsága, melyet a Trienti Zsinat így fejezett ki: »Senki sem mondhatja azt a vakmerő és a szentatyák által átokkal tiltott szót, hogy a megigazult embernek az Isten parancsainak megtartása lehetetlen. Isten ugyanis lehetetlent nem parancsol, hanem parancsával arra int, hogy tedd meg, amit bírsz, kérd, amit nem bírsz, s Ő megsegít, hogy bírjad.« (Trienti Zsinat: 6. sess.11. fej.) Ugyanezt a tant az Egyház ismét ünnepélyesen kihirdette és megerősítette, amikor elítélte a janzenista eretnekséget, amely így merte káromolni Isten jóságát: »Isten egyes parancsai a megigazult emberek számára, még ha akarják és törekszenek is rá, a rendelkezésre álló jelenlegi erőkkel megtarthatatlanok, s hiányzik a kegyelem is, mely azokat megtarthatókká tenné« (Cum occasione apostoli konstitució, 1. 1653. V. 31)."
Tehát az az igazság, hogy a tridenti zsinat már jó négyszáz éve elítélte mindazt az istenkáromló tévedést, amit most a modernisták olyan nagy hévvel terjesztenek egyfajta irgalomra hivatkozva.

Gondoljunk csak bele! Mi a valódi irgalom? Ha a halálos betegnek azt mondjuk, nem is vagy beteg, vagy ha kimondjuk a súlyos diagnózist, de aztán hozzátesszük, hogy van egy gyógymód, amely révén száz százalék, hogy meggyógyulsz?

Igen, talán az a gyógymód kegyetlenül nehéz! Eszembe jut az egyik dédapám, akinek le kellett vágni a lábát, hogy megmeneküljön az élete. De aztán élt! Mi lett volna a helyes? Ha az orvos „irgalomból" azt mondja neki, hogy nincs semmi baj, csak hogy ne kelljen elveszítenie a lábát? De hát akkor elveszítette volna az életét!

Ide kapcsolódnak Krisztus Urunk szavai:
„Ha kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni, az olthatatlan tűzre. Ha lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülni. Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki. Jobb félszemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni, ahol a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki." (Mk 9,43-48)
Tulajdonképpen egyszerű a képlet: Isten irgalma akkor tud működni az életünkben, hogyha kérjük és befogadjuk, ami akkor történik meg, hogyha őszintén megbánjuk a bűneinket és erős elhatározással igyekszünk, hogy soha többé ne kövessük el őket nem a saját erőnkből, hanem a mindenható Istenéből! Annak viszont sajnos az Úr nem irgalmaz, aki nem akar a bűntől szabadulni, ahogy a mi szabad akarati beleegyezésünk nélkül sem fog minket az Úr üdvözíteni.

Valóban irgalmas tehát az, aki meginti a bűnösöket és a kétkedőknek jó tanácsot ad ebben az esetben azért, hogy befogadhassák Isten irgalmát. Akik pedig irgalmatlanok, azok a modernisták, mert nem csak súlyos bűn állapotában hagynak másokat, de még arra is buzdítják őket, hogy szentségtörő áldozással és tévedések terjesztésével tetézzék szomorú helyzetüket. Mi ne tegyünk így, hanem álljunk ki amellett, hogy – pár általánosan vitatott dolgot említve a fogamzásgátlás minden esetben súlyos bűn és hogy az újraházasodottak csak akkor kaphatnak feloldozást és mehetnek áldozni, hogyha önmegtartóztató életre határozták el magukat. Ha így teszünk, elnyerjük a mennyek országát Krisztus szavai szerint:
„Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak" (Mt 5,7)
Ha pedig emiatt bántanak minket, az se keserítsen el, hiszen Jézus azt is mondta:
„Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is." (Mt 5,1012)

2017. december 5., kedd

Katolikusok üldöznek majd katolikusokat

Ezen pedig nem kell meglepődni, mert ez történt már a prófétákkal is, Krisztussal is és nagyon sok szenttel is. Ami pedig Krisztussal megtörtént, az a követőivel is nagy valószínűséggel megesik, hiszen „Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak." (Jn 15,20)

Ha helyesen olvassuk az Ószövetséget, akkor átvitt értelemben véve azt is a katolkus Egyház történeteként kell olvasnunk. Hiszen kik a katolikusok? Isten népe. Az Újszövetség előtt ezek a zsidók voltak, most pedig mi. Az ószövetségi és a Krisztus korabeli zsidó vallási közösség működésében pedig felfedezhetünk hasonlóságokat a katolikus Egyházéval.

Annak idején a próféták élete csúfos véget ért mégpedig hittestvéreik keze által. Jézus Krisztust is a saját vallási vezetői ölették meg. Miért kellene azon csodálkozni, ha akár az elmúlt korok szentjeit, akár a jelenlegi Egyház Krisztushoz hű tagjait a saját egyházi vezetők és hittestvéreik gyötrik akár testileg, akár lelkileg?

Keresztes Szent Jánost például sarus kármelita testvérei zárták börtönbe, éheztették és verték rendszeresen, mert nem tetszett nekik, hogy meg akarja reformálni a rendet. Szent Pió atyát is évekre eltiltották a gyóntatástól. Ma pedig azok a papok járnak pórul, akik kitartanak amellett, hogy a házasságtörésben élők ne járulhassanak szentáldozáshoz, ld. pl. ezt az esetet.

Mint nemrégiben kiderült, Ferenc pápa hiteles tanítóhivatali megnyilatkozás rangjára emelte az Amoris Laetitia azon értelmezését, mely szerint az újraházasodottak áldozhatnak anélkül, hogy tartózkodnának a házasélettől. Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy nem dogma, tehát nem tévedhetetlen és megváltoztathatatlan megnyilatkozás, melyet minden katolikusnak halálos bűn terhe mellett hinnie kell, azonban ezt kell hivatalosan hirdetni mint az Egyház tanítását és alázattal el kell fogadni, és az ezzel ellentétes tanításokat kerülni kell.

Mennyire, mennyire agyafúrt!

Ferenc pápa nem mondott ki dogmának egy egyértelműen Krisztus tanításával szembemenő dolgot, hiszen az egyértelmű eretnekség lenne, azonban mégiscsak az Egyház hivatalos tanításává emelte ezt a borzalmas szemléletet és gyakorlatot, vagyis most már lehet lobogtatn, hogy ez az Egyház tanítása és bunkósbotként lehet használni azon klerikusokkal és laikusokkal szemben, akik merik mindennek ellenére az igazságot hirdetni az újraházasodottak áldozásáról (ahogy én is tettem már itt, itt és itt).

És ismét elérkezdtünk ahhoz a ponthoz, amikor katolikusok fognak üldözni katolikusokat, és csak úgy, mint Jézus és sok nagy szent, hithű katolikusok a saját egyházi előljáróik keze révén fognak szenvedéseket kiállni. Olyan véget nem fogunk érni, mint Szent Johanna (őt a katolikus egyházi törvényszék máglyán megégette), de úgy sejtem, egyházi karrierek fognak megtörni, papok lesznek némaságra ítélve, szerzetesközösségek lesznek tönkretéve, világi hitvallók lesznek megalázva.

Egy valamit még itt a végén pontosítanom kell. Hiszen nem katolikusok üldöznek katolikusokat, hanem modernista eretnekek üldöznek katolikusokat. Az első csoport csak névleg katolikus. Eretnekek ők, hiszen a tridenti zsinat kimondta:

[1807] 7. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy tévedett az Egyház [1], amikor azt tanította és tanítja evangéliumi és apostoli tanítás folyományaként [vö. Mt 5,32; Mk 10,11 k], hogy az egyik hitves házasságtörése esetében sem szabad a házassági köteléket felbontani, s egyikük sem, még az ártatlan sem (aki nem is adott okot a házasságtörésre), köthet a másik hitves életében másik házasságot, sőt paráználkodik, aki elbocsátja a házasságtörőt, és más nőt vesz feleségül, meg az is, aki elbocsátva a házasságtörő férjet máshoz megy hozzá: legyen kiközösítve. 

A Mikulás még tudta, hogy kell bánni a tévtanítókkal. Szent Miklós püspök, imádkozz értünk,
hogy a modernizmus eretneksége is hamarosan véget érjen csak úgy, mint annak idején az arianizmus tombolása!
Ez a helyzet. Akik az újraházasodottak áldozását propagálják, azoknak mind egy szálig ki kéne lenniük már rég közösítve az Egyházból. Ehelyett ők uralkodnak. De csak látszólag. Hiszen az Egyház Ura nem más, mint Jézus Krisztus, aki nem hagyja elveszni Menyasszonyát. Ez csak egy jó próba arra, hogy elváljék az ocsú a búzától atekintetben, hogy ki hithű katolikus és ki modernista eretnek.

Persze itt nem fognak véget érni a dolgok, ebben biztos vagyok, bár azt nem tudom, mi lesz a következő pont. A fogamzásgátlás engedélyezése? A nők pappá szentelése? A szodomita párkapcsolatok elismerése? Annyi biztos, hogy a modernisták már csak olyanok, ha elkezdték, nem bírnak leállni ezt láthatjuk a protestáns felekezeteknél, főleg Skandináviában , hiszen a forradalomnak permanensnek kell lennie, ahogy egyik szellemi atyjuk, Lenin is megmondta már régen.

Mi mit tehetünk? Imádkozzunk, engeszteljünk, álljunk ki az igazságért és támogassuk azokat, akik szintúgy kiállnak az Egyház valódi tanítása mellett, főleg, ha klerikusokról van szó, hiszen ők az egzisztenciájukat is kockáztatják ezzel, míg mi egyelőre csak legfeljebb pár farizeusozó meg rigoristázó hozzászólást kapunk.

Kép: Giovanni Gasparro

2017. november 24., péntek

A valódi reformátorok

Nemrég olvastam Keresztes Szt. Jánosról, és megfogott egy rész, amely arról ír, miért és miként lépett a kármelita rendbe: 

„Nemsokára megvált, miért hívta ide Isten titkos szava. Abban az időben ugyanis a spanyol kármeliták - férfi és nő ágon egyaránt - egy pápailag jóváhagyott enyhébb szabály szerint éltek. A régi szigorú vezeklő és imádságos szellemből nem sok maradt. János élt a káptalani rendelkezések nyújtotta lehetőséggel s elöljárói engedelmével az eredeti szigorú szabályt követte: míg társai húst ettek, ő beérte kis levessel meg főzelékkel; nyolc hónapig böjtölt, szigorú szilenciumot tartott, szívesen végezte a legalacsonyabb dolgokat is, s hogy henyélésen ne találtassék, a pihenés idejében feszületeket és vezeklőostorokat készített." 

Egyházunk nagy szentjei közé tartoznak azok, akik megreformáltak egy-egy szerzetesrendet. A fent említett Keresztes Szt. János és Avilai Szt. Teréz a Kármelt, Szt. Koléta a klarisszákat vezette vissza eredeti szellemiségükhöz; a ciszterci rend alapítói között is csupa szent van, akik Szt. Benedek regulájához tértek vissza, és még sorolhatnám.

Avilai Szt. Teréz és Keresztes Szt. János Szűzanya és kis Jézus társaságában
Furcsának tartom, hogy a modernisták nem vetik ki ezeket az embereket a kánonból, hiszen pont azt tették, ami miatt ők az ún. hagyományhű katolikusokat bántják: visszatértek saját életükben és közösségükben az eredeti fegyelemhez. Valódi reformációt hajtottak végre, nem pedig deformációt, mint Luther és Kálvin. Azt hiszem, a támadáshoz nem elég bátrak, hiszen ismert és szeretett szentekről van szó; inkább megkérdőjelezhető példaképeket állítanak elénk, akik az ő lelkivilágukhoz jobban passzolnak, mint például Luther Márton, hogy velük halványítsák el az igazi példaképeket.


Ahogy az egyháztörténelmet vizsgálom, úgy látom, a szerzetesrendek élete hullámzó: egy nagy szent megalapítja őket, aztán az évszázadok folyamán, akár pápai jóváhagyással liberalizálódnak ezek a rendek, veszítenek fegyelmükből, majd jön megint egy (vagy több) szent, aki visszatéríti a rendet ahhoz, amilyennek az alapító szent - és így Isten - akarta. Ha ez nem sikerül, akkor új szerzetesrend, új ág alakul, amelyben, aki arra vágyik, megélheti az alapító ideáját.

Mi történik akkor, hogyha a teljes Egyházra vetítjük ezt a képet? Nem ugyanez a helyzet? Ott van például az érett középkor tündöklése, Assisi Szt. Ferenc, Guzmán Szt. Domonkos, Aquinói Szt. Tamás kora, majd a reneszánsz pápák idejének és Lutherék idejének mélypontja, s ezután a felívelés, a tridenti zsinat kora. Aztán ugorjunk egy kicsit az időben: a XIX. századi általános elvallástalanodás, szekularizmus, liberalizmus korát a XX. század első felében követte egyfajta felívelés, visszatérés Krisztushoz és a nemzeti hagyományokhoz, amit a II. világháború végkimenetele tört derékba, majd jött a II. vatikáni zsinat utáni tomboló egyházrombolás - főleg a liturgia tekintetében - és a 68-as szexuális forradalom. Most viszont egyre inkább azt láthatjuk, hogy a hagyományos miserítus, a valódi, nem modernista katolicizmus terjedőben és erősödőben van. Ferenc pápa és tanácsadóinak működése révén egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy valaki vagy az Egyház kétezer éves kincsestárából merítő katolikus lesz, vagy pedig elvész a modernizmus süllyesztőjében olyan szólamokat követve, mint pl. a perszonalizmus, a nagykorú kereszténység és a posztkonvencionalista erkölcs.

A modernisták a halál kultúráját építik a migránsok és az iszlám támogatásával, a fogamzásgátlással és a liturgia rombolásával, míg az őseik hagyatékát (újra)felfedező katolikusok, csak úgy mint a nagy rendreformáló szentek, radikálisan szakítanak a világ, és ebbe tartozóan akár egyházi környezetük eszméivel és szokásaival - hiszen az is radikálisan szakított Krisztussal -, hogy magukat, ebből kiindulva pedig családjukat és tágabb környezetüket Isten parancsaihoz és teremtő tervéhez vezessék vissza, hogy újra virágzás és élet legyen bennük. Hiszen csak az az egyén, család, egyházi közösség és nemzet tud gyümölcsöket hozni, amely Teremtője szándékai szerint rendezi be életét. Egyedül abban az esetben nem megyünk szembe saját természetünkkel, ha az Úr törvényeihez igazítjuk életünket, és csak így kerülhetjük el a halált és a pusztulást. Elég körbenéznünk Európában, hogy ennek bizonyítékait láthassuk. A modernista egyházközségek és szerzetesrendek, Istentől elszakadt családok és nemzetek halnak ki, míg az Egyház hagyományaiból merítő közösségek szépen lassan meghozzák lelki és testi gyümölcseiket egyaránt.

Vádolhatnak minket azzal, hogy farizeusok, legalisták, rigoristák vagyunk, hogy lenézünk másokat, esetleg a múltban élünk és túlságosan sokat foglalkozunk a külsőségekkel, de ez nem igaz. Nem vagyunk tökéletesek, nem vagyunk szentek, de a modernistákkal ellentétben mi jófej és szalonképes emberek helyett igenis szentek akarunk lenni. És valódi reformációt akarunk. 

A modernisták azzal kérkednek, hogy meg akarják reformálni az Egyházat, holott amit ők csinálnak, nem reformáció, hanem deformáció. A valódi katolikus reformáció azt jelenti, hogy Jézus Krisztus, Keresztes Szt. János és sokan mások nyomában járva visszatérünk Isten eredeti szándékához, az általa adott mintákhoz, ideálokhoz, parancsolatokhoz - elsősorban saját életünkben, ami lassan környezetünkre is kihat majd, amilyen mértékben a Jóisten akarja. Aki viszont a világ képére, saját megtévedt elméje és bűnös életvitelének mintájára akarja formálni az Egyház tanítását és gyakorlatát, nem reformál, hanem rombol. Rombol liturgiát, szerzetesi fegyelmet, családi életet, templomot, egyházművészetet  - a transzcendenst, a kultúrát és a morált egyaránt.

Most, az ún. reformáció 500. évfordulóján mutassuk meg, milyen is az igazi reformáció! És ehhez ne féljünk visszatérni a gyökerekhez, vagyis az igaz katolikus hithez és hagyományhoz. Ha Keresztes Szt. János és társa, Avilai Szt. Teréz nem szégyelltek visszatérni a Kármel eredeti rendjéhez és fegyelméhez, akkor mi miért félnénk ugyanettől? Ha a mai kor letért az igaz útról, akkor igenis a múltba kell révednünk" azért, hogy átmentsük onnan mindazt, amit a modernisták elvettek tőlünk. Ezt tette minden nagy szerzetesrend-reformátor, de Jézus is. Ne féljünk mi is ezt tenni!

2017. november 9., csütörtök

Az intolerancia védelmében

Tiszeletreméltó Fulton Sheen érsektől - akitől már fordítottam, ld. Az Antikrisztus tizenkét egyházromboló trükkje - azért rakom be ezt az írást, mert biztos ti is észrevettétek, hogy sokszor milyen nagy a nyomás rajtunk, keresztényeken a külvilág részéről, hogyan gondolkodjunk és viselkedjünk ahhoz, hogy jó keresztényeknek tartsanak minket. Van a nem hívő embereknek is egy erkölcsi kódexe, és ezt ránk akarják erőltetni. Vagyis azt mondják, hogy: igen, jóságra törekszel, jó ember akarsz lenni? Na, akkor legyél ilyen, olyan, amolyan (felsorol pár manapság divatos jelzőt itt), különben azt fogom mondani rólad, hogy nem is vagy jó ember, nem is vagy jó keresztény, és elriasztasz csak Jézustól. Ezzel ugye az a probléma, hogy a jóságról alkotott fogalmunk nagyon sokszor ellentétes azzal, amit a világ diktál. Az egyik ilyen ellentétes pont az, hogy a világ szerint a jó ember toleráns, mégpedig nyilván úgy, ahogy azt ők meghatározzák, viszont mi, keresztények ezt egészen másképp értjük, értékeljük és éljük meg. Szeretném megkímélni magunkat attól a csapdától, hogy azon igyekezetünkben, hogy a nem hívő embereket Krisztushoz vonzzuk, az ő jóságfelfogásukba simuljunk és olyan tulajdonságokat is a magunkévá tegyünk, hogy nekik tetsszünk, amelyek révén Isten tetszését viszont elveszítjük.

Szóval jöjjenek itt Fulton Sheen éresek gondolatai a toleranciáról és az intoleranciáról. (Az, hogy tiszteletreméltó, egyébként azt jelenti, hogy a boldoggá avatás „előszobájában” van.) Még annyit, hogy ezek a gondolatok már nyolcvan évesek, és mégis mennyire aktuálisak…


AZ INTOLERANCIA VÉDELMÉBEN

A tolerancia csak személyekre vonatkozik; az igazság tekintetében nincs helye engedékenységnek. Fulton J. Sheen gondolatai.

Azt állítják, Amerika az intoleranciától szenved – ó, nem. Hanem a toleranciától. Attól, hogy tolerál jót és rosszat, igazságot és tévedést, erényt és romlottságot, Krisztust és a zűrzavart. Országunknak messze kevesebbet ártanak a maradiak, mint a [túl] nyitottan gondolkodók.

A divat oltárán ma a haladás istenségét magasztalják. Ha megkérdezzük a buzgó imádókat: „haladás – merre?”, máris jön a toleráns felelet: „a további haladás felé”. A józan ember pedig eltöpreng, hogyan lehetséges haladás irány nélkül és hogyan lehetséges irány biztos pont nélkül.

E hamis széleslátókörűséggel szemben a világnak szüksége van intoleranciára. Egyesek úgy vélik, az intolerancia mindig rossz, mert szerintük az nem más, mint gyűlölet, szűklátókörűség, bigottság. Ugyanezek az emberek a toleranciát mindig jónak tartják, mivel az számukra szeretetet, széles látókört, jóemberséget jelent.

Mi a tolerancia? A tolerancia a meggondolt türelem magatartása a rosszal szemben; tűrés, amely visszatart attól, hogy kinyilvánítsuk haragunkat vagy büntessünk. E meghatározásnál fontosabb azonban, hogy mire alkalmazzuk. Itt a lényeg: a tolerancia csakis személyekre vonatkozik, sohasem az igazságra. Az intolerancia pedig csakis az igazságra vonatkozik, személyekre soha. A tolerancia a tévelygőt illeti, az intolerancia a tévedést. Igazság és elvek vonatkozásában nincs helye toleranciának.

A kertész nem tolerálhatja a kerti gazt. Az építész nem tolerálja a homokot az épülő felhőkarcoló alapjául, az orvos nem toleráns a laboratóriumában tenyésző kórokozókkal szemben. Mindannyian intoleránsak vagyunk, ha a „toleráns” árus a fizetendő tételek összeadásakor tíz meg hetet nagyvonalúan húsznak számol.

Ha a hídépítő indokoltan intoleráns a nyomás és feszítés törvényeit, a fizikus pedig a gravitáció elvét illetően, miért ne volna joga Krisztusnak, Egyházának és a gondolkodó embernek, hogy intoleráns legyen, ha Krisztus igazságairól, az Egyház tanításáról és az ésszerűség alapelveiről van szó? Lehetnek-e Isten igazságai kevésbé érvényesek, mint a matematika törvényei?

Manapság sokan mondják, hogy a modern világnak dogmák nélküli vallásra van szüksége. A dogma: igaz gondolat. A dogmák nélküli vallás: gondolat nélküli vallás, gerinc nélküli törzs. Minden tudományban vannak dogmák. „A vízmolekula egy oxigén- és két hidrogénatomból áll” – ez egy kémiai dogma.

Amely tudománynak vagy egyháznak a legtöbb dogmája van, az a tudomány vagy egyház gondolkodott legtöbbet. A Katolikus Egyház, húsz évszázad tanítómestere rengeteg komoly, kemény gondolkodás során építette fel dogmáit, mint ahogy az ember házat épít téglákból, de sziklára alapozva. Évszázadok vonultak el előtte múló divatjaikkal, pillanatnyi ragaszkodásaikkal; ugyanazokat a hibákat követték el, ugyanazokat a mintákat követték, ugyanazokba a szellemi csapdákba estek. Ezért az Egyház nagyon türelmessé és jóságossá vált a tévelygő tanítványok felé, de nagyon intoleránssá és keménnyé a téves felé… Szelíd a tévelygővel, de szigorú a tévellyel szemben. Ha a tévelygő bűnbánatot tart, visszaengedi lelkei kincsestárába, a tévelyt azonban soha nem engedi be bölcsessége kincsestárába. Ami helyes, akkor is helyes, ha senki sem helyesli; a rossz pedig akkor is rossz, ha mindenki rossz úton jár. 

Forrás: Christianae (Részletek Fulton J. Sheen: Old Errors and New Labels (1931) c. könyvének 7. fejezetéből)

Köszönet a fordításért Ménesi Krisztinának!

Angolul itt olvashatóak az érsek gondolatai a témáról bővebben: The Catholic Gentleman - A Plea For Intolerance

2017. október 21., szombat

A vámos és a farizeus - egy XXI. századi történet


Néhány elbizakodottnak pedig, akik azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: »Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik vámos volt, a másik farizeus. A vámos megállt, és így imádkozott magában: ‘Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rigorista, legalista, középkorban élő, a külsöségekre hangsúlyt fektető és ítélkező, mint ez a farizeus itt. Én nem irigylem az újraházasodottaktól az áldozást, az erkölcsről alkotott felfogásomat pedig perszonalizmus és posztkonvencionalizmus jellemzi. Nagykorú keresztény vagyok, rendkívül irgalmas, és ezzel a farizeussal ellentétben nem gondolom magam jobbnak a többi embernél.’ A farizeus pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: ‘Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!’ Mondom nektek: ez megigazultan ment haza, amaz pedig nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.«

2017. szeptember 14., csütörtök

Felnőtt kereszténység


Ha valaki figyeli a vitákat a különböző kényes kérdésekről, mint pl. az újraházasodottak áldozása vagy a fogamzásgátlás, észreveheti, hogy felnőtt kereszténynek lenni mostanában már nem azt jelenti, hogy megbérmáltak, hanem hogy tagadod az objektív erkölcs létét, vagyis azt, hogy vannak önmagukban bűnös cselekedetek, mint pl. az abortusz vagy a fogamzásgátlás, amelyek minden körülménytől függetlenül erkölcstelen cselekedetnek minősülnek.

Az ún. felnőtt keresztény látva mások  és főleg saját maga  nehéz helyzetét, azt mondja, hogy a körülmények miatt rá nem vonatkozik ez vagy az az erkölcsi parancs. Aki pedig azt mondja, hogy de igen, kivétel nélkül fennáll az önmagukban bűnös cselekedetek tiltása minden helyzetben, tűnjön bármilyen nehéznek is megállni elkövetésüket, egyszerre válik farizeussá és gyerekessé a magukat felnőtt keresztényenek hívók szemében.

Hogyha felnőtt kereszténynek lenni ezt jelenti, hogy elkenegetjük az erkölcsi parancsokat, akkor azt javaslom, inkább maradjunk gyermekek! Jézus Krisztus úgyis azt mondta: 

„Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába." (Mt 18,3) 

Úgy látszik, Megváltó Urunknak XXI. századi értelemben véve is igaza van. Ha manapság gyereknek lenni annyit tesz, hogy nem akarod kiokoskodni, hogy ennek meg annak  de leginkább neked  szabad valamit, amit az Egyház világosan tilt súlyos bűn terhe mellett, akkor nyilvánvaló, hogy csak akkor jutsz be a mennyek országába, ha olyan leszel, mint a gyerekek.

Egyébként én úgy látom, hogy nem az a gyerekes, aki Istenbe vetett hittel szembenéz a nehéz helyzetekkel, és azt mondja, lehetetlennek tűnik, de az Úr kegyelmét kérve elhatározom, hogy betartom az Ő parancsát most is, hanem az, aki meglátva azt a nehéz keresztet, amelyet vállalnia kell, hogy a Megváltót követhesse és üdvözülhessen, elkezd mentegetőzni és magyarázkodni, hogy Isten igazán nem várhat el tőle ekkora áldozatot, hiszen ő csak egy egyszerű hívő. Mintha kétszintes kereszténység lenne: egy a szent génnel születetteknek, meg egy a többieknek, és ez utóbbiaknak nem kell akár a mártíromságot is vállalniuk az Úrért, ha a helyzet úgy hozza. 

Pedig de. Máté evangéliumában ugyanis ez áll: 

Amikor az egész néphez szólt, ezt mondta: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja." (Mt 16,24-25)

Egyikünk élete se lesz mentes a határhelyzetektől és a szenvedésektől. Kinek ilyen, kinek olyan, de mindannyiunknak meglesz a maga keresztje. Mindenkinek pont az, amely szükséges az ő üdvösségéhez. Egy centivel se rövidebb és egy dekával se könnyebb.

Ha pedig valaki azt magyarázza nekünk, hogy nem kell megtartanunk az Egyház parancsát, hiszen olyan rettenetes lenne, ha vállalnánk azt az áldozatot, amely ezzel jár, idézzük neki Jézusnak azon szavait, amelyeket akkor mondott, mikor Péter kikelt a keresztáldozat ellen: 

„Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” (Mt 16,23)

2017. június 26., hétfő

Modern bálványimádás: hódolat egy kényelmes isten előtt


Az utóbbi időben mind az újraházasodottak áldozásával, mind a fogamzásgátlással, mind a homoszexuálisok nemi és párkapcsolati életével kapcsolatban észrevettem egy nagyon érdekes tendenciát a hívek között, mégpedig hogy mind az újraházasodás, mind a fogamzásgátlás, mind a homoszexuális nemi élet tiltásával szemben az a fő érvük, hogy Isten nem várná tőlünk azt, hogy szenvedjenek. Ő nem várna tőlük akkora áldozatot, hogy ne házasodjanak újra, vagy hogy legyenek még gyerekeink, vagy önmegtartóztató módon kelljen élniük. Aki pedig ezt - az Egyház tanítását - erőlteti, az kegyetlen farizeus, nincs benne semmi empátia, legalista, középkorias stb.

Ezek alapján rájöttem, hogy nagyon sokan manapság nem Istent imádják, hanem a kényelem istene előtt hódolnak. Egy olyan isten előtt, akit ők találtak ki maguknak. Aki kényelmes nekik. Egy olyan isten előtt, aki nem vár el tőlük olyasmit, ami rettenetesen nehéznek tűnik a számukra.

Mindez persze nem feltétlen gonoszságból történik: sok ember azt hiszi, egyedül kell megbirkóznia Isten parancsainak betartásával, és egyszerűen látja, hogy önerejéből nem lenne képes pl. önmegtartóztató életet élni, ezért szabadulni akar egy olyan Isten képétől, aki a pokolra küldi emiatt. Ráadásul manapság az ilyen gondolatok egyházi támogatásban részesülnek. Papok, és püspökök támogatják a híveket abban, hogy kövessenek csak el halálos bűnöket (pl. óvszerhasználat), mert hiszen ők bizonyára kivételek, és Isten nem róna ki rájuk akkora szenvedést, mint az újabb gyermek vagy az önmegtartóztatás. Ahelyett, hogy az atyák megtanítanák, Isten segít hordozni a keresztünket, nem pusztán a saját erőnkre alapozva kell keresztény életet élnünk, és ahelyett, hogy elmondanák, Isten sokkal nagyobb jót akar adni annál, amiről a lemondásunkat várja, a könnyebb utat kínálják fel a hívek számára, ami sajnos a pokol felé vezet.

Pedig az igazság az, hogy Krisztusért nagyon gyakran kell szenvednünk. Kérdezzük csak meg a szíriai megkínzott és kivégzett keresztényeket. Megmenthették volna az életüket, csak hitet kellett volna tenniük Allah és Mohamed mellett. Hiszen ezek csak szavak, nem? Isten komolyan olyan sértődékeny lenne, hogy elvárja, ne mondjon valaki olyat, hogy nincs más isten Allahon kívül és Mohamed az ő prófétája? Ezért kell meghalniuk embereknek?

Igen! És ugye, hogy innen már nem tűnik akkora szenvedésnek az önmegtartóztatás? A kereszténység elmúlt kétezer évében és most is ezrek és ezrek viselik el a legborzasztóbb kínzásokat és a halált Krisztusért, mi meg azon siránkozunk, hogy Isten önmegtartóztatást vár el tőlünk? És hogy Isten nem lehet ilyen „gonosz"?

Isten azt akarja, hogy megtisztuljon a szívünk a bálványoktól. Hogy senkihez és semmihez ne ragaszkodjunk úgy, mint Őhozzá. Hogy csak Nélküle ne tudjunk élni. Hogy Őnála keressük a boldogságot és ne a szexben vagy a házasságban. Önmegtartóztatásban vagy házaséletet élve, egyedül vagy párkapcsolatban... egy katolikus számára mindegy kell legyen, hiszen az egyedül fontos az, amin függ a boldogságom, hogy Jézus Krisztussal élek-e a megszentelő kegyelem állapotában.

Senki se jut be a mennyországba, amíg bálványokat őriz a szívében, amíg nem képes lemondani személyekről vagy dolgokról Istenért. Aki katolikus létére fogamzásgátlást használ, újraházasodott vagy aktív homoszexuális, az azt mondja Istennek, hogy „a szex fontosabb, mint Te". Így pedig nem lehet üdvözülni.

Ha Isten nagy áldozatra hív minket, az azt jelenti, hogy meg akarja tisztítani a szívünket a bálványoktól. Ne féljünk ettől! Isten azért teszi ezt velünk, hogy legyen hely a szívünkben az Ő szeretete számára. Isten jó, és csak azért kéri a lemondást valamiről, hogy sokkal nagyobb jót tudjon adni helyette. Krisztus úgy takarítja ki a lelkünket a bálványoktól, hogy utána nem hagyja üresen: Ő maga költözik be a helyükre. Csak akarnunk kell, csak kérnünk kell, és Ő segít a lemondásban, majd ezután sokkal nagyobb boldogsággal tölt be minket, mint amit az tudott volna adni, amiről vagy akiről lemondtunk Őérte.

A lemondásra pedig mindenki képes, aki Isten erejében akarja megcselekedni! Nincsenek szentnek születettek, akik genetikailag képesek mindenféle borzalmat kiállni, meg mi, a többség. Isten nem ad nagyobb keresztet annál, mint amit bírunk. Ha mártíromságra hív, ha önmegtartóztatásra hív, ha nagycsaládra hív, akkor lehet, hogy mi teljesen alkalmatlanok lennénk rá, de Ő meg fogja adni nekünk mindehhez az erőt, hogyha nem kibúvókat keresünk, hanem Szűz Mária példájára bele merjük kiáltani a mindenségbe a mi nagy IGEN-ünket és Istent választjuk.

„Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!"
 (Avilai Szt. Teréz)

2017. május 8., hétfő

Míg a világ fiait eteti az Egyház, Krisztusra szomjazók kiszáradnak

16 éves voltam, amikor megtértem, és azóta megvan az az érzésem, hogy az Egyházban a fősodor nem azokra koncentrál, akik Krisztus akarják követni és azt kérdezik: Mit kell tennem, miben kell változnom? Hanem azoknak a megtartásán és a templomba csábításán ügyködik, akik számára ez a legitim kérdés: Miben változzon meg az Egyház, hogy én a tagja maradjak vagy azzá váljak?

Persze felteheti valaki a kérdést, hogy milyen jogon mondom én meg, mit kéne csinálnia az Egyháznak vagy a papoknak. Csak egy huszonéves nő vagyok! De annyiszor mondták már, még a pápa is állandóan azt mondja, hogy a fiatalok hallassák a hangjukat. Hát akkor hallatom!

Nekünk, fiataloknak Jézus Krisztus kell!

Az igazság kell!

Nagy ideálok kellenek!

Brutális őszinteség kell!

A bűneink leleplezése kell, hogy elfogadhassuk a belőlük való megváltást!

Az kell, hogy az Egyház ne hozzánk akarjon igazodni, hanem fel akarjon emelni minket Krisztushoz!

Nem azt akarom hallani a szentmisén, amit a világban!

Nem olyan zenét!

Nem olyan tanítást!

És nem ugyanazt a feminista női nyomulást az oltár körül!

Nem egy kegyeimért esdeklő Egyházat akarok látni, amely azon remeg, hogy a tagja vagyok-e vagy sem, hanem amely elém tárja az igazságot és azt mondja: élet vagy halál, menny vagy kárhozat, erény vagy bűn, Krisztus vagy a sátán!

Amikor egy pap ugyanazt a sületlenséget és ugyanabban a stílusban adja elő, mint amit a világban hallok, én, Krisztusra szomjazó fiatal azt élem át, mint amit a sivatagi vándor élne át, ha kínzó szomjúságában találna egy forrást, melynek vízét, ha megízleli, kiderülne, hogy sós.

Mérhetetlen csalódást!

Az igazság egyik mai képviselője - Barsi Balázs atya a szószéken
forrás: barsibalazs.hu
Amikor viszont olyan emberek szavát hallgathatom vagy olvashatom, legyenek papok vagy világi emberek, akik kendőzetlenül kimondják az igazságot, azt érzem, mint az emmauszi tanítványok: lángol a szívem. Az igazság iránti szenvedély betölti az egész lelkemet. Hiszek benne, hogy ez maga a Szentlélek! Hiszek benne, hogy ezekből az emberekből olyankor maga az Isten szól!

Mi, keresztények, és főleg a papok hatalmas lehetőséget birtokolnak, a Szentlélek kiárasztásának képességét az igazság által. Hiszen az igazság valójában maga az Igazság, vagyis az Isten. Milyen csodálatos lenne, ha minden keresztény, akinek hivatása és lehetősége van szólni másokhoz, hagyná, hogy az Igazság áradjon belőle! Merne keresztény, vagyis krisztusi lenni, Krisztus Jézus képviselője itt a Földön, mert hiszen Ő, ha az Eucharisztiához járulunk, bennünk lakik, és a szentségtartói vagyunk a világban!

Micsoda méltóság ez! Jézus Krisztus bennem él és azt akarja, hogy az Ő szeme, az Ő szája, az Ő karja legyek! Ahelyett, hogy megjelenne és elintézne mindent, engem, keresztény embert bízott meg, hogy megváltását, igazságát és szeretetét képviseljem. Különösen és elsősorban igaz ez a papokra.

Végezetül szeretném ajánlani minden kereszténynek, főleg papnak, lelkipásztornak, hittanárnak Paul Washer egyik videóját, mert fantasztikusan rámutat arra, amiről beszéltem.


Nézzétek meg, nem fogjátok megbánni. Lángol majd a szívetek!