2019. február 23., szombat

Családot egy hordóért...?


Egyre inkább taszít az a velejárója a világhálónak és főleg a szociális médiának, hogy bárki bármiről véleményt nyilváníthat.

Engedélyeztem egy időre a hozzászólásokat, de beláttam, hogy mikor húszéves lánykák írnak hatalmas önbizalommal méteres ostobaságokat, akkor helyettük már én érzem magam rendkívül kínosan.

Az a naiv butaság keringett a fejemben, hogy majd értelmes kérdésekre adhatok értelmes válaszokat. Csakhogy a mai emberek többsége nem kérdez, hanem kinyilatkoztat és vitatkozik. Annak meg nem az én blogomon van a helye.

Hogy jutottunk el odáig a XXI. századra, hogy húszéves katolikus diáklányok vitatják nyilvánosan az Egyház kétezeréves tanítását?

A régi szép időkben olvastál valamit, aztán legfeljebb átfirkáltad a könyvben, ami nem tetszett, és odaírtad a margóra, hogy „hüjjeség". De nem vitatkozhattál a szerzővel, hacsak nem tudtál letenni az asztalra te is egy kiadott könyvet, amelyet a témának szentelsz.

Most meg egyenesen már alapjognak számít, hogy bárki és bármit hozzászólhasson ahhoz, amit írtál, sőt kötelességed válaszolni is, különben diktátor vagy meg vitaképtelen.

Engem nem érdekel senki egója meg vitamániája. Az se, ha szétpukkan a feje, mert nem hozhatja a tudtomra, hogy szerinte hülyeség, amit írtam.

Persze nem csak a hozzászólásokkal van baj. Blogíróként fura lesz ezt olvasni tőlem, de az is egyre inkább visszásnak hat, hogy bárki felületet kaphat – blog, FB-oldal, youtube-csatorna stb – és oszthatja az észt.

A net szinte mindannyiunkból hordószónokot csinált. Vannak, akik meg ebből már meg is élnek: sekélyes IG-infulencerek és erőltetetten ökörködő youruberek.

Persze mikor a hivatalos média a szennyet futtatja, fontos, hogy a normalitás ilyen alternatív módon, mint mondjuk egy blog, teret kaphat.

De valahol azért mégse normális, hogy egy huszonéves anyuka képviseli az igazságot, a magyar katolikus püspöki konferencia „félhivatalos" portálja meg nap mint nap a modernizmust terjeszti.

A világ rendje nem ez. És én meg egyre inkább szánalmas hordószónoknak érzem magam a többi között. Ha meg sikerül belekeverednem netes vitákba, egyenesen szégyellem magam.

Milyen degenerált világ ez? Nickek nickekkel vitatkoznak perceket, órákat, arctalan senkiknek hagyjuk, hogy felhúzzanak és lopják az időnket. Miközben ezt én is arctalanul írom.


Van egy írásom, ami egy ideje piszkozatként várakozik. Ide másolom:

Nem igazán találkoztam olyan fiatal katolikus édesanyával – magamat is beleértve –, akinek ne lett volna az alábbi gondja: van valami, ami a szívügye, valamilyen szép, „istenes" szolgálat, de közben meg ott van a család...

Szomorú látni, mikor egy édesanya elhanyagolja a férjét és a gyerekeit Isten nevében. Meg azt is, ha ezt nem teszi meg, de közben szenved attól, hogy nem tudja azt a dolgot csinálni, amit pedig fontos lenne.

Az a baj, hogy gyakorlatilag nincs előttünk jó példa, de az Egyház se meri már az igazságot tanítani arról, mi egy asszony dolga az Úr szerint. Ha pedig a Biblia ide vonatkozó részeit elolvassuk, a modern egzegéták megnyugtatnak minket, hogy ezek a szövegek csak az adott korra vonatkoznak, és a szavak amúgy se azt jelentik, amit.

Mivel szeretlek titeket, katolikus nővéreimet, ezért az igazságot fogom megírni. 

Ha családunk van, akkor nekünk az a hivatásunk, hogy értük éljünk: elsősorban a férjünkért, másodsorban a gyermekeinkért. Jézus Krisztust és az Egyházat a családunk által szolgáljuk. Lehet, hogy életeket mentünk, gyógyítunk, sőt talán térítünk. De ha közben a férjünkkel és a gyerekeinkkel nem foglalkozunk (eleget), akkor nem buzgó szent asszonyok vagyunk, hanem istenkáromlók.

„A fiatal asszonyokat tanítsák arra, hogy ragaszkodjanak férjükhöz, szeressék gyermekeiket, legyenek komolyak, tiszták, háziasak, gyöngédek, a férjük iránt engedelmesek, nehogy az Isten szavát káromlás érje."
(Tit 2,3–4)

Nem jót kell tenni, hanem azt a jót, amire Isten meghívott. Az alázatos engedelmesség a szentség egyik nélkülözhetetlen pillére. Ha pedig családanyák lettünk, az azt jelenti hogy Isten akarata az, hogy a szeretteink szolgálata által szolgáljuk Őt. 

Azért vannak meddők, hajadonok, apácák, idős nők és a férfiak, hogy ők elvégezzék azokat a szolgálatokat, amelyeket kisgyerekek mellett nem lehet. Nem véletlen, hogy pl. régen apácák voltak a betegápolók, és nem családanyák. Ők a saját gyerekeikkel törődtek. Most meg édesanyák tizenkétóráznak. Borzasztó.

Amikor a Sátán egy hívő asszonyt akar rossz útra téríteni, nem ordító bűnökkel fog elé állni. Ezeket könnyen elkerülhetjük. Hanem amúgy jó dolgokkal fog jönni. Hiszen ezekre vagyunk fogékonyak. De sokszor a jó akadályoz egy masik jót, egy nagyobb jót. És ebben az a fájdalmas, hogy rengeteg jó gyümölcse lehet a szolgálatunknak. Azonban valami mégsem fog stimmelni. Ez pedig a családi életünk és a viszonyunk a családanyasághoz.

Intő jelek:

– Szívünk mélyén lenézzük  a háztartásvezetést és a gyermekgondozást. Úgy érezzük, muszáj valami mást is csinálnunk, különben elpazaroljuk a tehetségeinket, és semmi jelentőset nem teszünk le az asztalra.

– Haragszunk a gyerekeinkre és utáljuk a termékenységünket, mert megakadályoznak abban, hogy (elég) időnk legyen másra. Titkon abban bízunk, hogy nem lesz több gyerekünk, vagy indokokat csiholunk a tcst-zésre.

– A gondolataink állandóan a szolgálatunk körül forognak. Ingerel, ha mással, pl. háztartás is foglalkoznunk kell.

– A férjünk ingerült velünk szemben és/vagy igyekszik távol maradni tőlünk. A munkába vagy valamilyen hobbiba, esetleg társaságba menekül. Nincs önbizalma. Felhagy vagy sokkal kevésbé buzgón gyakorolja a vallást, mint eddig. Más nők felé fordul vagy valamilyen függősége lesz. Ebből már csak egy is arra utal, hogy nem érzi, hogy tisztelnénk és fontos lenne a számunkra.

– A gyermekeink nem tisztelnek minket, szófogadatlanok, nem ragaszkodnak hozzánk, nem keresik a társaságunkat, nem osztják meg velünk a benső világukat. A napnnagy részét képernyő előtt és/vagy intézményben töltik. Ez arra utal, hogy nem foglalkozunk velük eleget.

– Lenézzük a férjünket. Azt gondoljuk, mi kevésbé vagyunk bűnösek. Úgy véljük, nem elég buzgó (bezzeg mi!). Meg sem fordul a fejünkben, hogy negatív viselkedése a mi tiszteletlenségünknek és nemtörődömségünknek is a következménye.

– Folyton panaszkodunk a férjünkről. Mindezt beállíthatjuk ima-/tanácskérésként, vagy szerető aggodalomként,  hogy katolikusabbnak tűnjön. Pedig csak az ítélkezés lelke késztet beszédre.

– Keserűek vagyunk, túlérzékenyek, ingerültek, különösen a férjünkkel és a gyerekekkel szemben. Sok a veszekedés, kiabálás.

– Kerüljük a férjünkkel az intimitást. Lelkileg is eltávolodtunk egymástól. A gyerekeinkkel való törődésbe nem adjuk igazán bele magunkat, illetve alig várjuk, hogy megszabaduljunk tőlük, hogy az „igazán fontos" feladatainkat végezhessük. A házimunkát bűntudat nélkül elhanyagoljuk ezekkel szemben. Akár még az imát vagy az elég pihenést, alvást is.

– Sok időt töltünk házon kívül – akár fizikálisan, akár csak lelkiekben a telefon és az internet révén. Órákat beszélgetünk barátokkal, rokonokkal. Úgy érezzük, szükségünk van arra, hogy Istenen kívül egy-két barátnővel is rendszeresen „lelkizzünk". Szívesen ömlengünk nekik a lelki életünkről és a szolgálatunkról akár órákon át.

– Rossz kereszténynek tartjuk azokat a nőket, akik csak/elsősorban családanyaként szolgálnak, és nem vállalnak plusz kötelezettségeket. Idegesítenek az ilyen nők, megutáljuk őket, és nem hisszük el, hogy boldogok.

– Szentségünket a szolgálatunkban elért sikereink és az idegenek véleménye alapján ítéljük meg. A férjünk véleménye és boldogsága, és az állapotbeli kötelességeink nem számítanak.

– Rendkívül érzékenyek vagyunk minden kritikára, még a jószándékú, építő, kedvesen előadott fajtára is. Ellenben mi gátlás nélkül és nyers stílusban kritizálunk bárkit. Ezt szeretetnek nevezzük és az irgalmasság lelki cselekedeteként állítjuk be. Ha valaki nem fogadja meg a tanácsunkat, bűnösnek tartjuk. Mi viszont úgy látjuk, mások nem adhatnak nekünk tanácsot.

– Ha valamilyen konfliktusunk van, azt gondoljuk, azért „bántanak" minket, mert annyira jók vagyunk. Mindig mi vagyunk az ártatlan áldozatok és mások a rosszak.

– Ha el is fogadjuk a bibliai tanításokat az asszonyoktól, magunkra nézve ezeket nem tartjuk kötelezőnek, hiszen mi különlegesek vagyunk!

Tapasztalatom szerint ha legalább az egyik fennáll, akkor nem a család és az otthon a legfontosabb az életünkben (Isten után). De általában nem csak egy dolog jelentkezik. Hiszen ezek összefüggenek.


Istentelen dilemma, hogy egy családanya mit csináljon még azon kívül, hogy a szeretteit szolgálja. Semmit nem kell! Ha bűntudatunk van, mert nem megyünk bele netes hitvitákba, nem vezetjük a templomi kórust, nem győzködünk nőket, hogy ne vetessék el a gyereküket stb., akkor ez a Sátántól van. Az ő célja az, hogy a gondolataink tele legyenek mindennel, hogy ne jusson elég figyelmünk a családunkra és az otthonukra. Azt akarja, hogy minél többet házon kívül legyünk – ha nem testben, akkor legalább lélekben. Így lehet katolikus házasságokat is tönkretenni, gyerekeket kiszolgáltatni, ráadásul „Isten nevében", hiszen Érte akartunk buzgólkodni.

„Aki övéinek, főleg háza népének nem viseli gondját, az megtagadta hitét, és rosszabb a hitetlennél."
(1Tim 5,8)

Ezzel azt akarom mondani, hogy semmit sem csinálhatunk a családunk szolgálatán kívül? Nem. Amit akarok mondani, az az alábbi:

– Ne legyen bűntudatunk, ha nem csinálunk mást. Anyának, feleségnek, házasszonynak lenni annyira sokoldalú feladat, hogy bőven kitöltheti a szívünket és a napjainkat. Társak, szeretők, nevelők, tanítók, játszópajtások, szakácsok, takarítók, ápolók, lakberendezők vagyunk egyszerre, de még így is kihagytam egy csomó mindent!

– Ha csinálunk valamit, beszéljük meg a férjünkkel, de úgy, hogy ne érezze azt, hogy muszáj támogatnia, hogy megússza a hisztit.

– Ne csináljunk olyasmit, ami megterhel lelkileg: akár elszomorít, akár felidegesít. A családunk issza meg a levét a hangulatainknak.

– Ne csináljunk olyat, ami azt eredményezi, hogy férfiakkal kell kettesben lennünk rendszeresen akár online, akár offline.

– Ne legyen olyasmi, ami férfiaknak való, még akkor se, ha az Egyház a II. vatikáni zsinat óta megengedi, nincs rá férfi jelentkező és/vagy jók vagyunk benne. (Pl. ministrálás, felolvasás, áldoztatás.) Az Egyház többek között a férfiak és a férfiasság hiányától szenved. Nem az a dolgunk, hogy átvegyük a férfiak helyét, hanem hogy arra ösztönözzük őket nőies módon (nem frontálisan, nyaggatva, kioktatva!) hogy újra betöltsék a feladataikat.

– Ne vállaljunk el olyan feladatot, ami miatt rendszeresen hosszú időt kell házon kívül töltenünk, főleg ne olyankor, mikor a gyerekeink és a férjünk otthon vannak.

– Ha csinálunk valamit, ne akkor csináljuk, mikor a családunk jelen van. Nincs rondább dolog, mint amikor Istenre hivatkozva mondjuk azt a férjünknek vagy a gyerekeinknek, hogy hagyjanak most békén. Intézménybe se tegyük be előbb/hozzuk el később a gyerekeinket, hogy szolgálhassunk. Isten az első, de ha a szeretteinknek versenyezniük kell Vele, megutálják Őt. Azt kell érezniük, hogy Isten miatt jobban szeretjük őket, nem azt, hogy kevésbé!

– A családunkat közvetve is szolgálnunk kell: takarítani, főzni, ügyeket intézni stb. Ha a szolgálatunk akadályoz a háziasszonyi teendőinkben, engedjük el vagy alakítsuk át úgy, hogy sokkal kevesebb időt vegyen el.

„Azonkívül rászoknak arra, hogy tétlenül házról házra járjanak, s nemcsak tétlenkednek, hanem pletykálkodnak, haszontalanságokat művelnek, s olyasmit beszélnek, amire semmi szükség nincs. Azt akarom ezért, hogy a fiatalabbak menjenek csak férjhez, adjanak gyermekeknek életet, viseljék gondját családjuknak, s ne szolgáltassanak alkalmat az ellenfélnek becsmérlésre."
(1Tim 5,13)

Mindenkinek megvan a feladata Krisztus Testében. Az, hogy (szinte) csak anyai és (házi)asszonyi teendőket végzünk, nem jelenti azt, hogy másra alkalmatlanok lennénk. Nem vagyunk mindenhatók, annyit jelent! A legjobbért sok jóról is le kell mondani. A férjünk felesége, a gyerekeink anyja és az otthonunk szíve nem lesz helyettünk más. Illetve ha az lesz, az tragédia.


Eddig az írásom. Ha pedig magamba nézek, azt kell látnom, hogy ha én erről írok, akkor képmutató vagyok, mert egyáltalán nem vagyok olyan feleség, anya és háziasszony, amilyen lenni szeretnék, és ebben elsősorban az interneten töltött idő mennyisége és formája akadályoz.

Isten nem kisgyerekes, nagycsaládos nőktől várja el a netes szolgálatot, hanem férfiaktól, és olyan nőktől, akiknek nem ad gyermeket, vagy akiknek már nagyok a gyerekei. (Ezért se kéne az Ő törvényeit megszegve lombikkal kierőszakolni a gyermekáldást – de ez már egy másik téma.)

Úgyhogy befejezem a blog írását.

„Isten szemében a rejtett ember az értékes, romolhatatlan szelídségével és nyugodt lelkével. Hajdan így ékesítették magukat a szent asszonyok is: reméltek Istenben és engedelmeskedtek a férjüknek."
(1Pét 3,4–5)

További olvasnivaló:

Máté Gábor – Gordon Neufeld: A család ereje
Gary Chapman – Arlene Pellicane: Netfüggő gyerekek
Debi Pearl: Created To Be His Help Meet és Preparing To Be A Help Meet
Robert Sarah bíboros: A csönd ereje

Lori Alexander: Blogging And Neglecting Your Family
God Created Women For Pouring
Teaching Others Without Time-Tested Experience And Wisdom
Should Women Bloggers/Speakers Be Heled Accountable?
Younger Women Bloggers Divorcing
Making A Name For Ourselves In Cyberplace

A hősiesség nőies formája
Ha utálsz otthon lenni
Valóban Krisztust követed vagy csak vallásoskodsz?
Ki neveli fel a gyermekeinket?

2019. február 11., hétfő

Pogány hagyaték


Nem igazán értjük manapság, mi is az a kereszténység. Egy a három ábrahámita vallás közül? A pogányság ellensége? Nem.

A kereszténység az igazság teljessége. Tehát ami az ószövetségi zsidó vallásban jó volt, tovább él benne. És ami a pogány vallásokban jó volt, az is.

Semmiféle törést nem látok abban, hogy Európa pogány volt, aztán keresztény lett. Elvetettük, ami téves, és megőriztük, ami jó.

Igen, a katolikus kereszténységben tovább élnek a pogány erények. Katolikus gyerekek még a Horthy-korszakban is a görög és római hősök erényein nevelkedtek a görög- és latinórák keretei között.

Ez lopás? Nem. Isten nem tud önmagától lopni.


Volt már, aki azt mondta rám, hogy pogány szellemiségű keresztény vagyok.

Vonz az ősi magyar, germán, japán szellemiség... minden, ami a pogányságban értékes volt.

Nem látom úgy, hogy ehhez újpogánnyá vagy metafizikai tradicionalistává kéne válnom. Katolikusként ugyanúgy örökösének érzem magam a nemes pogányoknak, mint a zsidó prófétáknak.

Akkor nem lennének katolikus, ha nem vonzanának az ősi erények.


A protestáns eretnekeket zavarták a pogányságból örökölt dolgok és ők kezdték túlhangsúlyozni az Ószövetséget. De a protestantizmus nem az autentikus kereszténység. A katolicizmus az.

Sokszor érzem azt, hogy közelebb áll a szellemiségem és az életmódom bizonyos újpogányokéhoz vagy szolipszistákéhoz még úgy is, hogy metafizikai kérdésekben nagyon nem értünk egyet, mint a keresztények többségééhez.

Hiába jár templomba a legtöbb keresztény, ugyanúgy a konzumidiotizmus rabja, és a marxizmus alakítja a gondolkodás- és életmódját, mint a nem hívőknek.


Nem csodálom, hogy manapság a valami magasabb emberi minőségre, nemességre, hősies életszemléletre törekvő férfiak és nők előbb találják meg a pogányságot vagy a metafizikai tradíciót, mint Krisztust.

Ha nem ismerném az autentikus katolikus szellemiséget, lehet, hogy az alapján, amiket manapság az egyházi vezetők mondanak és amilyen a modern szentmise, én se lennék keresztény.

Engem személy szerint undorít az érzelgős jópofizás, a mindig a legalantasabbakhoz való igazodás, a tömegek és a világi sajtó tetszésének keresése. 

Ha nem tudnám, hogy nem ez az Egyház igazi arca, akkor tőle is megundorodnék. 


Nem azért lettem hívő katolikus tíz éve, hogy ugyanazzal a hamis, romboló szeméttel legyek kénytelen táplálni a lelkemet, mint amit a világ kínál. Nem azért alázkodtam meg a Szentháromságos Egy Isten előtt, belátva, hogy nem én vagyok az erkölcsi jó és rossz tudásának birtokosa, hogy aztán Isten nevében arra tanítsanak a papok, hogy éljek és gondolkodjak, ahogy akarok, mert hiszen Isten a tolerancia Istene.

Az én kedvemet ne keresse senki! Nem azért vagyok itt. Hanem mert változni akarok, nemesedni akarok, Istent akarom. Fegyverzetet akarok a bűneim elleni harchoz, nem buksisimogatást. Nem akarok olyan maradni, amilyen vagyok, mert a bűn a pokol – itt, a Földön és a túlvilágon is. Szeretném, ha Krisztus kivezetne a lustaságból, kényelemszeretetből, énközpontúságból, türelmetlenségből és a többiből, hogy az Övé lehessek és értékes életet élhessek.


Nem imádok istenségeket és elutasítom az okkultizmust, de mindabban, ami tiszta és nemes, jogot formálok arra, hogy a pogányok unokájaként tekintsek magamra és a katolikus Egyházra egyaránt. Ezt a szellemiséget próbálom őrizni és a saját életemben is megvalósítani minden borzasztó gyengeségem ellenére azért imádkozva, hogy Krisztus legyen az én erőm.

2019. február 7., csütörtök

Szent Ferenc és a szultán


Olvasom, olvasom a ferences generális atya gondolatait azzal kapcsolatban, hogy Assisi Szent Ferenc elment a szultánhoz...

És nem értem.

Szent Ferenc azért ment a muszlimokhoz, hogy megtérítse őket, nem azért, hogy párbeszédet folytasson, barátkozzon vagy együtt imádkozzon velük. Ahogy Szent Bonaventura írja:
„Sok kínzatás után az isteni Gondviselés akaratából végül is az Isten emberének kivánsága szerint a szultán elé vezették őket. Ennek kérdésére, hogy ki, miért és hogyan küldte őket és miképen jutottak hozzá, Ferenc bátran felelte, hogy nem ember, hanem a fölséges Isten küldte őt, hogy neki és népének megmutassa az üdvösség útját és hirdesse az igazság evangéliumát. Majd aztán akkora következetességgel és lelki erővel és olyan buzgósággal hirdette az említett szultánnak a háromegy Istent és mindenek Üdvözítőjét, Jézus Krisztust, hogy benne megvilágosodott és igazán teljesedésbe ment az Evangélum szava: Én majd adok nekek szájat és bölcseséget, melynek nem tudnak ellenállani, sem ellenmondani valamennyi ellenfeleitek. A szultán Isten emberének csodás lelki buzgalma és erénye láttán szívesen hallgatta őt és időtöltésül magánál tartotta. Krisztus szolgája pedig felsőbb megvilágosításra így szólt:  
– Ha néppeddel együtt Krisztushoz akarsz térni, az ő szerelméért szívesen maradok veletek. Ha azonban habozol Krisztus hitéért Mohamed törvényétől megválni, parancsold, hogy gyújtsanak igen nagy tüzet és én papjaiddal belelépek, hogy így is meglásd, melyik hitet kell méltán bizonyosabbnak tartanod.  
Erre a szultán így válaszolt:  
– Nem hiszem, hogy papjaim valamelyike tűzbe menne, vagy bárminő kínzatásnak alávetné magát az ő hite védelmére.  
Észrevette ugyanis, hogy papjainak egyike, komoly és idős férfiú, e szavak hallatára távozott színe elől. A szent viszont így szólt:  
– Ha megígéred, hogy te és néped Krisztus hitére térsz ha a tűzből sértetlenül jövök ki, egyedül is bemegyek a tűzbe. Az esetre, ha elégek, tudjátok ezt be bűneimnek. Ha pedig sértetlenül megőriz az isteni erő, ismerjétek el Krisztust, az Isten erejét és bölcsességét, az igaz Istent és mindenek üdvözítő Urát.  
A szultán válaszában még erre a választásra sem mert ráállani, mert félt népének lázadásától. Mindazonáltal sok értékes ajándékkal halmozta el, amelyeket Isten embere, nem a hiú dolgok, de a lelkek üdvének szomjazója lévén, sárként megvetett. A szultán pedig ezt látva, csodálattal telt el, s még nagyobb tiszteletre gerjedt iránta. S bár nem tért át, vagy nem mert áttérni a keresztény hitre, kérte, hogy üdvösségéért fogadja el ajándékait a keresztény szegények és templomok javára. Ebbe azonban Krisztus szolgája, minthogy irtózott a pénz terhétől és a szultán lelkében nem vette észre az igazi jóindulat gyökerét, semmiképen sem egyezett bele."
Egy szent elment tehát megtéríteni az igaz katolkus hitre a muszlim uralkodót, és ezt az utat 800 évvel később az utódja arra használja fel, hogy a saját szinkretista ideológiáját megtámogassa vele.

Persze Ferenc pápa is ugyanezt csinálja. Aláírt egy dokumentumot, amelyben az a blaszfémia szerepel, hogy Isten akarata, hogy több vallás legyen.

Vaknak kell lenni, hogy ne lássuk, mire megy ki a játék. El akarják velünk fogadtatni, hogy a katolikus vallás csak egy a sok közül, és hogy tulajdonképpen mindegy, ki miben hisz, mert ugyanazt az Istent imádjuk.

Tudjátok, a katolikusok Istene ugyanaz az Isten, aki a Koránban megparancsolja, hogy írtsák ki a keresztényeket, hacsak nem fizetnek adót.

Ha ezt az egyértelmű egyezést nem fogadod el, gyűlölködő vagy meg spirituálisan alacsonyabbrendű.

Persze ott van az Egyház történetének talán legrosszabb dokumentuma, a Nostra aetate, amelyre hivatkozva hírdethetik is ezeket a tévtanításokat.

Csak hát az a baj, hogyha minden vallás egyforma, és mindegy, miben hiszünk, akkor minek jött el Jézus, minek tanított, minek alapított Egyházat... a missziós parancs adásakor meg esetleg be volt rúgva? Vagy most már a modern bibliakutatók azzal kapcsolatban is rájöttek, hogy utólag írták bele, Jézus szájába adva ezeket a szavakat?

Egyszerűen gusztustalan ez az önfeladás, ez a lefekvés a progresszív ideológiáknak. A tömegek meg vakon ténferegnek a tévtanítók után.

Mondjuk Jézus megmondta előre, hogy ez lesz, úgyhogy nincs min csodálkozni. Ki kell tartanunk az igazságban akkor is, ha az egyházi vezetők megtagadják. Mi mást tehetne az, aki szereti Krisztust és az Egyházat?

„Voltak azonban a nép körében hamis próféták is, mint ahogy közöttetek is lesznek hazug tanítók, akik veszedelmes tévtanokat terjesztenek, s azt, aki megváltotta őket, az Urat, megtagadják, gyors romlást zúdítva magukra.

Sokan fogják követni eltévelyedéseiket, s miattuk becsmérelni fogják az igazság útját.

Nyereségvágyból fakadó szavaikkal igyekeznek megvásárolni titeket; de az ítélet már régóta készül ellenük, és a rájuk váró pusztulás el nem alszik.”

(2Pét 2,1-3)

Kapcsolódó:

2019. február 6., szerda

A biztonságos szex hazugsága


Tele van a padlás azokkal az okos tanácsokkal, hogy aki nem akar gyereket, használjon fogamzásgálást. Holott az abortuszok pont a fogamzásgátlásnak köszönhetően öltöttek ilyen elképzelhetetlen mértéket (évi 40-50 millió!).

A fogamzásgátlás különválasztja a szexet a gyermekáldástól. Abba a hitbe ringat minket, hogy van következmények nélküli szex.

Á, feküdjünk csak le másokkal 15 évesen, nem lesz baj. Egyéjszakás kaland? Ugyan már. Folyamatban levő tanulmányok? Smafu.

Aztán ha mégis megfogan egy gyerek, jöhet a mészárszék, mert most ő nem fér bele az életünkbe.

Bocsánat, de NINCS következmények nélküli szex. Az egyetlen 100%-os módszer a gyermekáldás elkerülésére, ha nem szeretkezel.

Szeretnél? Akkor menj férjhez!

Nem normális dolog egy kis nemi gyönyörért szórakozni egy másik ember életével. Pedig aki olyan körülmények között szeretkezik, hogy gyereket nem tud/akar vállalni, az ezt teszi.

És ki fog lakolni a felelőtlenségéért? Hát persze, hogy az ártatlan gyermek.

A gyógyszergyárak a profit érdekében felépítettek egy álomvilágot, amelyben létezik szex gyermekáldás nélkül, és mi, nők ezt bevesszük.

Komolyan ennyi eszünk van?

Nem a gyárigazgatónak kell majd az egész életét abban a tudatban leélnie, hogy megölte a saját gyerekét. Ő jót nyaral a pénzedből, amelyet a biztonságos szex hazugságáért fizettél neki.


Igazából nem a „szűzen a házasságig"–elv a káros a nők számára, hanem a fogamzásgátlás és a promiszkuitás.

Csak ezt tilos kimondani, mert akkor hova lenne a nőkből kisajtolt profit, és a család intézményének szétverése se működne olyan jól. Ráadásul el kéne venni a nőket, hogy megkaphassák őket, ez pedig kényelmetlenül hangzik!

A nők felszabadításáról beszélnek a fogamzásgátlás kapcsán, holott évente kb. 25 millió lánymagzatot abortálnak, ha nem működőtt, és ki tudja, hány millió nő hagyja kihasználni és lelkileg megnyomorítani magát, mert azt hiszi, a fogamzásgátlás miatt semmi gond a házasság előtti szexszel.

Vajon hány nő szédeleg férfitól férfiig, mert már képtelen a normális kötődésre? Hány alfaözvegy vesztette el a lehetőséget a boldog házasságra akár csak egy partner miatt?

Persze Krisztusban van újrakezdés. De sokkal okosabb elkerülni a bajt, mint hagyni magunkat megsérülni, aztán várni a csodás gyógyulást. 

Kép: képkocka az Egy lányról (An Education) című filmből. Ajánlom, arról szól, amiről írtam.

2019. február 4., hétfő

A rasszizmusról


Korunk egyik billoga a sok közül a „rasszista". Ha valakit le akarnak járatni, kijelentik, hogy az illető fajgyűlölő, és ezzel már legitimen lehet utálni őt azoknak is, akik amúgy levegőért kapkodva ájuldoznak, hogy milyen csúnya dolog bántani bárkit is.

Engem is próbált már nem egy ember, akit idegesítek az általam képviselt igazságok miatt azzal megfogni, hogy rasszista vagyok.

Ilyenkor azt várják, hogy elkezdjek szűkölni, hogy nem, nem, dehogy vagyok rasszista, és felsoroljam az összes dolgot, ami jó pontot szerezhet náluk, mondjuk, hogy mindig mosolygok a néger szomszédomra, vagy a múltkor is átsegítettem a kebabárus dédanyját a zebrán.

Mivel ez szánalmas meghunyászkodás, inkább annyit szoktam mondani: igen, rasszista vagyok, nem mellesleg mindenkinek annak kéne lennie.

Manapság nem azt jelenti már a rasszizmus, hogy gyűlölsz másokat a származásuk miatt. Ma a rasszista azt jelenti, hogy olyan ember vagy, aki szúrja a szemét a fehérgyűlölőknek. Úgyhogy a magam részéről bóknak veszem.

Olyan korban élünk, amikor az antirasszizmus szépen hangzó jelszava alatt fehérírtás folyik. Van, ahol nyíltan, brutális eszközökkel, ilyen pl. Dél-Afrika. Másutt pedig saját magunkkal írtatnak ki minket.

Minden fehérbe belenevelték, hogy ő egy gonosz, elnyomó, kegyetlen rassznak a tagja, ld. gyarmatosítás, rabszolgatartás, apartheid, holokauszt és a többi. De kezelésbe vették a nem fehéreket is. Elmondták nekik, hogy minden bajukért a fehér ember a felelős, és most lázadniuk kell a „white supremacy" ellen.

Ugyanaz az undorító marxista módszer jelenik meg itt is, mint a társadalmi osztályok vagy épp a nemek tekintetében. Kijelölik x-et áldozatnak, y-t elnyomónak, és kezdődhet a harc. A lényeg, hogy minél nagyobb felfordulás legyen, és minél több érték elpusztuljon.

Akár tetszik, akár nem, a világban nincs egyenlőség. Egyedül abban vagyunk egyenlőek, hogy Isten mindannyiunkat végtelenül szeret és megadja az esélyt az üdvösségre. Egyébként különbözőség és ebből fakadó hierarchia uralja a világot.

Isten felettünk áll. Az angyalok is. Az állatok és a növények meg alattunk. A rasszok között is különbségek vannak.

A fehér ember az emberiség csúcsa az intelligencia és a kreativitás tekintetében. Büszke vagyok rá, hogy fehér vagyok, ezt az örökséget tovább adom, és ehhez méltó életet igyekszem élni. Ez gyűlöletet jelent? Nem. Csupán annyit, hogy nem fogom egyenlőnek hazudni, ami nem egyenlő csak azért, hogy ne bántsak meg másokat és jó katolikusnak tűnjek.

Ahogy elismerem, hogy Isten és ember különbözik, ember és állat különbözik, férfi és nő különbözik, felnőtt és gyerek különbözik, úgy felismerem azt is, hogy a rasszok és a nemzetek is különböznek.

Ha tudományos tény, hogy a férfiak között sokkal több a zseni, mint a nők között, akkor azt a tudományos tényt se fogom tagadni, hogy a zsenik szinte mind fehérek.

Hogy mindkét tény kellemetlen egyeseknek és nem „politikailag korrekt”? Van egy rossz hírem: a valóság sokszor kellemetlen, és sohasem PC.

Eldönthetjük, hogy a gondolkodás- és életmódunkat olyan utópisztikus vágyálmokhoz szabjuk-e, mint az egyenlőség, vagy pedig a teremtett világ rendjéhez és valóságához.

Ha a realitásokhoz igazodunk, jó belegondolni fehérként: akire többet bíz az Isten, többet is vár el tőle. Nem véletlen mi dolgoztuk ki a katolikus teológiát és terjesztettük el az evangéliumot a világban. Isten felhasználta a géniuszunkat minden ember üdvösségének érdekében.

Sosem azért kapjuk se a tehetségeinket, se a hatalmunkat, hogy mások lenézésére és kizsigerelésére használjuk, hanem mint Jézus: vezetésre és szolgálatra.

Romlott világunkban a hatalom és a tehetség rosszra is felhasználható. Elég csak Luciferre tekinteni. Sok fehér élt, míg sok másik sajnos visszaélt a szellemi és technológiai fölényével.

De ne kiáltsuk ki magunkat bűnösnek és a színeseket ártatlannak! Az indiánromantika és társai rousseau-ista ostobaságok. A színesek is ugyanúgy bűnös emberek, akiknek szükségük van a megváltásra, és akik már azelőtt is ismerték a háborút és a kegyetlenkedést, hogy mi betettük volna a lábunkat a területeikre. Ha pedig ők lettek volna olyan fejlettek, mint mi, akkor ők gyarmatosítanak minket, és lehet, nem keresztények lévén még többet szenvedtünk volna tőlük, mint ők tőlünk.

Egyébként értelmes katolikus emberekként érdemes felülvizsgálni mindazt a „tényt", amit olyan témákról tanítottak nekünk, mint a keresztesháborúk, a gyarmatosítás és az apartheid. Nem feltétlen kell a fehér- és kereszténygyűlölő progresszívek állításait és interpretációját elhinni. Kezdetnek magyarul is vannak jó írások pl. Dél-Afrikáról és Rhodéziáról (Zimbabwe).

Isten ugyanannyira szeret mindannyiunkat. Minden rassznak és nemzetnek megvan a maga karaktere, küldetése és helye a világban.  Viszont ha hamis alázatból letagadjuk a saját nagyságunkat, nem tudjuk megtenni, amit Isten elvár tőlünk. Sőt, öngyűlöletbe esve kiírtjuk és kiírtatjuk magunkat. Ami bűn.

A Biblia szerint nem csak mint egyén, de mint nemzet is számot kell adnunk Őelőtte tetteinkről. Vajot mit mond majd az Úr rólad mint fehér és magyar emberről? Megbecsülted, őrizted, kibontakoztattad és tovább adtad az örökségedet?

2019. január 29., kedd

Konteók katolikus szemmel


A kultúrmarxisták egyik kedvenc vádja a konzervatívokkal szemben, hogy alusapkások. Ugyan már, nincs és nem is volt soha egyházellenes, monarchiaellenes, fehérellenes, családellenes összeesküvés! Aki ilyesmiben hisz, paranoid és ostoba. 

A dolog azért vicces, mert ugyanezek az emberek nyíltan harcolnak egy, az egész történelmen átívelő nőgyűlölő férfiösszeesküvés ellen, és arról is meg vannak győződve, hogy az Egyház gazul meghamisította Krisztus eredeti tanítását (ami nyilván a tolerancia és a szabadelvűség volt), a papok pedig gonosz összeesküvőkként sötétségben tartották a népet kétezer éven át. 

Az az igazság, hogy katolikusként csakis konteohívők lehetünk. Hiszünk ugyanis abban, hogy a világ kezdete óta a Sátán összeesküdött a többi bukott angyallal, hogy az embereket Isten ellen lázítsa és a pokolra juttassa. Bizony, dogmáink között ott szerepel egy istenellenes összeesküvés. Ennek a léte nem csak teória tehát, hanem hitigazság. 

Mint tudjuk, vagy Istent, vagy a Sátánt szolgáljuk. Tehát az embereknek lehetőségük van rá, hogy részt vegyenek az istenellenes összeesküvésben – még ha nem is tudatosul bennük, hogy Ki ellen harcolnak. Viszont sokan nagyon is tudatosan krisztusgyűlölők.

Lucifer, a nagy ámító sajnos egyre többeket ejt rabul. A humanisták, a reformátorok, a szabadkőművesek, a forradalmárok, a marxisták, a feministák, a modernisták, az antifasiszták, a kultúrmarxisták, az antirasszisták, az SJW-k, az LMBTQ-lobbisták, a bevándorláspártiak mind-mind őt szolgálták a történelem folyamán, vagy szolgálják most is. 

Szépen hangzó jelszavak és célok segítségével megszédítik a tömegeket, hogy eltöröltessék velük a Föld színéről a trónt és az oltárt, a fehér embert, a nemzeteket, a családot, a nőt és a férfit, végső soron az Embert. 

Mi a bűnünk? Az, hogy Isten képmásai vagyunk, és Ő szeret minket. A démonok gyűlölik Istent, az embereket és a teremtett világot. Azt akarják, hogy minél bűnösebbek legyünk, aljasodjunk le és forduljunk ki magunkból. Írtsuk egymást, de forduljunk magunk ellen is. 

Aki nem látja, hogy micsoda fehérellenes, egyházellenes, családellenes, férfi- és nőellenes világban élünk, az bocsánat, de szatyorban él.  És hányan vannak ilyenek! A nagy ámító már elérte, hogy az Egyház gyűlölje és leépítse önmagát, ugyanígy a fehér ember is megtört gerincű, önostorozó, saját magát kihalásra ítélő faj lett. És mindezt úgy, hogy azt hisszük, ez a szabadság, a boldogság, a felvilágosultság, a haladás, a szeretet! Pedig beteg öngyűlölőkké korcsosultunk, nem más történt. 

Ez nem konteo. Ez tény. A pokol összeesküdött Isten és ember ellen. Ehhez sokunk asszisztál. Úgy látszik, a túlnyomó többségről ez elmondható. Mit tegyünk hát? Adjuk meg magunkat? 

Nem! A mennyiségi fölény nem jelent semmit. Jézus Krisztus ugyanis velünk van. Már győztünk. Ő el fog jönni másodjára is, immár dicsőségben, és mindenki megkapja a jussát. A démonok mindörökké leláncoltatnak, és nem lesz többé se bűn, se gyűlölet, se fájdalom. 

A kérdés csak az, mennyi lesz a diadalmas sereg vesztesége. Hány ember kárhozik el? Mennyi bűnt követünk el? Mennyi szenvedést okozunk? Mennyire degeneráljuk önmagunkat és a világot? 

„Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.

Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat.

Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére.

Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát.

Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a Lélek kardját, vagyis az Isten szavát.

Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva. Legyetek éberek, és imádkozzatok kitartóan az összes szentérté s énértem is, hogy megkapjam a beszéd ajándékát, hogy amikor megszólalok, bátran hirdessem az evangélium titkát."

(Ef 6,12-19)

2019. január 28., hétfő

Szüzen a házasságig

Ezt az bejegyzést elsősorban kamaszlányoknak írtam, akiknek még „nem késő", de persze senki és semmi nincs veszve Krisztusban.


Talán azt mindenki tudja, hogy az Egyház azt tanítja, hogy nem szabad lefeküdnünk egymással, amíg össze nem házasodunk. Ezen kívül hajadonként és házasként is bűn az önkielégítés, valamint a szexuális tartalmak fogyasztása (olvasás, filmnézés révén – igen, a kockahasborítós könyveké is!) De azért a dolog nem ilyen egyszerű. Hiszen nem csak puszta szex létezik. Azt megelőzik bizonyos dolgok. Hol a határ? 

Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk állapítani, meg kell értenünk, mi a házasság, mi az együtt járás és mi a szex. Nagyon nem az, amit ma gondolnak ezekről a legtöbben. 

Kezdjük azzal, hogy az erkölcsi szabályok mindkét nemre vonatkoznak, de elsősorban lányoknak írok. A nemek különböznek. És úgy látom, a házasság előtti szexszel mi, nők veszíthetünk többet. Ránk van rosszabb hatással. 

Isten úgy teremtette meg a világot, hogy a házasság egy egész életen át tartó szövetség legyen, a szex ezt segítse elő, a járás pedig azt a célt szolgálja, hogy felmérjük, alkalmas-e a másik férjnek, és felkészüljünk a házasságra. Manapság a szex csupán örömszerzés vagy biológiai kényszer. Esetleg manipulációs vagy népszerűségszerző eszköz. Pedig ennél sokkal több. 

A szeretkezést Isten a gyermekáldásra találta ki és arra, hogy két embert úgy összekössön, mint semmi más. Tudományos tény, hogy szex közben olyan hormonok szabadulnak fel bennünk, amelyek a kötődésért felelősek. Ha lefekszel valakivel, akár akarod, akár nem, az elméd úgy veszi, hogy összeházasodtatok. Mikor pedig újra és újra szeretkeztek egymással, az megerősíti az együvé tartozásotokat biológiai szinten is. 

Mi történik, ha ezután jön a szakítás? Törés. Egy lány lelkében kevés dolog okozhat nagyobb kárt, mint az, ha lefekszik valakivel, akivel aztán különválik. 

Mi, nők úgy működünk, mint a cellux. Először remekül ragaszkodunk, de ha leszakítanak minket ragaszkodásunk tárgyától, legközelebb kevésbé ragadunk, és így tovább. Minél többször éli át egy nő, hogy szakít azzal, akivel lefeküdt, annál kevésbé képes kötődni a következő partnerhez. Minden értelmes, öntudatos lány és nő, ha ezt tudja, nem dönthet masképp, minthogy megőrzi a szüzességét a házasságig. 

Azonban nem csak arról van szó, hogy a szextől tartózkodunk. Egyáltalán nem szabad közelkerülnünk a másikhoz testileg. A határt én a finom, rövid csóknál húznám meg, de azt is teljesen normálisnak tartom már feleségként, ha valakik az esküvőig nem is csókolóznak. 

Annyira fontos lenne lányként, hogy őrizzük a méltóságunkat! Hogy éreznéd magad, ha asszonyként szembe jönne egy vagy több férfi, akikkel ha nem is feküdtél le, de mondjuk vadul smároltál? Szerintem ha arra gondolunk, mi lenne, ha nem házasodunk össze a párunkkal, nagyon könnyen érezhetjük, mi az, ami belefér, és mi nem. Mi az, amit megadhatok anélkül, hogy túlzottan kiszolgáltatnám magam valakinek, akivel lehet, hogy elválnak az útjaink. 

Merthogy a járás nem lehet időleges „jól érezzük egymást". Hanem keszület. A testi közelség pedig nem szabad, hogy eszközzé váljon a másik megtartásában. Aki igazán akar, az el fog venni akkor is, ha testileg nem kerültök közel egymáshoz. Hiszen a házasság alatt évtizedeitek lesznek rá! Akinek viszont csak szexre kellenél, azt kiszűröd. Nem akarsz használt és eldobott nő lenni

Persze ilyenkor jön az az érv, hogy hogyan lehet elköteleződni valaki mellett, ha nem tudod, milyen az ágyban. Ez igazából a világ téves felfogását mutatja a szexről. Azt hiszik, a szeretkezés lényege a testi élvezet, ami egyfajta ügyesség eredménye. 

Az igazság az, hogy a szexuális élvezet elsősorban lelki, és annak a megéléséből fakad, hogy birtokba vesz egy férfi, aki szeret engem. Szeretet- és odaadásélmény. Ehhez járul a testi élvezet, így lesz az egész emberségemet átfogó esemény. De ehhez nem technikák kellenek, hanem lelki beállítódás. Az, hogy odaadó, nőies nő legyél, a férjed meg férfias férfi. 

Persze ki lehet tapasztalni, fizikális szinten mi okoz élvezetet és mi nem, de ez bőven ráér a házasságban. Azt pedig, hogy vonzó, férfias férfi-e a másik, akinek oda akarom adni magam, azt szex nélkül is meg tudjuk állapítani. 

A szeretkezés olyasmi, aminek egyre jobbá kell válnia a házasságban, ahogy egyre odaadóbbá és nőiesebbé válunk. Így egy-két kísérletező alkalomból nem lehet megmondani biztosra semmit. Ezen a téren is érünk, fejlődünk, kinyílunk, aminek az egyetlen biztonságos terepe a házasság. 

Azt pedig, higgyétek el, lehet, pár buta kamasz szemében ciki, hogy valaki 15-16 éves kor felett is szűz, de egy igazi férfi arról álmodik, hogy egy kedves, odaadó szüzet vegyen el feleségül, akinek a testébe-lelkébe nem vésődött bele egy másik férfi képe.

2018. december 18., kedd

Ki neveli fel a gyermekeinket?

Az én nemzedékemben a legtöbben háromévesen elkezdtük az óvodát és az anyukánk visszament teljes állásban dolgozni. A bölcsőde nem volt divat. Csak akkor járt valaki oda, ha az anyjának nagyon muszáj volt dolgoznia.

Ma, pár évtizeddel később az a furcsa, ha nem jár a gyereked bölcsődébe. „Igényli a gyerektársaságot” – mondják. De más okok is vannak.

Mikor a második gyerekem született, mindenki hatalmas szemekkel nézett rám, hogy-hogy nem adom be a nagytesót bölcsődébe, hiszen két gyerekkel otthon lenni nagyon nehéz.

Aztán volt, aki azért akarta bölcsődébe adni a fiát, mert félt, hogy majd a kistesó miatt nem tud vele eleget foglalkozni. Valóban, erre az a megoldás, hogy szakadjon el tőlünk a gyerek, és menjen gyerekcsoportba, ahol már csak a matematika okán is biztosan kevesebb figyelem jut neki, mintha csak az egy testvérével kéne osztozni rajta... Nem értem.

Nekem az a tapasztalatom, hogy nem igényli a gyerektársaságot egy kétéves olyannyira, hogy bölcsődébe kéne adni. Amit igényel, az az anyja és az apja jelenléte, de ebben a korban még elsősorban az anyjáé. A játszótér és ha vannak, a testvérek elegendőek. 

Az sem igaz, hogy annyira nehéz két kisgyerekkel otthon. Többel se olyan nehéz, hogy meg kéne szabadulni tőlük.

Csak hogy tudjátok, kik pártolják a gyerekek és a szülők elválasztását: az izraeli kommunista utópisztikus közösségekben, a kibucokban eleinte a gyerekek nem otthon éltek a szüleikkel. Születésüktől kezdve egyfajta bölcsődében laktak, és a szüleik napi egy órára vehették őket magukhoz. Úgy gondolták, ezzel felszabadítják a nőket, mert a gyermekek kicsit sem akadályozzák őket a munkahelyi és társadalmi kibontakozásban. Egy idő után viszont csődöt mondott a rendszer: a szülők otthon akarták tudni a gyerekeiket, így a bentlakásos gyermekotthonok megszűntek

Elfelejtettük, hogy a gyerekeink elsősorban a mieink és ránk van szükségük. Semmiféle gyerektársaság iránti vélt vagy valós igény nem indokolhatja, hogy egy háromévesnél kisebb gyereket elszakítsunk az édesanyjától és az otthonától, csak a súlyos anyagi szükség. De az óvoda is olyan dolog, hogy nem kötelező háromévesen elkezdeni, sem pedig a nap nagyobb részét ott tölteni. Magyarországon ötéves kortól kötelező napi min. négy órában. Ennél kisebb gyerekre lehet kérni felmentést. A túlzsúfolt óvodákban szívesen adnak. 

Az a meggyőződésem, hogy a gyermekeinknek ameddig és amennyit csak lehet, otthon kell lenniük. Ez a legjobb nekik és a család többi tagjának is. Hiszen egy nevelő és a kortársak nem adhatnak neki annyi szeretetet, figyelmet és elfogadást, mint az édesanyja. Különben is, anyaként én akarok rá a legnagyobb hatással lenni. Persze áltathatnám magam a minőségi idő jól hangzó lózungjával: hogy a gyerekem, igaz, csak mondjuk három órát van velem, de akkor egyedül rá figyelek. Azonban egy gyereknek nem ez kell. Ez művi dolog. Persze kell a konkrét odafigyelés és csak vele foglalkozás, de az kell elsősorban, hogy háttérként legyünk ott. 

Nem tagadom, hogy megvannak a nehézségei annak, ha valaki így áll hozzá. De az édessége is. És különben is, ki mondta, hogy könnyű dolog arra törekedni, hogy jó anyák legyünk? Nem az. De keresztényként tudjuk, hogy nem a könnyű út vezet az üdvösségre. Ha valakiért érdemes elfáradnunk, azok pont a gyerekeink. 

Természetesen dönthet úgy egy anya, hogy a gyermekei nevelését a kortársakra, a médiára és az intézményekben dolgozókra bízza (ez utóbbiaknak lesz a legkisebb szerepe a mai világban), de keresztényként tudjuk, hogy ezzel az állapotbeli kötelességünk teljesítését tagadjuk meg. Ráadásul amit így tanul a gyerek, az merőben ellentétes azzal, amire katolikusként mi nevelni szeretnénk. Igen, katolikus intézményekben is. 

Egyszer a híradóban nyilatkozott egy nő, hogy a másfél éves ikreit beadja a bölcsődébe, mert igénylik a gyerektársaságot és mennyire jó lesz nekik, mert így be tudják fejezni a ház felújítását. Micsoda ostobaság! Másfél éves ikreknek(!) nem gyerektársaságra meg felújított házra, hanem az anyjukra lenne szükségük. 

Sokkal fontosabb a jelenlétünk, mint a plusz pénz, amit hazaviszünk. Ha szabadon dönthetünk arról, hogy otthon maradunk-e (még), mert nem fenyeget sem az éhezés, sem a kilakoltatás, nincsenek halmozódó adósságaink, az egyetlen helyes válasz létezhet: az igen. Mert az anyagi javaknál ezerszer többet ér még a maga konfliktusaival is az anyai és testvéri jelenlét, szeretet és közösség. 

Hogy esetleg a karrierünk csorbát szenved? Egy anya karrierje a gyerekei. Ha anyák lettünk, önző dolog azért távol lenni az otthonunktól napi min. kilenc-tíz órát, hogy munkahelyi sikerekre törekedjünk. Tudom, hogy kicsi korunktól kezdve azt halljuk, a családanyaság és a karrier összeegyeztethető, de ez egy ronda hazugság. A nők tömeges munkába állása a cégeknek jó, mert ha többen vannak, olcsó a munkaerő. Ezen kívül az államnak és a média mögött álló hatalmaknak, mert ők szabhatják meg az anya jelenléte és odafigyelése híján a gyerekek gondolkodásmódját. 

Ripperger atya szerint halálos bűnt követ el az a nő, aki intézménybe adja a háromévesnél kisebb gyerekét súlyos anyagi ok nélkül. Teológusként és pszichológusként tudja, mit beszél. (Ld. Feminism & The Natural Order és Responses to Critics on working wives, Binding Prayers, Demons, Evolution and Others)

De nem csak akkor kéne otthon maradnunk, amíg kicsik a gyerekek, hanem óvodás-és iskoláskorukban is. Egyrészt ott vannak a betegségek és a szünetek. Olyankor ki vigyáz rájuk? De ez az írás is szívbemarkoló képet fest a mostani óvodások helyzetéről.

A saját példám is ezt támasztja alá. Apukám csak heti három napot volt otthon. Anyukám három műszakozott. Sokszor teljesen egyedül voltam otthon. Hála Istennek nem volt internetünk, de kábel tv-nk igen. Azt néztem, amit akartam anélkül, hogy bárki is tudott volna róla. Az Úr megóvott a pornófilmektől és a horrortól, de olyan szemetet is néztem, mint a Szex és New York, a valóság showk vagy az Amerikai pite és társai. 

Manapság ráadásul sokkal borzalmasabbak a filmek és a show műsorok, mint akkor. Az internetnek hála pedig ostoba youtuberek és instagram infulencerek (igen, ilyen van) nevelik a gyerekeket, míg a szüleik dolgoznak. De akár veszélyes emberek befolyása alá is kerülhetnek (ld. pl. Kamaszoktól csalhatott ki meztelen képeket a népszerű magyar youtuber). Sajnos én is tudnék mesélni saját tapasztalatból. Igen, katolikusok meg hű, de nagyon nemzetiek között is vannak hasonló figurák. 

Tehát az a szomorú tény, hogyha mindkét szülő dolgozik és a gyerekeiknek van saját kütyüjük, amin netezhetnek, valamint tv-csatornák, akkor a szülők elvesztették a gyerekeiket, hiszen ellenőrizetlenül kerülhetnek kapcsolatba emberekkel és tartalmakkal egyaránt. Hazaérnek az üres lakásba és azt csinálnak, amit akarnak. Sőt otthon se kell lenniük. A rossz társaságtól pedig lehetetlen eltiltani őket, mert hiszen neten úgyis tartják a kapcsolatot. 


Persze az se elég, ha az anya otthon van, hogyha a gyerekeknek vannak saját kütyüjeik. Talán pont a szülők orra előtt néznek olyat vagy beszélnek olyannal, akivel nem kéne. Vagy pedig elvonulnak a szobájukba és bezárkózva tv-znek, neteznek. 

Az is okozhat problémát, ha maga a szülő az, aki elvonul a kütyüjébe. Kényelmes dolog a gyerekekkel való foglalkozás helyett a telefonunkat nyomkodnunk egész nap. Addig vigyázhat rájuk egy másik kütyü, mondjuk a tv. 

Sokszor a probléma gyökere igazából az, hogy a szülők nem hiszik el, hogy nekik joguk van ennyire szabályozni a gyermekeik életét. Pedig nem csak joguk, de kötelességük is. Nem korlátozzák ezzel a gyerekeik önállóságát és függetlenedését. Hiszen amikor egy gyerek nem a szüleit követi, akkor nem az önálló útját járja, hanem a kortársakat és a médiasztárokat majmolja. Csak ma ezt hisszük függetlenségnek. Pedig ha megnézzük, akkor valóban, a mai tinik egészen máshogy néznek ki és viselkednek, mint a szüleik, de valójában mind ugyanolyanok. Felelős, érett szülők helyett vak vezet világtalant. Illetve a média agymosó gépezete. 

Az sem jelenthet gondot, hogyha emiatt a gyermekünk különbözik a kortársaktól. Hiszen pont ez a célunk! Nem a különbözőségért önmagáért, hanem mert ha a többség rossz irányba tart, akkor igenis jó, ha a gyerekeink mások. Katolikusként és nagycsaládosként amúgy is azok lesznek. 

Meg kell tanítani a gyerekeknek, hogy nem az a jó, ha birka mód mennek a tömeg után és a többieket majmolják. Nem a többi gyerek véleménye a fontos, nem az adja meg az értéküket, hanem az, hogy Isten mit gondol róluk, illetve másodsorban a szüleik véleményére kell még adniuk. Hiszen az Úr akaratának mi vagyunk az elsődleges közvetítői az életükben. A gyerekeinknek pedig elsősorban amúgy sem a kortársaikhoz kell kötődniük, hanem hozzánk és a testvéreikhez. 

Ezért is jó a nagycsalád, mert ha esetleg nem sikerül igazán barátokra szert tenniük (vagy egyszerűen senkivel se lehet már elmenni játszani egy jót, mert mindenki a monitort bámulja egész nap), akkor is vannak gyerekek a környezetükben, akikkel játszhatnak. Úgy érzem, hogy manapság a testvéri kötelék rovására túl van értékelve a barátság, mikor igazán nincsenek is manapság barátságok, inkább csak konfliktusokkal terhelt haverságok és bandák. Rokonságomban levő kiskamaszoknál látom, hogy az úgynevezett „barátok" mennyit tudják egymást bántani és hogy ezek a kapcsolatok nem a szeretetről és a közösségről szólnak, hanem a menőségről és az egófényezésről. Miért lenne baj, ha az ilyesmiből kimarad a gyerekünk, ha ezek a menő fiúk-lányok nem fogadják be? 

Én se számítottam menőnek, sőt, kiscsoportos koromtól nyolcadikig rengeteget csúfoltak. Mégse ment tönkre az életem. Azt gondolom, hogy a menő lányoknál és fiúknál sokkal boldogabb ember lettem. Az, hogy nem fogadtak be a kortársaim igazán, és hogy megláttam a negatív oldalukat, arra ösztönzött, hogy ne simuljak be. Talán ha népszerű lány vagyok, akkor most egy kiégett, kihasznált nő lennék, nem pedig egy nagycsaládos édesanya.

Ha a gyerekünk a menőségre pályázik, akkor nem fog mást csinálni, minthogy netes sztárrá teszi magát, és attól függ majd az önértékelése, hány like-ot kap. Saját maga lesz a bálványa, telerakja a netet szelfikkel, és kirakatéletet él. Tudok olyan lányról, aki azért vagdosta magát, mert az egyik fiú nem like-olta a fotóját. Az is teljesen általános a mai tizenhárom év körüli lányoknál, hogy az interneten nyálasan olvadoznak egymástól, mekkora barátnők, közben meg utálják egymást, csak a kevésbé menő lány nem akarja megbántani a domináns nagyarcot, mert akkor jönne a terror. Tényleg ilyen álságos, like-vadász, kortársorientált és internetfüggő életet akarunk a gyerekeinknek? Mi nem „nyomjuk el" őket (valójában: nem merünk a szüleikként viselkedni és élni a jogos hatalmunkkal), hogy aztán ezerszer brutálisabban irányítsák őket az erős akaratú kortársak és a média.


Mi tehát szerintem a jó? Az, ha a gyerekeink nem neteznek, tv-znek, játszanak a telefonon sokat és ellenőrizetlenül. Ha monitor előtt játszanak, az is inkább közösségi élmény legyen. Pl. a nappaliban több joystick segítségével együtt játszhat játékkonzolon a család.

Mi foglalkozzunk velük, illetve a testvérek egymással, meg persze a gyerekek egyedül is el tudnak játszani. Legyenek kinn a levegőn minél többet. Játszótéren más gyerekekkel is tudnak játszani. Lehet nagyokat sétálni, kirándulni, száguldani kismotorral, biciklivel. Rossz idő esetén vannak nagyon jó benti játékok: duplo, lego, építőkocka, kisautó, favonat, kirakós, babaház, gyerekkonyha, társasjáték stb. Lehet mesélni, rajzolni, festeni, gyurmázni. Az óvodásokat a lyukasztó is lenyűgözi, meg ha kapnak egy gyerekeknek való ollót és vagdoshatnak vele akár csak egy fehér lapot vagy valamilyen reklámújságot. Csak az a gyerek nem tud eljátszani ezekkel és feltalálni magát, akit arra szoktattak rá a szülei, hogy egész nap a tv-t bámulja vagy számítógépes játékokkal játsszon.

A fegyelmezés is sokkal könnyebben megy, ha odafigyelünk a gyerekeinkre és sok időt töltünk velük. Nemrégiben beteg voltam és két napon át feküdtem. Már csak ez alatt is azt vettem észre, hogy a gyerekeim sokkal kevésbé hallgatnak rám. Egyszerűen egyik napról a másikra elszakadtunk egymástól, szinte alig voltam jelen az életükben, és ezt megsínylette az is, hogy mennyire fogadják el az irányításomat.

Persze nem azt mondom, hogy állandóan nekünk kell szórakoztatni a gyerekünket és a játékigényükre nem mondhatunk nemet. De más dolog olykor nemet mondani, meg megint más távol lenni tőlük a nap nagy részében vagy munka, vagy pedig internetfüggőség miatt.

Tudom, hogy valamiről itt, a végén még beszélnem kell. Mégis hogy tudja megvalósítani egy édesanya, hogy ne csak két-három évig legyen otthon?

Vannak, akik azért tehetik meg, mert a férjük olyan jól keres, hogy meg tudnak élni belőle. Ma a családtámogatási rendszernek hála sokkal többekről elmondható ez, mint tíz évvel ezelőtt. Ehhez persze a legtöbb esetben szükséges, hogy kicsit lejjebb adjunk az életszínvonalból. Ha átgondoljuk, valójában egy csomó olyan dologra költünk, ami felesleges. (Itt elolvashatjátok a spórolási tippjeimet.)

A másik eset, hogy a feleségnek is dolgoznia kell. Ebben az esetben az lehet megoldás, hogy csak részmunkaidős állást vállal, vagy pedig otthonról dolgozik. Jó, ha már a gyerekek születése előtt elsajátítunk tudatosan olyan képességeket és/vagy szerzünk olyan végzettséget, amellyel otthonról és rugalmasan dolgozhatunk. Tanuljunk meg egy-két idegen nyelven, hogy nyelvórákat adhassunk otthonról (akár Skype segítségével) vagy fordíthassunk, tanuljunk meg játszani egy hangszeren szintén óraadás céljából, sajátítsunk el mindenféle kézimunkát, hogy árulhassunk kézimunka mintákat vagy kész termékeket. De sok anyukánál látom azt is, hogy saját készítésű szappant, saját maga festette fonalat, vagy épp házi készítésű süteményeket, tortákat árul. Ha valaki tudatosan arra készül, hogy otthonról dolgozzon, akkor az internetnek hála gyakorlatilag semmi sem akadályozhatja meg benne. Persze ez is idő, de sokkal kevesebb, mint egy házon kívüli teljes állás, ráadásul rugalmas. És persze nem is jár annyi stresszel: mindenki a maga főnöke, nincsenek idegesítő munkatársak, nincs (tömeg)közlekedés stb. Ráadásul a gyerekek is besegíthetnek ebbe az otthoni kis üzletbe, ha már nagyobbak, és talán egy komplett családi vállalkozás is kinőhet belőle. Ha pedig ezt nem tudjuk megtenni, akkor akár bedolgozhatunk mások már jól menő üzletébe.

Úgy gondolom, hogy egy kis tudatossággal és sok-sok imádsággal megoldható lenne sokkal többeknek, hogy háztartásbeliek legyenek. Ha talán nem is egész életükben, de tovább, mint a gyerekeik két-három éves kora. Hiszek benne, hogyha valakit a Jóisten édesanyának hívott meg, akkor abban is segíteni fog neki, hogy ő nevelhesse fel a gyerekeit, és azok ne legyenek kiszolgáltatva a médiának és a kortársaknak. Nem tartom riogatásnak, ha leírom, hogy a mai gyerekek és kamaszok rengeteg veszélynek vannak kitéve. Csak azért, mert a többség ezzel nem foglalkozik, és mert mindez természetessé vált, mi még nem leszünk túlféltőek vagy borzalmasan szigorúak. Ők a felelőtlenek. Ne tartsuk magunkat diktátoroknak, mert nem engedjük, hogy a gyerekeinket mások neveljék fel helyettünk, rosszabb esetben pedig akár öngyilkosságba kergessék őket! Vigyázzunk a testi mellett a lelki épségükre is! Bár természetesen szabad akaratuk van, de tegyük meg, ami tőlünk telik, hogy boldog, szent emberek váljanak belőlük.

2018. december 10., hétfő

Nőies külső, avagy önazonosság és szolgálat

Sosem voltam egy kifejezetten nőies alkatú nő. Úgy értem, hogy elég sovány vagyok. Ezt tekinthetném szerencsétlenségnek, ahogy régen tettem, de most már nem zavar, mert látom az előnyeit. Ha kamaszként nem érzem a testem nőietlennek, akkor nem kezdek el azon fáradozni, hogy különböző eszközökkel megpróbáljak nőiesebbnek tűnni, amiből nagyon sokat tanultam.


Annak idején teljesen oda voltam Audrey Hepburnért, mert azt láttam rajta, hogy valaki soványsága ellenére is sugározhat nőiességet. Rájöttem, hogy a test nem minden. Az öltözködésünk, a hajviseletünk, a mozgásunk, a hanghordozásunk, a szavaink, az arckifejezésünk, a gondolkodásmódunk, a viselkedésünk — ezeknek az összessége adja a nőiességet, vagy ellenkezőleg, tehet minket nőietlenné. Ráadásul a nőiességnek is több árnyalata van, nem kell mindenkinek „bombázónak" lennie, hogy nőies legyen. Isten szereti a változatosságot, és a férfiaknak se egyforma az ízlése.

Ez a felfedezés arra ösztönzött, hogy elkezdjek figyelni arra, hogy nőiesen és elegánsan öltözködjek. Bár gyerekként a szoknya az ünnepségekre tartogatott kötelező kényelmetlenségnek tűnt, kamaszként eljutottam lassan oda, hogy szinte csak és kizárólag szoknyát vagy ruhát hordtam. Elkezdtem sminkelni és előszeretettel csavartam be a hosszú hajamat mindenféle alkalomra. Örömmel vettem észre, hogy így nőiesnek érzem és látom magam, ahogy mások is.

Két fontos felfedezést tettem. Az egyik, hogy a kinézetünk nem csak annak a terméke lehet, mi van belül, hanem fordítva, a külsőnkkel formálhatjuk a bensőnket és alakíthatunk az énképünkön. A másik, hogy a kinézetünk a környezetünkre is hat, üzenet jelleggel bír. Mondhatom vele azt, hogy „Egy hölgy vagyok, bánj velem udvariasan és tisztelettel!", de azt is, hogy „Kemény nő vagyok, hagyjál békén!", vagy épp, hogy „Egy darab húsként tekintek magamra, te miért tennél másképp?" Így bizonyos mértékig befolyással lehetek arra, mások hogy bánnak velem.

Rose McGowan színésznő az utóbbi időben keményvonalas feministaként lép fel. 
Saját bevallása szerint a frizurája is ezért ilyen, és azért tetszik neki
a rövid haj, mert így a kinézetével valahol a férfi és a nő között helyezkedik el.

Manapság durva támadásnak van kitéve a nőiesség. Úgy látom, hogy a feminizmus fő sodrata, főleg a második és a harmadik hullám nem más, mint női öngyűlölet. Mintha harcolna minden ellen, ami kifejezetten nőies. Ha feminista írásokat olvasok, legyen akár csak egy hozzászólás, vagy pedig egy tudományosabb igényű cikk, azt érzékelem, hogy erőteljes ellenszenv árad belőlük a nőiességgel szemben amiatt, hogy a nőies jellemvonások és viselkedés, valamint a termékenységünk meggátol minket abban, hogy férfiakká váljunk. (Ld. pl. Simone de Beauvoir néhány ide vonatkozó megnyilatkozását.) Egy kedves, gondoskodó, szolgáló lelkületű nő, aki számára sokkal fontosabb a biztonság és a béke, mint a versengés és a hangos sikerek, és aki ráadásul évtizedeket tölt várandóssággal és gyermekgondozással, nem tud, de nem is akar férfi életmódot folytatni. Ezért vált a feminizmus fontos eszközévé a fogamzásgátlás és a női psziché elférfiasítása. Az előbbinek hála egy nő tud, a másodiknak hála akar is férfi életmódot élni.

Hogy lehet elférfiasítani egy nőt? Úgy gondolom, erre a két legerősebb eszköz a média és a divat.

Fontos, hogy a filmekben, sorozatokban csupa férfias nő jelenjen meg példaképként, a nőies és hagyományos nemi szerepben élő nő pedig jelenjen meg úgy, mint aki boldogtalan, megvetett és elnyomott, vagy pedig robotszerű, görcsös és műanyag, esetleg buta és unalmas. Legyen az az erény, ha egy nő lázad. A tudományos vagy munkahelyi sikerek jelentsék a valamit a családanyai és háziasszonyi eredményekkel szemben, vagy pedig keltsék azt az illúziót, hogy a kettő egyszerre is kivitelezhető anélkül, hogy a férj és a gyerekek elhanyagolásához vezetne. Ezt teheti a média.

Kristen Stewart, a Twilight-filmek sztárja pár éve rájött, hogy leszbikus.
Valószínűleg a külsejének megváltoztatása is ebből a nemiidentitás-válságból fakad.
A párjával közös képek alapján úgy tűnik, ő a „férfi" a kapcsolatban...

A divat pedig úgy formálhat, hogy a férfias kinézetet teszi meg divatosnak, illetve a nőies kinézetet csak szemérmetlen formájában propagálja. Így lehetséges, hogy egy nő manapság vagy nadrágot, vagy miniszoknyát tud csak venni. Próbálj meg olyan szoknyát vagy ruhát vásárolni, ami legalább a térdedet takarja, szinte lehetetlen küldetés.

Divat az androgün külső. Már a kiskamaszoknak kínált ruháknál is sokszor a fiú- és a lányruha közt alig van különbség. Mintha csak 11-12 éves korodig lehetnél lányos a divattervezők szerint: utána csak férfias vagy k..vás lehetsz (bocsánat). Arról nem is beszélve, hogy egyre több fiatal nő vágat magának pistikefrizurát, hogy úgy nézzen ki, mintha a saját kisöccse lenne. Sokszor alig lehet kitalálni, férfi- e vagy nő az illető.

Férfi vagy nő?  La Roux-klip 2012-ből.

Nem csoda, hogy milyen mértékű a nemiidentitás-válság. Férfinak vagy nőnek születünk, de hogy normális legyen az énképünk, ahhoz a neveltetésnek, a divatnak, a médiának is meg kéne támogatnia minket. A férfiasságunk vagy nőiességünk olyan, mint egy növény: magként születésünknél fogva bennünk van, de hogy igazán kifejlődjön és kivirágozzon bennünk, ahhoz szükség van külső megerősítésre, táplálásra, támogatásra, főleg mások, elsősorban a szüleink jó példája által.

Mivel test és lélek egysége vagyunk, hatalmas ereje van a kinézetünknek, higgyétek el! Nem véletlen tiltotta meg Isten, hogy a másik nem ruháiba öltözködjünk (ld. MTörv 22,5). Ha az Úr nőnek teremtett, akkor el kell fogadnunk ezt alázatosan, és arra kell törekednünk, hogy minél nőiesebbek legyünk, vagyis hogy kibontakoztassuk, kiteljesítsük azt, akinek Isten alkotott minket. Igazán boldogok is csak akkor lehetünk, ha merünk azonosak lenni önmagunkkal, és azt a feladatot töltjük be, amelyre születtünk.

A hagyományos nemi szerepek, így a férfi és női külsőségek karakteres elkülönülése nem korlátozó, elnyomó rossz, hanem támasz és segítség azért, hogy egészséges, öntudatos, valódi nővé vagy férfivá érjünk felnőtt korunkra. Nem akarom azt mondani, hogy minden egyes korlátozás vagy a nemeket elválasztó korlát jó volt a történelem folyamán. De ami ma van, a teljes összemosás, az se normális. Épp ezért, a zűrzavart ellensúlyozandó rendkívül fontosnak tartom, hogy odafigyeljünk arra, hogy a nemünk szerint öltözködjünk. Ezzel egyrészt a saját identitásunkat erősítjük, másrészt jó példát adhatunk másoknak. Hogy kicsit harciasan fogalmazzam meg: ahogy egyszer elindult a nadrág és a rövid haj kulturális forradalma a nőies értékekkel szemben, úgy folytathatjuk mi „ellenforradalmunkat" a nőiességért.

Anne Shirley és Gilbert Blythe, a kedvenc könyvsorozatom főszereplői.

Csodálatos dolog nőnek lenni. Valódi felszabadulás feladni a harcot, rábízni magunkat egy férfira, és visszavonulni az otthonunk és a gyermekeink körébe. Nap mint nap nőiesen és elegánsan öltözködni, annak a méltóságnak a tudatában, hogy a testünk a Szentlélek temploma. Élvezni mindazt, ami nőként a mi előjogunk, és nem törekedni kisebbségi komplexustól vezérelve, hogy azok legyünk, amik nem vagyunk. Felismerni, hogy Leninnek nem volt igaza, és igenis csodálatos, értékes, hasznos és végtelenül fontos mindaz, amit feleségként, anyaként és háziasszonyként teszünk. Hogy a saját családunkban és az otthonunkban azok vagyunk, amik sehol máshol nem lehetünk: igazi királynék, uralkodónők, pótolhatatlan kincsek. Ehhez a méltósághoz pedig a nőies, elegáns, igényes öltözködés illik.

A saját tapasztalatom révén is csak bátoríthatlak titeket, hogy figyeljetek oda a kinézetetekre, és merjetek nőies(ebb)en öltözködni, viselni a hajatokat stb. Merjük csak felmutatni a katolikus nőiség méltóságát! Ez nem önző cicomázkodás csupán, hanem szolgálat egy olyan korban, amikor a nők vagy elfedik, vagy a szemérmetlenségük révén lealjasítják a nőiességüket, mert nem tudják sajnos, hogy milyen értékes is az.

„Ne kívánj más lenni, mint ami vagy, és próbálj meg tökéletesen azzá válni." 
(Szalézi Szt. Ferenc)



Kapcsolódó: 
Így találtam rá a nőiességemre (April Cassidy tanúságtételének fordítása)