2018. december 10., hétfő

Nőies külső, avagy önazonosság és szolgálat

Sosem voltam egy kifejezetten nőies alkatú nő. Úgy értem, hogy elég sovány vagyok. Ezt tekinthetném szerencsétlenségnek, ahogy régen tettem, de most már nem zavar, mert látom az előnyeit. Ha kamaszként nem érzem a testem nőietlennek, akkor nem kezdek el azon fáradozni, hogy különböző eszközökkel megpróbáljak nőiesebbnek tűnni, amiből nagyon sokat tanultam.


Annak idején teljesen oda voltam Audrey Hepburnért, mert azt láttam rajta, hogy valaki soványsága ellenére is sugározhat nőiességet. Rájöttem, hogy a test nem minden. Az öltözködésünk, a hajviseletünk, a mozgásunk, a hanghordozásunk, a szavaink, az arckifejezésünk, a gondolkodásmódunk, a viselkedésünk — ezeknek az összessége adja a nőiességet, vagy ellenkezőleg, tehet minket nőietlenné. Ráadásul a nőiességnek is több árnyalata van, nem kell mindenkinek „bombázónak" lennie, hogy nőies legyen. Isten szereti a változatosságot, és a férfiaknak se egyforma az ízlése.

Ez a felfedezés arra ösztönzött, hogy elkezdjek figyelni arra, hogy nőiesen és elegánsan öltözködjek. Bár gyerekként a szoknya az ünnepségekre tartogatott kötelező kényelmetlenségnek tűnt, kamaszként eljutottam lassan oda, hogy szinte csak és kizárólag szoknyát vagy ruhát hordtam. Elkezdtem sminkelni és előszeretettel csavartam be a hosszú hajamat mindenféle alkalomra. Örömmel vettem észre, hogy így nőiesnek érzem és látom magam, ahogy mások is.

Két fontos felfedezést tettem. Az egyik, hogy a kinézetünk nem csak annak a terméke lehet, mi van belül, hanem fordítva, a külsőnkkel formálhatjuk a bensőnket és alakíthatunk az énképünkön. A másik, hogy a kinézetünk a környezetünkre is hat, üzenet jelleggel bír. Mondhatom vele azt, hogy „Egy hölgy vagyok, bánj velem udvariasan és tisztelettel!", de azt is, hogy „Kemény nő vagyok, hagyjál békén!", vagy épp, hogy „Egy darab húsként tekintek magamra, te miért tennél másképp?" Így bizonyos mértékig befolyással lehetek arra, mások hogy bánnak velem.

Rose McGowan színésznő az utóbbi időben keményvonalas feministaként lép fel. 
Saját bevallása szerint a frizurája is ezért ilyen, és azért tetszik neki
a rövid haj, mert így a kinézetével valahol a férfi és a nő között helyezkedik el.

Manapság durva támadásnak van kitéve a nőiesség. Úgy látom, hogy a feminizmus fő sodrata, főleg a második és a harmadik hullám nem más, mint női öngyűlölet. Mintha harcolna minden ellen, ami kifejezetten nőies. Ha feminista írásokat olvasok, legyen akár csak egy hozzászólás, vagy pedig egy tudományosabb igényű cikk, azt érzékelem, hogy erőteljes ellenszenv árad belőlük a nőiességgel szemben amiatt, hogy a nőies jellemvonások és viselkedés, valamint a termékenységünk meggátol minket abban, hogy férfiakká váljunk. (Ld. pl. Simone de Beauvoir néhány ide vonatkozó megnyilatkozását.) Egy kedves, gondoskodó, szolgáló lelkületű nő, aki számára sokkal fontosabb a biztonság és a béke, mint a versengés és a hangos sikerek, és aki ráadásul évtizedeket tölt várandóssággal és gyermekgondozással, nem tud, de nem is akar férfi életmódot folytatni. Ezért vált a feminizmus fontos eszközévé a fogamzásgátlás és a női psziché elférfiasítása. Az előbbinek hála egy nő tud, a másodiknak hála akar is férfi életmódot élni.

Hogy lehet elférfiasítani egy nőt? Úgy gondolom, erre a két legerősebb eszköz a média és a divat.

Fontos, hogy a filmekben, sorozatokban csupa férfias nő jelenjen meg példaképként, a nőies és hagyományos nemi szerepben élő nő pedig jelenjen meg úgy, mint aki boldogtalan, megvetett és elnyomott, vagy pedig robotszerű, görcsös és műanyag, esetleg buta és unalmas. Legyen az az erény, ha egy nő lázad. A tudományos vagy munkahelyi sikerek jelentsék a valamit a családanyai és háziasszonyi eredményekkel szemben, vagy pedig keltsék azt az illúziót, hogy a kettő egyszerre is kivitelezhető anélkül, hogy a férj és a gyerekek elhanyagolásához vezetne. Ezt teheti a média.

Kristen Stewart, a Twilight-filmek sztárja pár éve rájött, hogy leszbikus.
Valószínűleg a külsejének megváltoztatása is ebből a nemiidentitás-válságból fakad.
A párjával közös képek alapján úgy tűnik, ő a „férfi" a kapcsolatban...

A divat pedig úgy formálhat, hogy a férfias kinézetet teszi meg divatosnak, illetve a nőies kinézetet csak szemérmetlen formájában propagálja. Így lehetséges, hogy egy nő manapság vagy nadrágot, vagy miniszoknyát tud csak venni. Próbálj meg olyan szoknyát vagy ruhát vásárolni, ami legalább a térdedet takarja, szinte lehetetlen küldetés.

Divat az androgün külső. Már a kiskamaszoknak kínált ruháknál is sokszor a fiú- és a lányruha közt alig van különbség. Mintha csak 11-12 éves korodig lehetnél lányos a divattervezők szerint: utána csak férfias vagy k..vás lehetsz (bocsánat). Arról nem is beszélve, hogy egyre több fiatal nő vágat magának pistikefrizurát, hogy úgy nézzen ki, mintha a saját kisöccse lenne. Sokszor alig lehet kitalálni, férfi- e vagy nő az illető.

Férfi vagy nő?  La Roux-klip 2012-ből.

Nem csoda, hogy milyen mértékű a nemiidentitás-válság. Férfinak vagy nőnek születünk, de hogy normális legyen az énképünk, ahhoz a neveltetésnek, a divatnak, a médiának is meg kéne támogatnia minket. A férfiasságunk vagy nőiességünk olyan, mint egy növény: magként születésünknél fogva bennünk van, de hogy igazán kifejlődjön és kivirágozzon bennünk, ahhoz szükség van külső megerősítésre, táplálásra, támogatásra, főleg mások, elsősorban a szüleink jó példája által.

Mivel test és lélek egysége vagyunk, hatalmas ereje van a kinézetünknek, higgyétek el! Nem véletlen tiltotta meg Isten, hogy a másik nem ruháiba öltözködjünk (ld. MTörv 22,5). Ha az Úr nőnek teremtett, akkor el kell fogadnunk ezt alázatosan, és arra kell törekednünk, hogy minél nőiesebbek legyünk, vagyis hogy kibontakoztassuk, kiteljesítsük azt, akinek Isten alkotott minket. Igazán boldogok is csak akkor lehetünk, ha merünk azonosak lenni önmagunkkal, és azt a feladatot töltjük be, amelyre születtünk.

A hagyományos nemi szerepek, így a férfi és női külsőségek karakteres elkülönülése nem korlátozó, elnyomó rossz, hanem támasz és segítség azért, hogy egészséges, öntudatos, valódi nővé vagy férfivá érjünk felnőtt korunkra. Nem akarom azt mondani, hogy minden egyes korlátozás vagy a nemeket elválasztó korlát jó volt a történelem folyamán. De ami ma van, a teljes összemosás, az se normális. Épp ezért, a zűrzavart ellensúlyozandó rendkívül fontosnak tartom, hogy odafigyeljünk arra, hogy a nemünk szerint öltözködjünk. Ezzel egyrészt a saját identitásunkat erősítjük, másrészt jó példát adhatunk másoknak. Hogy kicsit harciasan fogalmazzam meg: ahogy egyszer elindult a nadrág és a rövid haj kulturális forradalma a nőies értékekkel szemben, úgy folytathatjuk mi „ellenforradalmunkat" a nőiességért.

Anne Shirley és Gilbert Blythe, a kedvenc könyvsorozatom főszereplői.

Csodálatos dolog nőnek lenni. Valódi felszabadulás feladni a harcot, rábízni magunkat egy férfira, és visszavonulni az otthonunk és a gyermekeink körébe. Nap mint nap nőiesen és elegánsan öltözködni, annak a méltóságnak a tudatában, hogy a testünk a Szentlélek temploma. Élvezni mindazt, ami nőként a mi előjogunk, és nem törekedni kisebbségi komplexustól vezérelve, hogy azok legyünk, amik nem vagyunk. Felismerni, hogy Leninnek nem volt igaza, és igenis csodálatos, értékes, hasznos és végtelenül fontos mindaz, amit feleségként, anyaként és háziasszonyként teszünk. Hogy a saját családunkban és az otthonunkban azok vagyunk, amik sehol máshol nem lehetünk: igazi királynék, uralkodónők, pótolhatatlan kincsek. Ehhez a méltósághoz pedig a nőies, elegáns, igényes öltözködés illik.

A saját tapasztalatom révén is csak bátoríthatlak titeket, hogy figyeljetek oda a kinézetetekre, és merjetek nőies(ebb)en öltözködni, viselni a hajatokat stb. Merjük csak felmutatni a katolikus nőiség méltóságát! Ez nem önző cicomázkodás csupán, hanem szolgálat egy olyan korban, amikor a nők vagy elfedik, vagy a szemérmetlenségük révén lealjasítják a nőiességüket, mert nem tudják sajnos, hogy milyen értékes is az.

„Ne kívánj más lenni, mint ami vagy, és próbálj meg tökéletesen azzá válni." 
(Szalézi Szt. Ferenc)



Kapcsolódó: 
Így találtam rá a nőiességemre (April Cassidy tanúságtételének fordítása)

2018. december 7., péntek

Te is félsz a szenvedéstől?


Az utóbbi időben volt pár eléggé durva napom abból a szempontból, hogy a gyerekeim elképzelhetetlenül keveset hagytak aludni. Egyik nap összesen három órát sikerült aludnom, azt is három részletben. Nem értettem az Urat, miért csinálja ezt velem. Tönkre akar tenni? Három gyerek anyjaként arra lenne szükségem, hogy rendben legyen mind az egészségem, mind az idegzetem. Azt akarja, hogy képtelen legyek házimunkát végezni, és hogy őrjöngjek a gyerekekkel, mert teljesen a padlóra tesz idegileg az alvásmegvonás? Könyörgöm, ezzel a módszerrel rabokat kínoztak az Andrássy út 60-ban!

Őszintén ráöntöttem Istenre a vádjaimat az egyik ilyen borzalmas hajnalon, amikor épp hogy csak aludni tudtam egy órát, a kislányom megint elkezdett sírni. Kiabáltam Istennel magamban és vádoltam, hogy hogyan csinálhatja ezt velem, miért ilyen kegyetlen, hogy ki akar készíteni. Gondoltam, ha szabad folyást adok az érzelmeimnek és a gondolataimnak, akkor lehetősége lesz rá Istennek és nekem, hogy együtt kezdjük velük valamit.

Így is lett. Ez után az alig alvás után eldöntöttem, hogy a délelőttöt a kanapén heverve fogom tölteni, és csak akkor kelek fel, ha nagyon muszáj. Túlélem valahogy délutánig, amikor lerakom a gyerekeket, és majd akkor alszom kb. két órát. Csakhogy a dolgok másképp alakultak. A férjem felhívott, hogy el kéne mennem egy hivatalba, nem várhat holnapig. Jó mondtam neki , elmegyek, de csak miután aludtam délután, mert ilyen állapotban félnék, hogy nem tudok figyelni, és elüti a gyerekeket az autó.

De aztán valahogy azt éreztem, hogy nekem most kell mennem. Feléledt bennem egyfajta tettvágy, és kezdtem szellemileg is kitisztulni. Különben is, ilyenkor alig jár autó, úgyhogy gondoltam, vágjunk bele. Összekaptam a gyerekeket és útnak indultunk.

A látvány letaglózott. Az utcán csak mi voltunk. Minden csupa víz volt, de már nem esett az eső. A fákon és a bokrokon gyönyörűen csillogtak a vízcseppek. Minden, még a járda is arany fényben úszott. Ahogy körülnéztem, elakadt a lélegzetem. Azt éreztem, hogy Isten ezt csak nekem szánta. Hogy azt akarja mondani, nézd, ennyire szeretlek, hogy ilyen csodálatos világot teremtettem neked környezetedül. A természet pazar szépségét láttam magam körül, amely egy olyan Teremtőről beszél, aki végtelen mértékben pazarolja rám a szeretetét.

Bolond voltam gondoltam. Még hogy Isten utál és tönkre akar tenni? Hiszen úgy szeret, mint senki más! És akkor teljesen eltöltött a meggyőződés, hogy Isten csak azért engedi meg a szenvedéseket és a nehézségeket az életemben, hogy megmutassa, mennyivel többre vagyok képes és mennyivel erősebb vagyok, mint ahogy azt hittem, vagy ahogy azt bárki hitte volna rólam. Isten tulajdonképen bókol nekem, amikor úgy tűnik, épp ki akar készíteni, mert hiszen nem készülök ki! Hanem veszem az akadályt, és visszatekintve azt gondolhatom: nahát, erre is képes vagyok! Olyan ő, mint a szülő, aki biztatja a visszakozó kisgyerekét, hogy igenis csinálja meg a feladatot, mert képes rá. Talán nem elsőre, nem másodikra, de menni fog. 

Valóban, nem haltam bele a kialvatlanságba, a gyerekeket se ütötte el semmi, és idegesen durva sem voltam, noha  minden jel arra mutatott, hogy borzalmas napom lesz és borzalmasan fogok viselkedni a kialvatlanság miatt. De nem így történt. 

Rájöttem, hogy nem az készít ki igazán, ami nehézség történik velem, hanem az a téves gondolat, hogy nem fogom kibírni. Az ijeszt meg, az lomboz le, az tesz idegessé mintegy önbeteljesítő jóslatként. Hiszen keresztényként hogy kéne hozzáállnom a dolgokhoz? Úgy, hogy mindent örömmel és önbizalommal fogadok, hiszen tudom, hogy semmi sem történik Isten akaratán kívül, így bármi is esik meg velem, amellett ott van egy rövid üzenet Istentől: „Képes vagy rá! Ki tudod bírni!"

Még a démonok is csak akkor és úgy tudnak minket bántani, hogyha Isten engedélyt ad rá. Vagy épp a rosszindulatú emberek is csak annyiban tudnak nekünk ártani, amennyiben Isten megengedte. Semmitől se szabadna megijednünk, mert a Gonosz nem tombolhat fékevesztettül. A Mindenható Isten uralma alatt van minden, és mindent csak azért enged meg, mert tudja, abból Vele jót hozhat ki az az ember, aki Belé kapaszkodva éli át a nehézségeket. Mennyire ironikus, hogy akik a legdurvábban akarnak ártani nekünk, azok a legnagyobb jót követik el velünk, hiszen az Úr által megengedett szenvedések jelentik a legrövidebb útját a szentté válásunknak!

Most már csak mosolygok azon, hogy milyen ostoba is voltam, amikor kétségbe estem és rendkívüli módon sajnáltam magam mindazért, ami ér engem. Tudom, hogy csak olyasmi történhet velem, amit Krisztusban kibírok, sőt, a javamra is tudja fordítani. Féltem a szenvedéstől, és féltem attól, hogy félek a szenvedéstől, és így nem fogok a mennybe jutni. Milyen jó az Isten, hogy a gyerekeim révén megtanította nekem, hogy nem kell félnem a szenvedésektől. Igen, valójában nem is csak ez a pár nap, de az egész anyaságom a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy ezerszer többet bírok annál, mint amit akár én, akár más is gondolt volna rólam.

A világ az, aki fontolgatja, latolgatja, hogy ki mire képes, mi fér bele úgymond emberileg nézve. Mi, keresztények viszont arra vagyunk meghívva, hogy „istenileg" nézzük a dolgokat. Hogy átadjuk magunkat Neki és merjük vállalni azt is, amiről esetleg azt gondolnánk, hogy képtelenek vagyunk rá, mert Ő az élet és halál Ura, és ezerszer jobban tudja nálunk, mire vagyunk képesek. Tudjátok, ha aszerint rendeztem volna be az életem, hogy ésszerűen mire vagyok alkalmas, akkor lehet, hogy egy gyerekem se lenne. Ehelyett az elmúlt négy és fél évben szültem hármat, és nagyon szeretnék még legalább ugyanennyit. Tudom ugyanis, hogy Szt. Pál szavai rám is igazak: „Azáltal üdvözül, hogy vállalja az anyaságot, kitart a hitben, a szeretetben, a szegénységben és a tisztességben." (1Tim 2,15)

Amikor valaki fogamzásgátlással vagy kényelmi tcst-zéssel szenvedésmentes életet akar magának és a gyerekeinek biztosítani, a homoszexuális kapcsolatok elfogadásával meg akarja spórolni egyeseknek az önmegtartóztatással járó nehézségeket, vagy mikor az elhagyottak számára legitimizálná, hogy még a házastársuk életében mással álljanak össze, nehogy a társtalanság fájdalmait át kelljen élniük, azzal nem csinál mást, mint megfosztja magát vagy a többieket a mennyországba vezető egyetlen úttól: az Istennek való engedelmességtől, a lemondásról és a szenvedéstől. 

Ha nem hiszünk a túlvilágban, akkor persze ez a logikus lépés. Beállhatunk a marxista utópisták körébe, akik egy szenvedés nélküli földi mennyországot akarnak felépíteni... Csakhogy katolikusként mi elvileg hiszünk abban, hogy a túlvilágon vár ránk a valódi mennyország, és hogy nem juthatunk be oda földi szenvedések nélkül. Maga Jézus rengeteget beszélt a szenvedés szükségességéről. Arról, hogy azok a boldogok, akik szenvednek (ld. hegyi beszéd), vagy hogy az Ő követésekor elkerülhetetlen a szenvedés és az üldöztetés. Amikor a keresztre nézünk, a szenvedő Krisztust látjuk. Feszület van a szobánkban, a nyakunkban keresztet hordunk, és mégis, akár Isten parancsait is áthágjuk, hogy elkerüljük mi vagy a többi ember a szenvedést? Milyen kereszténység ez?

A túlzott kényelem nem tesz jót senkinek: láthatjuk ezt a nyugati emberen vagy önmagunkon, a mai fiatalokon. Legalább  mi, katolikusok ne álljunk be az utópisták közé, és merjük vállalni a szenvedéseket, és attól se féljünk, hogy másoknak, akár a gyerekeinknek is nehézségeik lesznek az életükben Isten parancsai miatt. Mindez ugyanis, ha Krisztusban éljük meg, felbecsülhetetlen lelki haszonnal jár ránk és rájuk nézve. Ha viszont a Földön a kényelmet választjuk, és ügyet sem vetünk Isten parancsaira, akkor a túlvilágon olyan borzasztó kínokban lesz részünk, mégpedig örökkön örökké, amelyekhez képest a legszörnyűbb földi szenvedés is eltörpül. Mindenki választhat, melyiket kívánja magának és a többi embernek, és eszerint dolgozhat egy mákonyos utópia vagy Isten országa felépítésén saját maga és az egész Egyház életében. Imádkozom, hogy jól tudjunk választani.

Kép: Anna Nordgren

2018. december 5., szerda

A külsőségek hatalma

Amikor valaki arról beszél, hogyan öltözködjön egy keresztény nő, vagy milyen testtartással fogadjuk az Oltáriszentséget, sokan felháborodnak, hogy ne törődjünk már annyit a külsőségekkel, mert mindez nem számít.

Ez egy hatalmas tévedés.

Mivel test és lélek egysége vagyunk, ezért a bensőnk hatással van a külsőnkre, és a külsőnk a bensőnkre. Hogy mit viselünk és milyen a testtartásunk, nagyon komolyan befolyásolhatja azt, ami a lelkünkben van. 

Aki azzal érvel a szemérmes és nőies öltözködéssel vagy épp a térdelve és nyelvre áldozással szemben, hogy mindez külsőség és nem számít, az tudja a legjobban, hogy nagyon is számít, hiszen pont ezért nem bírja elviselni, mikor ezekben a külsőségekben valaki vissza akar térni a hagyományhoz.

Az, hogy „nem számítanak a külsőségek" valójában azt jelenti, hogy „gyűlölöm mindazt,  amit ezek a külső jelek kifejeznek". Ez túl durva és nyílt, ezért kell olyan keresztényinek ható érvekkel meggyőzni másokat, hogy a külsőségekkel való foglalkozás nem illik egy „lelki emberhez".

A kálvinisták annak idején betörtek a katolikus templomokba és lerombolták azok szépségeit. A II. vatikáni zsinat után ezeknek az ostoba érveknek hála a katolikusok önként kezdték el felszámolni mindazt a gyönyörűséget, ami Egyházunkra jellemző volt. De nem csak szobrokról és képekről beszélek, hanem gesztusokról is: a kendő viseléséről, a térdelésről, a szószék használatáról, és a többi. Ha jót akarunk tenni Egyházunkkal, vissza kell térnünk a hagyományos katolikus miliőhöz, mert akkor ahhoz is visszatérünk, amit mindez kifejez.



 Vizuális környezetszennyezés és sátáni lélekrombolás. Csak ezt tudja nyújtani a II. vatikáni zsinat utáni katolikus építészet, összhangban mindazzal, amit a liturgiával, a tanítással és az erkölcsökkel tesznek.
(Farkasréti Mindenszentek-templom)

Nem keresztényietlen külsődleges dolgokkal foglalkozni. Nem felesleges, nem hiúság, nem testies dolog. Pont azért tesszük, mert nagyon is foglalkozunk a lelkünkkel. Ami bennünk van, azt meg akarjuk támogatni azzal, ami rajtunk és kívülünk van.

Általában véve nem bűnről van szó. Nem bűn állva vagy nyelvre áldozni, ahogy nem feltétlen bűn egy nőnek nadrágot viselnie sem, vagy épp fedetlen fővel jelen lennie a templomban. De az, hogy valami nem bűn, még nem jelenti azt, hogy ne lehetne rossz hatással rám és másokra. Vagy legalábbis semleges hatással ahelyett, hogy valami olyat választanánk, ami viszont jó hatással van ránk.

Hogy milyen zenét hallgatok, milyen ruhát veszek fel, miképpen áldozok, milyen berendezésű szobában vagyok ez mind-mind hatással van rám. Bizonyára a különböző emberek különböző mértékben érzékenyek ezekre a hatásokra, de biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem mentesül alóluk.

Érdekes ebből a szempontból Céline Dion gyermekruha-kollekciója. A bemutatkozó videó alapján az énekesnő kollekciójának célja, hogy gendersemleges öltözködést biztosíthasson a kisgyerekeknek. Mindezt miért? Azért, hogy minden más téren is lebonthassa a nemek közötti különbségeket. Dion, pontosabban azok, akik őt felhasználják, pontosan tudják, sőt, már nyíltan be is ismerik, hogy az öltözködés nem csupán „lényegtelen külsőség", hanem komoly befolyással van a bensőnkre is. New World Order (Új Világrend) olvasható az egyik csecsemő ruháján. „Fashion has the power to shape people’s minds.... fashion builds concepts deep within our minds and changes thought patterns" hirdeti a Célinununu-honlap. A külsőségek megváltoztatásával új rend épül, ahogy a katolicizmus külsőségeinek megváltoztatása élükön a misével is azt a célt szolgálta valójában, hogy a tartalom, vagyis a dogmatika és az erkölcstan változzon meg. Novus Ordo. Ismerős, ugye? Épp ezért tapasztalhatja manapság egy hithű katolikus, hogy rengetegen, akik ugyanúgy katolikusnak nevezik magukat, mint ő maga, egy szinte száz százalékosan más vallásban hisznek, és az életmódjuk is teljesen más. Lex orandi, lex credendi ahogy imádkozol, olyan a hited.


 Fiatal pár az 50-es években és most. A hanyatlás az öltözködés terén egyértelmű.

Pont ezért tartom fontosnak olyan külsőségekre figyelni, mint hogy ha lehet, szoknyában járjak, hosszú legyen a hajam, fedett fejjel lépjek a templomba, nyelvre áldozzak, a legtöbbször klasszikus zenét hallgassak, kerüljem a gitáros misét, a lakásomat ne modern bútorokkal rendezzem be, mert tudom, hogy ez mind-mind hatással van rám és a szeretteimre, illetve mindenki másra, aki találkozik velem, vagy akit az otthonomban fogadok. 

Aki azt mondja, mindez nem bűn, annak lehet, hogy olykor igaza van. Előfordulhat, hogy inkább elfogadhatóról vagy áldásosról, de legalábbis jóról vagy jobbról van szó. Azt gondolom, hogyha Isten imádata és a szentté válás a célunk, akkor nem szabad beérnünk a fapados verzióval, ahogy Istentől se várjuk el, hogy Ő beérje. A tökéletességre vagyunk meghívva, nem az ellötyögésre, a világ végezetéig tartó tisztítótűzbeli szenvedés után az éppen hogy mennyországba csusszanásra. Ha katolikusok vagyunk, ráadásul megadatott, hogy ismerhetjük és meg is élhetjük hitünk teljességét a zsinat előtti hagyománnyal együtt, akkor a lehetőségeinkhez mérten nem szabad beérnünk kevesebbel. Katolikusként nekünk a föld sójának kell lennünk, és próbálnunk kell az ideálisat megvalósítani magunkban, amilyen téren csak tudjuk. Ráadásul kötelességünk jó példával eljárni mások előtt. Ez nem önjelölt vezérek páváskodása, hanem katolikusként a hivatásunk része. És nem is különcködés, mert közel két évezreden át ez volt a normális.

Azért imádkozom, hogy mindannyian fel tudjuk ismerni, eztán pedig tudjuk és merjük is választani azt a bizonyos jobbat életünk minden területén, és ne hallgattassuk el a tökéletességre hívó Szentlelket olyan érvekkel, hogy amiből épp ki akar vezetni, az jogilag nézve megengedett, és így nem súlyos bűn. A hit és a keresztény erkölcsök lebontásában oroszlánrésze volt és van a kulturális forradalomnak. Merjük felvenni ezen a téren is a harcot a sötétséggel szemben! Amen.

2018. november 27., kedd

A hamis alázatról

Ha egészséges az önértékelésünk, tudjuk és látjuk, hogy miben vagyunk jók, akár különlegesek is. Hiszen egy ember sincs adományok nélkül. Ezek a dolgok jogos örömmel tölthetnek el minket – ugyanakkor nagy a veszélye annak, hogy látva mindezt, felfuvalkodunk és lenézünk másokat. Az se feltétlen segít, ha megtérünk, hiszen kereszténységünk miatt, mivel kevés a mélyen hívő ember manapság, szintén úgy érezhetjük, hogy felette állunk másoknak, és kialakulhat bennünk a farizeusi lelkület. Nem véletlen idézi Barsi Balázs atya egy helyütt Nagy Szent Gergely pápa Canterburyi Szent Ágostonhoz intézett szavait: „Testvér, hallom, hogy csodákat teszel. Vigyázz, nehogy elkárhozzál!”

Árvácska, az alázatosság virága
Mit tehetünk, hogy ezt elkerüljük? Jó megoldásnak tűnhet, hogy hátat fordítunk mindannak, amiben kitűnünk, mintegy eltemetve magunkat: mások előtt eltitkoljuk magunk előtt pedig letagadjuk tehetségeinket. Azonban van ezzel egy probléma. Az, hogy ez nem más, mint hazugság, és mint ilyen, ellentétes az alázat erényével.

Alázatosnak lenni többek között azt jelenti, hogy jó az önismeretem, és merek azonos lenni önmagammal. Hiszen ebből az is következik, hogy elfogadom Isten akaratát az életemben: hogy olyannak teremtett, amilyen vagyok, és azt a hivatást adta nekem, amelyet adott. Másra törekedni akár azért, mert többnek gondolom magam annál, amire az Úr hívott, akár azért, mert kevesebbnek  végtére is mindkettő engedetlenség Istennel szemben és gőg, mert magam akarom meghatározni Isten helyett, hogy miként szolgáljam Őt és az Egyházat. Képzeljük el, hogy Aquinói Szt. Tamás szerénységből nem írja meg a Summát, Avilai Szent Teréz nem reformálja meg a kármelita rendet, vagy éppenséggel a Szűzanya nem vállalja az istenanyaságot. Mi lenne most velünk?

Könnyű letagadni azt, amiben jók vagyunk, és úgy szerénynek lenni. Ezzel szemben az az igazán értékes és autentikus alázat, ha annak ellenére szerénnyé és szolgáló szellemiségűvé tudunk formálódni, hogy látjuk, ebben vagy abban felette állunk másoknak. Az alázatos ember nem tagadja le mindazt, amit kapott, hanem hálát ad érte, és arra használja, hogy szolgálja vele Jézust és a felebarátait. Ha pedig nem hazudjuk el, hogy bizonyos dolgokban jobbak vagyunk másoknál, akkor még arra is lehetőségünk lesz, hogy annak ellenére rendelődjünk alá a jogos tekintélyeknek az életünkben, hogy gyengébbek nálunk ebben vagy abban, sőt, bűneik is vannak. Apácaként a házfőnöknőnknek, feleségként a férjünknek, dolgozóként a főnökünknek, gyerekként a szüleinknek tartozunk alárendelődéssel, így életállapotunktól függetlenül mindenképp lesz arra lehetőségünk, hogy egy tökéletlen embert tiszteljünk és fogadjunk el magunk felett, akit bizonyos dolgokban felülmúlunk, hiszen olyan nincs, hogy valaki – még ha olyan kiváló is – mindenben jobb nálunk.

Jó példa a hamis alázatra a Babette lakomája c. könyvben (és filmben) szereplő Philippa, aki csodálatos hanggal bír, de puritán protestáns szellemiségéből fakadóan elutasítja a világhírt. Távol maradt a színpad kísértéseitől, igen – ugyanakkor attól is, hogy gyönyörű énekével sokakat szolgálhasson. Nem tett mást, mint a példabeszéd egy tálentummal bíró szolgája, aki félelmében elásta az értékes ajándékot, ahelyett, hogy kamatoztatta volna (ld. Mt 25,14-30).

Mennyire más egy szent története! Nagy Szent Gertrúd zseniális nő volt. Húszas éveinek közepéig az volt az életcélja, hogy  saját megfogalmazása szerint  egy férfi mögött se maradjon el a tudományokban. De aztán egy misztikus élmény hatására megtért. Mit tett? Letagadta, hogy zseni? Nem. Hanem elhatározta, hogy intelligenciáját és műveltségét mostantól nem másokkal való versengésre fogja használni, hanem arra, hogy a felebarátait szolgálja vele. Így lehetett, hogy kiváló latinságát arra használta, hogy német nyelvre fordítsa a Bibliát apácatársainak, azon kívül magyarázta is a Szentírás sorait, és sokaknak adott tanácsot, akik hozzá fordultak. A misztikus élményeit se tagadta le, hanem leírta őket, hogy mások is meríthessenek belőlük.

Nagy Szent Gertrúd
A másik vetülete az alázatnak, hogy senkit se tartunk bűnösebbnek magunknál. Ez hogy lehet? Hiszen világosan látjuk, hogy xy elkövet olyan bűnöket, amiket mi nem. Ezzel kapcsolatban ismét Lisieux-i Szent Teréz jut az eszembe, akiről azt mondják, sose követett el halálos bűnt, mégis utolsónak tartotta magát. Miért? Mert úgy gondolta, hogy csakis Isten kegyelme óvta meg a nagy bűnöktől.

A szentek azt tanítják nekünk, hogy amikor azt látjuk, hogy x, y vagy z milyen bűnökben él, akkor arra kell gondolnunk, hogy Isten bizonyára minket elárasztott kegyelmeivel, hogy ezekre a bűnökre még kísértést sem érzünk  mert ha éreznénk, vagy sokkal erősebbet, akkor lehet, hogy még mélyebben lennénk ezekben a bűnökben, mint ők. Tényleg nem tudhatjuk, hogy ki milyen kísértésektől és démoni befolyástól szenved, amelyeknek mi még talán a tizedét se tapasztaltuk meg. Ráadásul ha épp azok a bűnök ránk nem is jellemzőek, bőven van sepregetni való a saját házunk táján is! Meglehet, hogy mások látványos bűnei sokkal kevésbé súlyosak, és könnyebb belőlük megtérni, mint a mi rejtett, úgymond intellektuális bűneink, mint a rosszhiszeműség, a gőg vagy az önzés. Ezért nem álszerénység, hogy a nagy szentek utolsó bűnösöknek tartották magukat: Isten kegyelme nélkül valóban azok lettek volna, és sosem tudhatták, másokból mi lesz majd a végén.

Ha a szentektől olvasunk, láthatjuk, hogy önostorozásaik közepette sosem tehetségeiket, hivatásukat vagy az isteni kegyelmeket tagadták, hanem azt, hogy jobbak lennének másoknál. Nekünk is erre kell törekednünk. Arra, hogy se a gőg, se az álszerénység ne akadályozzon a szentté válásban és mások szolgálatában.

2018. november 15., csütörtök

A boldogság illúziója


Boldogsággörcs. Az utóbbi években azt vettem észre, hogy a legtöbb ember ettől szenved. Ennek a lelki-érzelmi betegségnek két tünete van: 
a) azon görcsölünk, vajon boldogok vagyunk-e, ami azt jelenti, hogy boldognak érezzük-e magunkat;
b) görcsösen igyekszünk azon, hogy mások is boldognak gondoljanak minket, és ha valaki azt mondja, szerinte nem vagyunk azok, akkor rettenetesen érezzük magunkat tőle.
Azt gondolom, hogy az első mindig is jelen volt az emberiség életében, bár az utóbbi időben, amikor a boldogságról egészen torz elképzeléseink vannak, ezek a tünetek felerősödtek. Azt hisszük, a boldogság érzelem, hogy mindig feldobottan érezzük magunkat, ezen kívül egyfajta tökéletesség, vagyis hogy nincsen semmi problémám, nincs szenvedés, nehézség, fájdalom az életemben, és én is minden téren remek vagyok. 

Sajnos az érzelmeinket tettük meg az igazság legfőbb forrásának, ezen kívül földi mennyországban akarunk élni. Vágyunk a felhőtlen boldogságra, ami nem létezik, ráadásul az érzelmeinket tesszük meg ennek a mércéjéül, amelyeket pedig annyi minden befolyásolhat, akár olyan banális dolgok is, mint az éhség, a kialvatlanság vagy a ciklusunk.

A képzelt boldogtalanság tehát borítékolva van. Aki az érzelmeire alapoz és a boldogságról olyan fogalma van, hogy az kizárja a szenvedést és a problémákat, biztos, hogy boldogtalannak fogja gondolni magát.

Ilyenkor jön a boldogsággörcs. Elkezdünk görcsölni azon, hogy miért nem vagyunk boldogok, és görcsösen igyekszünk változtatni az életünkön, vagy pedig elkezdjük bemagyarázni magunknak, hogy de igenis boldogok vagyunk. Vagyis igenis mindig szuper jól érezzük magunkat és igenis minden tökéletes. 

Erre pedig manapság a legkézenfekvőbb módszer, hogy az interneten elkezdjük vetíteni magunkról, hogy mennyire hihetetlenül szuper és csodálatos életünk van, minden tökéletes, és mindig hiperfantasztikusan érezzük magunkat, a létezésünk reggeltől estig tartó vattacukorfelhő-nyalogatás és csillámpóni-lovaglás.

Végül is, ha elég sokan ezt hiszik rólam és magamnak is elég sokszor mondogatom, akkor biztos úgy lesz, sőt, úgy is van. Tudjátok, pozitív gondolkodás, elengedés és bevonzás. Huszon-harmincéves nők milliói élnek abban a tévhitben, hogyha szervezettebb lesz az életük, elég folyadékot isznak, minden reggel pozitív mondatok mondogatásával indítanak, jógáznak és elég sokféle színű filccel rajzolgatnak maguknak bullet journalt, és persze az ezekről feltöltött instafotókat elég sokan like-olják, akkor boldogok lesznek. Ami persze nem történik meg. (Megj.: A jógán kívül a felsoroltakkal semmi bajom. Azzal van bajom, mikor valaki ezektől várja a megváltást.)

Tudjátok, mi történik meg? Az, hogy az egész életük ebben a borzalmas boldogsággörcsben telik, rendszeres kiégésekkel, mikor időnként fellebben a fátyol, és bevallják maguknak, hogy nem, valójában nem boldogok, és az egész csak vetítés. De mivel más utat nem ismernek, és a boldogságfogalmuk marad a régi, a kiégés után keresnek pár másfajta spirituális gyakorlatot, néhány újfajta önsegítő módszert próbálnak ki, amíg nem jön az újabb kiégés, szembesülés és újrakezdése ugyanannak.

Keresztényként mentek vagyunk ettől? Nem hiszem. Amíg a boldogságunkat mi sem Istenben keressük, amíg nem fogadjuk el, hogy az embertársaink gyarlóak, illetve hogy mi magunk is azok vagyunk, és hogy a tökéletes boldogság a Földön elérhetetlen, illetve amíg az érzelmeinket tesszük meg a boldogságunk mércéjéül, addig nem leszünk boldogok. Főleg akkor nem, hogyha belemegyünk ebbe az internetes vetítősdibe.

Igazából én azt látom, hogy amióta tudatosítottam magamban, hogy az érzelmeim jönnek-mennek, és nem ezek az abszolút igazság forrása, és nem érdekel, hogy boldognak érzem-e épp magam, sokkal boldogabb vagyok. Ez általában nem feldobott érzés (bár az is van olykor), hanem egyfajta nyugodtság, hogy a helyemen vagyok, vagyis Istent szolgálom és azt a hivatást követem, amelyre Ő meghívott. Igazából egy okom van csak a boldogtalanságra, amikor elvesztem a kegyelmi állapotot, de az is nagyon könnyen, pusztán egy gyónással helyreállítható. Minden más dolog, ami történik velem, mondjuk hogy valaki megbánt, vagy kialvatlan vagyok, vagy nem sikerül valami, amit szeretnék, vagy bármi más negatív dolog, az lehet, hogy rossz kedvet okoz, de nem érinti a boldogságomat, mert nem ezektől függ. Hanem Istentől. Őt pedig csak szabad akarati döntéssel veszíthetem el, de vissza és térhetek Hozzá bármelyik vasárnap. Nincs tehát kiszolgáltatva a boldogságom senki másnak, sem a körülményeimnek, sem az érzelmeimnek, hanem a szabad akaratomnak, hogy Istenben járok-e vagy sem. Hát nem csodálatos?
 

Önjelölt sztárok. Ez a másik téma, ami mostanában foglalkoztat. Nem véletlen van annyi alkoholista, drogfüggő, depressziós, öngyilkos híresség. Szerintem két oka van. Az egyik, hogy azt hitték, a sztárságot, a gazdagságot, a sok nőt stb. ha elérik, beköszönt a nagybetűs BOLDOGSÁG, de ez nem történt meg, és nem tudják hit híján, akkor mégis hogy lehetnének boldogok. A másik, hogy nagyon nyomasztó az állandó figyelem és az ettől való függés. Manapság pedig mindenki magára veszi ezeket a terheket a szociális médiának hála, hát nem szörnyű? A külvilágnak éljük az életünket, pedig nem szorulnánk rá a legtöbben. Ahogy pár éve láttam a metróban egy plakáton: „Amit nem osztasz meg, az meg sem történt." És a szöveg mellett egy huszonéves srác fotózta magát, ahogy edz.

Azért írok erről, mert engem is nyomaszt. Főleg, mivel látom, hogy az amerikai katolikus bloggerek ezt csinálják, engem is megkísért, hogy az internetes jelenlétem ne Jézusról és az evangelizálásról szóljon, hanem rólam. Hogy én milyen jófej, humoros, különleges, szép, okos, ügyes vagyok. És mindeközben bemeséljem magamnak, hogy ez az evangelizáció eszköze. Mármint a fotók rólam, a gyerekeimről meg a jófejkedés. Mert nyilván olyan csodálatos vagyok, hogy majd én a személyiségemmel és az életemmel fogok embereket vonzani Krisztushoz. És akkor görcsölök azon, hogy vajon eléggé katolikus-e, vagy jófej-e, vagy nőies-e, vagy akármilyen, amilyen képet/szöveget épp megosztottam. Hogy ez alapján mit gondolnak rólam mások. Hatalmas kincs, hogy a férjem nem díjazná, ha tennék fel képet magamról meg a gyerekekről, mert megóv attól, hogy jó mélyen beleessek ebbe a csapdába.

Ez nem boldogsággörcs, de hasonlóan görcsös állapot. Megfeleléskényszer. Én ezt nem akarom. A nyilvánosság nyomasztó. Hála Istennek, nem vagyunk sztárok, úgyhogy nem kényszerülünk rá, hogy hallassunk magunkról és kiteregessük az életünket, mert nem ebből élünk. Akkor miért tesszük meg? Miért vállaljuk az ezzel járó borzasztó terheket? Komolyan elhittük, hogy csak akkor történt meg velünk egy élmény vagy akkor tettünk le valamit az asztalra, ha azt világgá kürtöljük? Tudom, hogy jól esik, ha valaki dicsér vagy értékel minket, de mostanában mindig eszembe jut ez a rész a Bibliából:
„Ügyeljetek, hogy ne az emberek szeme láttára s az ő kedvükért legyetek jók, különben nem lesz jutalmatok mennyei Atyátoknál. Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógában és az utcán, hogy dicsérjék őket. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb, hogy alamizsnád rejtve maradjon. Atyád, aki rejtekben is lát, megfizet neked. Mikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szívesen imádkoznak az emberek szeme láttára a zsinagógában és utcasarkon állva. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te amikor imádkozol, menj be szobádba, zárd be az ajtót és úgy imádkozzál a rejtekben lévő Atyádhoz. Atyád, aki rejtekben is lát, megfizet neked." (Mt 6,1-6)
Biztos vannak, akiket Isten arra hív, hogy sokan ismerjék őket. Főleg papokkal történhet meg ilyen, akik magas rangúak lesznek (pápa, püspök) vagy kitűnnek prédikáló tehetségükkel (mint Barsi vagy épp Ripperger atya), de ők nem magukból csináltak hírességet, hanem Isten választotta ki őket és az emberek emelték fel őket ide. A pápa meg a püspökök nem magukat nevezik ki, és a jól beszélő atyák se magukat hívják meg sok helyre. Nálunk, világiaknál viszont azt látom, hogy kőkeményen megy az imázsépítés, sokan egyfajta katolikus celebet csinálnak magukból és a saját meg a gyerekeik életéből valóság showt (valóság? jó vicc...) Nem tudom, lehet, van, akiket Isten tényleg erre hívott, meg Amerika eleve más világ. Én nem akarom azt mondani, hogy az ilyen emberek bűnösek, egyáltalán nem, de biztos vagyok benne, hogy a többségünk útja nem ez, hanem a rejtettség. „Isten előtt a rejtett belső ember értékes a maga zavartalan szelídségében és lelki nyugalmában. " (1Pét 3,4)

Szeretném ezért inkább én is úgy írni a blogomat, hogy az ne rólam vagy a családomról szóljon, hanem Jézusról és a katolikus tanításról. Nem akarom magammal eltakarni Jézust, és a katolikus celebség terheit se magamra venni, hogy az életemen csámcsogjon bárki, mint ami az utóbbi időben már nem egyszer megtörtént, mert elárultam dolgokat magunkról. Senkiben se akarom azt az illúziót kelteni, hogy az én életem tökéletes. Igen, boldog vagyok, de azért, amint fentebb írtam, mert Istenben vagyok, vagy ha elestem, gyónás révén visszatérek Hozzá! És mert tudom már, hogy a boldogság nem egyenlő a feldobott állapottal vagy a tökéletes körülményekkel! Nem akarom azt az illúziót kelteni senkiben, hogy gyönyörű, zseniális, gazdag, szuper jól nevelt gyerekek szuper anyja, vagy épp egy csillámlóan tökéletes férfi leírhatatlanul ragyogó felesége vagyok. Azt szeretném, hogy senkinek ne ilyeneken kattogjon az agya, ha a blogomat olvassa, hanem Jézus Krisztuson! Nem én vagyok a lényeg, vagy hogy mi hogy élünk, hanem az Úr! Azért is választottam a Pro Christo nevet a blogomnak, hogy világos legyen magam előtt és az olvasóim előtt is, hogy nem én vagyok ennek a blognak a célja és a lényege, hanem a mi Megváltónk.

Remélem, nem bántódik meg senki azon, amit írtam. Nem akarom senkinek se megmondani, hogy tegyen-e fel képet magáról meg a gyerekeiről, vagy sem, vagy hogy mit osszon meg magáról meg mit nem. Csak hangosan gondolkodtam, és leírtam, mit látok, nekem mit súg Isten. Sajnos így is túl sokat internetezek és túlságosan ebben a világban élek. Amit írtam, magamnak is írtam.

Azt kívánom, adjon nekünk Isten bölcsességet a mai zavaros világban!


2018. október 31., szerda

Az anyaság öröme

A Bibliában a gyermek áldás, ajándék. És a leghatalmasabb ígéret, amit az Úr adhatott az Ószövetség emberének a Messiás eljövetele után, az az, hogy annyi utóda lesz, mint égen a csillag. Ez nem valami ókori csökevény. A Sátán az, aki gyűlöli, ha ember születik a világra, mert Isten képmására teremtetett. Aki az Urat szereti, örül mind családja, mind tágabb családja, a nemzet gyarapodásának.

Amikor elfogadjuk Istentől az újabb életet, igazából nem teszünk mást, mint elfogadjuk az Atya szeretetét. Mert egy kisbaba születése azt jelenti, hogy eggyel több valaki lett, aki szeret engem, és akit én is szerethetek. Nem aprózódik el a szeretetem, ellenkezőleg: egyre több lesz. Az újabb gyermek kitágítja a szívemet annyira, hogy ő is beleférjen. Ez pedig nagyon jó, mert hiszen mi a szentté válás, ha nem az, hogy Isten méreteire tágul a szívem, hogy minél jobban be tudja fogadni Őt? Jézus azt mondta:

„Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött." (Mk 9,37)
Érdemes tehát az Egyház tanítását követve nyitottnak lenni az életre? Igen. Persze nem könnyű, nincs nehézség és fájdalom nélkül, de ez az igazi élet és az igazi szeretet. Ha anyának hívott meg az Úr, így egy olyasfajta önátadottságot és teljességet tapasztalhatunk meg, amelyet semmilyen más buzgólkodás nem pótolhat, még ha a világ szemében nagyobbnak is tűnik.

2018. október 15., hétfő

Mindenkiért legalább ketten szenvedtek


Mi, anyák Jézussal együtt szenvedünk a gyermekeinkért. És ha mi nem vállalnánk ezt a szenvedést, Jézus nem tudná végbevinni a sajátját. Hiszen egy meg nem fogant életet Krisztus nem tud megváltani és üdvözíteni.

Mi fájdalmak közepette testileg szüljük meg a gyermekünket. Jézus a keresztfán lelkileg szülte meg ezt a gyermeket. Agóniájával istengyermeki és örök létre szülte őt.

Aztán mikor mi testünkkel tápláljuk a kisbabánkat, eszünkbe juthat, hogy Krisztus szintén a saját testével fogja majd táplálni.

Jézus mindenkit megváltott. Mindenkit a mennybéli életre akar szülni és Önmagából táplálni. Sosem mondja azt, hogy elég volt. Mindenkit a gyermekei közt akar látni, és így is lehetne, ha sokan nem utasítanák el Őt.

Mikor mi anyaként nyitottak vagyunk a gyermekáldásra, kisbabákat szülünk és táplálunk teljes önátadásban és szenvedések által, akkor azzal Jézus Krisztushoz válunk hasonlóvá és kiegészítjük az Ő szenvedését a lélekért.

Minden emberért szenvedett legalább kettő valaki: az édesanyja és Jézus. És amíg ennek tudatában mi is hajlandóak vagyunk vállalni a keresztünket másokért, addig az odaadó szeretet fog uralkodni az életünkben és üdvösségre fogunk jutni.

2018. október 14., vasárnap

Gondolatok az anyaságról

Minden egyes gyerekem ajándék, meglepetés és újabb eszköz Isten kezében arra, hogy azzá faragjon, akinek teremtett. Mindegyikőjüket kaptam valamiért. Nem csak én nevelem őket, ők is hatással vannak rám egyedi személyiségükkel.

Az anyaság előhozza a rejtett bűneimet. Sose láttam magam olyan, önzőnek, lustának, türelmetlennek, kritikusnak, hirtelen haragúnak, durvának, önsajnáltatónak és panaszkodónak, mint feleségként és anyaként. De ez jó. Mert csak azt a betegségüket tudjuk meggyógyíttatni, amelyre fény derül.

Mielőtt anyává váltam, azt hittem, mentes vagyok annak a kötelékétől, hogy másoknak akarjak megfelelni. Kiderült, hogy ez nem igaz. Márpedig egy anyát szinte mindenki megítél. A gyerekneveléshez pedig mindenki ért. 

Alázatra tanít, hogy mindig lesznek, akiknek a szemében rossz anya leszek. És hogy a gyerekek a legtökéletesebb nevelés ellenére is követnek el hibákat, viselkednek ostobán, főleg, ha van hozzá közönség. Meg persze én is hibázom. Vicces észrevenni, hogy olykor ugyanazt csinálom, amiről épp igyekszem lenevelni a gyerekeimet.

Igazából a saját belső kritikus hangommal a legnehezebb megküzdeni, amely a számomra nem működő ideák alapján kergetne önmegvetésbe. Az is az alázat elérésének egyik fontos lépcsőfoka, hogy le tudok mondani azokról a szép ideákról, amelyek nálunk nem működnek. Sőt, ezt be is merem vallani másoknak. És ha kell, segítséget kérek, mert bármit is hittem magamról, nem vagyok szupernő. Sőt, több dolog is van, amiben a nők többsége jobban teljesít nálam csak úgy ösztönből.

Biztos vagyok benne, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit tehetek az üdvösségemért, az az, hogy elfogadom a gyerekeket Istentől és gondoskodom róluk testileg és lelkileg egyaránt. És hogy erről írok is.

Ahogy egyszer Isten mondta nekem: „Nem tudják a mai húszéves lányok, pedig anyának teremtettem őket."

Ne féljetek... ha nekem megy, nektek sokkal jobban fog menni. Jézus Krisztus annyira szeret minket, Vele és Benne minden lehetséges.

Kép: Harrison Fisher

2018. szeptember 17., hétfő

Így védheted meg a családodat a Sátántól

Szeretném megosztani veletek egy amerikai ördögűző, Chad Ripperger FSSP gondolatait. Ripperger atya ingyenesen tölti fel a netre az előadásait (itt megtalálod őket), de azt kéri, hogyha meghallgatsz egyet, akkor 1.) utalj neki 1 dollárt (szegényeket segít vele) 2.) imádkozz el egy tized rózsafüzért vagy 3.) ajánlj fel Ripperger atya szándékára valamilyen lemondást. Kérlek, ennek a bejegyzésnek az elolvasása után is tedd meg valamelyiket, hiszen nagyrészt az ő gondolataiból merítettem. 


1. Rendelődj alá Istennek, ne kövess el halálos bűnt!


Ripperger atya a hierarchia kérdését spirituális kontextusba állítja. Azt mondja, hogy a hierarchia és az ebben felettünk állónak való alárendelődés spirituális védelmet nyújt. Ugyanis valaki vagy Istennek és az Isten rendeléséből felette álló(k)nak rendelődik alá, vagy pedig a Sátánnak. Nincs olyan, hogy önálló vagyok, a magam ura vagyok.

Ha halálos bűn révén elveszted a megszentelő kegyelmet, azzal kivonod magad az alól a spirituális védelem alól, amelyet az Istennek való engedelmesség jelent, és kiszolgáltatod magad a Sátánnak. Rendkívül ritka, hogy olyat szálljon meg vagy zaklasson a normális mérték (kísértés) felett egy démon, aki a megszentelő kegyelem állapotában van. Persze az esetek többségében nem száll meg a gonosz senkit azért, mert halálos bűnt követett el, de ez csak azért van, mert Isten nem engedi neki. Ugyanis a Sátán és a bukott angyalok is mind csak azt tehetik meg, amit az Úr megenged nekik egy nagyobb jó érdekében.

Ha egy autoritással bíró személy halálos bűnt követ el, azzal ajtót nyit a gonosznak nem csak a saját  életébe, hanem azok életébe is, akik felett hatalommal és felelősséggel rendelkezik. Pl. ha egy édesapa bűnt követ el, az rossz hatással lesz az egész családjára. Ripperger atya sok ilyet tapasztalt. Elmesélt egy olyan esetet, hogy egy apa meggyónta nála, hogy pornófüggő, aztán a kilencéves fia pedig azt, hogy komoly kísértései lettek a tisztasággal kapcsolatban.

2. Legyen megfelelő a hierarchia a családban!


A család Istentől eredő rendje szerint a férj a családfő. A feleségnek alá kell rendelődnie a férjének. Ezen kívül a gyerekek is alárendelődéssel tartoznak a szüleiknek. Józan ésszel belátható, hogy ha egy gyerek nem engedelmeskedik a szüleinek, akkor a legtöbb esetben baj, akár nagy baj is történhet vele. Pl. a szülő azt mondja, állj meg a járda végén, de a gyerek nem engedelmeskedik, hanem kifut az útra, és elüti egy autó.

Hasonló a helyzet a feleségekkel. Ripperger atya szerint, ha egy feleség nem ismeri el a férje családfőségét, vagyis nem rendelődik neki alá, akkor kivonja magát a férje spirituális védelme alól, és ezzel kiszolgáltatja magát a Sátánnak. Saját magán keresztül pedig tulajdonképpen az egész családot, hiszen ő a gonosz eszközévé válik a család életében. Ha egy nő nem rendelődik alá a férjének, akkor halálos bűnben él, és semmilyen erényben nem képes komolyan növekedni, mert a férjével szembeni lázadása ellentétes gyakorlatilag az összes erénnyel. Viszont hogyha alárendelődik, akkor hamarosan eljut a tökéletességre.

Miért mondhatjuk azt, hogy egy feleség szentsége a férjének való alárendelődésen fordul meg? Azért, mert ezzel ellene mond Éva bűnének. A bűnbeeséskor Éva nem csak Istennek nem engedelmeskedett, de átvette a vezetést a családban is. Nemcsak Istenre nem hallgatott, de a férje tudta nélkül hozott egy komoly döntést (hogy beleharap a tiltott gyümölcsbe), és aztán uralomra tört a férje felett is, rávéve, hogy kövesse a példáját, vagyis az legyen, amit ő akar. El kell mondani persze, hogy Ádám se felelt meg itt a családfői hivatásának, mert megtört Éva akarata előtt, és evett a gyümölcsből ahelyett, hogy ellene mondott volna Éva ösztönzésének.

Ez után olvashatjuk a Teremtés könyvében, hogy Éva és minden nő büntetése többek között az alábbi: Vágyakozni fogsz a férfi után, és ő uralkodni fog rajtad!" (Ter 3,16) Ez mit jelent? Az eredeti héber szövegben ez a fajta vágyakozás azt is jelenti, hogy a nőben lesz egyfajta bűnös ösztön arra, hogy uralkodni akarjon a férje felett, kontrollálni akarja őt. Tehát hogyha egy asszony alárendelődik a férjének, akkor a női természetbe a bűnbeesés által került bűnös ösztönnek mond ellent. Arról már csak nem is beszélve, hogy az alázat, a felettünk álló elfogadása, legyen az Istené vagy azé, akit Ő felénk rendelt, pont az ellentéte a Sátán bűnének, vagyis a gőgnek és a lázadásnak a jogos tekintéllyel szemben.

Ha a férj alárendelődik Istennek, az asszony Istennek és a férjének, a gyerekek pedig Istennek és a szüleiknek, akkor az a család rendkívül erőteljes spirituális védelmet élvez a gonosszal szemben. Épp ezért igyekeznek a démonok ezt a fajta rendet kikezdeni.

3. Maradj egységben a házastársaddal!


Ripperger atya szerint a Sátán fő módszere az, hogy eltávolítja egymástól a házastársakat.

Ezt először fejben kezdi el. A gonosz hozzáfér az emlékezetünkhöz, a képzeletünkhöz és az érzelmeinkhez. Azt szokta csinálni, hogy igyekszik minket rosszhiszeművé tenni. Mond vagy csinál valamit a másik, esetleg nem tesz meg valamit, és a démonok elkezdenek olyan gondolatokat csöpögtetni az agyunkba, hogy biztosan így vagy úgy értette, ezért vagy azért csinálta ezt a házastársunk. A lényeg, hogy feltételezzünk rossz szándékot, aminek pedig az esetek 99%-ában semmi alapja sincs. A cél, hogy a fejünkben a házastársunk olyasvalakivé váljon, aki nem szeret és nem tisztel minket, aki nem törődik velünk, sőt direkt ártani akar nekünk. Olykor még azt is eléri a gonosz, hogy az egyértelműen jó szándékú dolgokat is rosszra magyarázzuk. Pl. a férjünk csak azért kedves velünk, mert azt" akarja.

Amikor negatív feltételezéseink támadnak a másikkal szemben, akkor nagyon résen kell lennünk. Meg kell próbálnunk lehiggadni és nyugodtan megfontolni, hogy igaz-e, amit gondolunk vagy sem. Szinte minden esetben ki fog derülni, hogy rosszhiszemű gondolatainknak semmi alapjuk nem volt.

A következő lépés, hogy amikor lélekben eltávolította egymástól a házaspárt a gonosz, akkor megtegye ezt testben is. Vagyis a Sátán azt akarja elérni, hogy minél ritkábban, vagy ha lehet, ne is szeretkezzenek a házaspárok. Miért fontos ez?

Egyrészt azért, mert Ripperger atya szerint, ha komoly ok nélkül nem él házaséletet egy pár, akkor az elzárkózó fél halálos bűnt követ el, mivel ez egy kötelesség, amelyet magára vállalt a házasságkötéskor.

Másrészt azért, mert így nincs rá esély, hogy Isten gyermekkel áldja meg a házaspárt.

Harmadrészt pedig amiatt is, mert a szeretkezés újra és újra összeköti a férfit és a nőt. Nem csak a gyermekáldás és a testi élvezet miatt jó a szeretkezés, hanem azért is, mert megerősíti a lelki köteléket a férj és a feleség között, mondhatni megújítják és megerősítik vele újra és újra azt az összekötő kapcsot, amely létrejött közöttük, mikor összeházasodtak.

Én még hozzátenném azt is, hogy a szeretkezés stresszoldó, boldogság érzését okozó hatása miatt idegileg is jót tesz. Sokkal könnyebb nyugodt, kiegyensúlyozott embernek lenni rendszeres házaséletet élve, mint nélküle. Így a mindennapos apró súrlódásokat és bosszantó dolgokat könnyedebben tudjuk venni, és nem lesznek belőlük nagy perpatvarok.

Ráadásul ugye fennáll a veszélye, hogyha a házastársunktól nem kapjuk meg azt a testi-lelki törődést és kielégülést, amelyet a szeretkezés jelent, akkor majd más felé nézünk, akitől megkaphatnánk.

Nem szabad tehát hagynunk, hogy eltávolodjunk egymástól testileg, és komoly indok nélkül elutasítsuk a szeretkezést. Nekünk, nőknek nem szabad bevennünk azt a feminista maszlagot, hogyha épp nem vagyunk totálisan olyan" hangulatban, és mégis igent mondunk a férjünk közeledésére, akkor a szeretkezés tulajdonképpen nemi erőszak. Az nem erőszak, ha én szabad akarattal igent mondok valamire, hogy szeretetből megteszem a másikért, még ha nincs is épp kedvem hozzá - valószínűleg úgyis hamar megjön.

A másik ostobaság, amit nem szabad elhinnünk a feminista párkapcsolati szakértőknek, hogyha nem érzem azt, hogy tökéletes a lelki összhang köztem és a férjem között, akkor azzal szabad büntetnem, hogy nem szeretkezem vele. A szeretkezés nem a jó házastársi viselkedés jutalma. Pont fordítva! Többek között a rendszeres házasélet eredményezi azt, hogy jó lesz a kapcsolat a házaspár között. És igen, azt is, hogy a férjed úgy fog bánni veled, ahogy azt szeretnéd.

A Sátán még úgy is igyekszik egymástól eltávolítani a párokat, hogy  az egyiket lelki restséggel kísérti. Így kiegyensúlyozatlanság lesz a pár között. Az egyikük buzgón imádkozik és komolyan dolgozik azon, hogy szentté váljon, a másik meg egyáltalán nem vagy csak minimális lelki életet él és alig-alig törekszik jobbá lenni, már ha törekszik egyáltalán. Ezzel azt akarja elérni a gonosz, hogy eltávolodjon egymástól a pár spirituálisan, a renyhe fél lehúzza a másikat és nyitott(abb) kapuként funkcionáljon a családba betörni igyekvő gonosznak.

4. Fogadd el az Egyház teljes tanítását!


Ne szemezgess a tanításban, mert azzal a lázadás és az eretnekség bűnét követed el.

Ripperger atya szerint a hatodik parancsolattal szembeni bűnök vezetnek gyakran eretnekséghez, illetve ha eretnekségbe esel, akkor utána gyakran következik a bukás a hatodik parancs terén.

Aki azt mondja, Katolikus vagyok, de...", az valójában nem katolikus, bizonyos dolgokban lázad Isten igazsága ellen és gőgösen a saját feje után megy.

5. Élj a gyónással, az alázatosság szentségével!


Minél alázatosabb vagy, a Sátán annál kevésbé tud hozzád férni. És minél arrogánsabb és gőgösebb vagy, annál inkább lehetséges, hogy Isten hagy elesni és bajba jutni, hogy ezzel kicsit az orrodra koppintson" és lehetőséged legyen alázatot tanulni.

Ehhez tenném én hozzá, hogy tapasztalatom szerint mi, katolikusok könnyen eshetünk abba a hibába, hogy magunkat áldozatként festjük le, és azt hisszük, minden bajunkért mindig más a hibás. Feleségként főleg megtörténhet ez velünk, hiszen manapság olyan kultúra vesz minket körül, amely azt üzeni, hogy mindenért mindig a férfi a hibás. Bebeszéljük magunknak, hogy mivel olyan nagyon jó katolikusok vagyunk, a Sátán megtámadott minket a környezetünk (férjünk, ismerőseink stb.) által, akik nyilván rosszabbak nálunk, ezért a gonosz eszközéül szolgálnak az életünkben. Az eszünkbe se jut, hogy talán mi magunk (is) okoztuk azt a bűneinkkel, hogy a gonosz betört a családunkba, és ugyanannyira vagyunk elkövetők, mint áldozatok.

Ez azért jó a Sátánnak, mert ha nincs bennünk önkritika, ellenben másokat megvetünk, akkor semmi esélyünk sincs kiszabadítani a családunkat a karmai közül, hiszen a legfontosabbat nem tesszük meg, hogy önvizsgálatot és bűnbánatot tartunk. Épp ezért gondolom életem egyik legfontosabb eseményének, mikor erre az igazságra Isten felnyitotta a szememet 2015 karácsonyán. Megdöbbentő volt észrevennem, hogy amíg én a férjem bűneivel és hibáival foglalkoztam, meg azzal, hogy nekem mennyire rossz ez meg az, totálisan vak voltam arra a rengeteg bűnre és hibára, ami engem jellemzett, és amit én követtem el a férjemmel szemben. Csodálatos katolikus nőnek tartottam magam, és akkor rájöttem, hogy minden vagyok, csak az nem. Ha ez nem történik meg, még az is lehet, hogy teljesen tönkretettem volna a házasságunkat.

Ha alázatos vagy, abból az is fakad, hogy bűnbánatot tartasz és gyónsz, mégpedig jól. Miért? A gyónásban bűnökkel vádolod magadat Isten előtt, és beismered, hogy rászorulsz egyrészt a bűnbocsánatra, másrészt a vezeklésre. Aki rendszeresen és jól gyónik, az elismeri, hogy bűnös ember, és újra és újra megalázkodik Isten előtt. Ripperger atya azt mondja, hogy sokszor a gyónás hatásosabb a gonosszal szemben még egy ünnepélyes ördögűzésnél is.

Szomorú, teszem én hozzá, amit sok paptól hallottam már, hogy nem egy hívő van, aki nem a saját bűneit gyónja meg, hanem mások bűneit, vagyis panaszkodásra és a környezete vádolására használja a gyóntatószéket. Pedig igazából ha mások bűneit lessük, akkor már nem jut idő a sajátunkra, úgyhogy muszáj választanunk a két tevékenység közül.


6. Menj misére és áldozz!


Vasár- és ünnepnapon kötelező misére járni, de ha megteheted, akkor menj el naponta. És ha nincs meggyónatlan halálos bűnöd, akkor áldozz is.

7. Élj a szentelményekkel!

  • Szent Benedek-medál. A hagyományos rítus szerint áldasd meg! Nekem feszületbe foglalt medálom van és kulcstartóként használom. Így vagy a zárban van, védve az otthonunkat, vagy pedig viszem magammal a táskámban.
  • Csodásérem. Ilyenem is van. A megtérésem előtt kezdtem el hordani, és biztos vagyok benne, hogy többek között emiatt is tértem meg egy éven belül. Ezen kívül, mikor a férjem és én egy démon jelenlétére gyanakodtunk, ez az érzés azután tűnt el, hogy a közösen elmondott Szt. Mihály-ima után én elimádkoztam a Csodáséremhez tartozó imádságot. A Szűzanyától rettegnek a démonok!
  • Skapuláré. Van barna és zöld.
  • Rózsafüzér. Szent Pió atya szerint a rózsafüzér a legerőteljesebb fegyverünk a spirituális küzdelemben.
  • Szenteltvíz. Ha lehet, hagyományos rítusban megáldott, mert ebben az áldásban exorcizmusok is vannak. Ha elmentek vízkeresztkor a budapesti Váci utcai Szt. Mihály-templomba a hagyományos rítusú misére, akkor utána lehet vinni belőle haza. (Arra készüljetek, hogy a szertartás úgy 3 óra hosszú. És vigyetek hozzá üveget.)
  • Ház megáldása. Legalább évente hívd el a papodat és áldasd meg vele az otthonodat. Hagyományosan újév után szokták ezt az atyák felajánlani.
  • Exorcizált olívaolaj és só. Ezekkel főzhetsz a családodnak, és úgy kerülhetnek kapcsolatba szentelménnyel, hogy nem is feltétlen tudnak róla.
  • Ereklyék. A szentek tiszteletéhez tartoznak.

8. Áldd meg a családodat! 


A férj megáldhatja a feleségét és a gyermekeit, a feleség pedig a gyerekeket. Mindenki azt, aki felett autoritással bír. Ha hatalmad van valaki felett, akár áldod, akár átkozod, nagy ereje lesz. Ha pl. egy szülő megátkozza a gyerekét, az sokkal durvább hatással fog bírni, mintha egy ismerőse tenné. (Erről Gabriele Amorth ördögűző atya is beszámol az egyik könyvében.)

Így áldjuk meg a szeretteinket: simán az ujjunkkal, vagy akár szentelt vízzel, olajjal rajzoljunk keresztet a homlokukra, és mondjuk, hogy Megáldalak téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Amen."

Ha nincs valaki felett autoritásunk, akkor nem áldhatjuk meg őt direkte, hanem Istent kell kérnünk, hogy áldja meg őket, pl. Uram, kérlek, áldd meg az édesanyámat!"

Ehhez persze a megszentelő kegyelem állapotában kell lennünk, hogy valóban hatása legyen. Egyébként a megszentelő kegyelem nélkül semmi értékeset nem tudunk végbe vinni Isten szemében. Ha halálos bűn állapotában csinálunk valamit, semmiféle pozitív lelki hatása nem lesz a Földön, és a mennyben sem. Az imánknak sincs hatása ilyenkor.

9. Tiszteld a Szűzanyát, Szt. Mihály arkangyalt és a többi szentet!


Még mondania se kell semmit, ha megjelenik a Szűzanya, a megszállás megszűnik. Tökéletes ereje van a Szűzanyának a démonok felett. A nevét se bírják kimondani. Azzal, hogy a fejét tapossa, a Szűzanya megalázza a gonoszt.

Ripperger atya azt ajánlja, hogy tiszteljük a Szűzanyát a Fájdalmas Szűzanya titulusa alatt és kérjük, mutasson meg két dolgot: a családunkban levő gondoknak van-e démoni gyökere, illetve hogy mi a legnagyobb hibánk. A Fájdalmas Szűzanya fel fogja tárni még a legrejtettebb bűneinket is.

Miután fellázadt Lucifer, Szt. Mihály lett a főangyal, és ő taszította le az égből, ami nagyon megalázó volt a számára, hiszen Mihály a hierarchiában alatta állt. Imádkozzunk a közbenjárásáért pl. a Szt. Mihály-imát.

Ha van valamilyen konkrét problémád, akkor kérd a megfelelő szent segítségét. Pl. ha a tisztaság elleni bűnökkel küzdesz, Szt. Mária Magdolnát, Goretti Szt. Máriát vagy bármelyik szűz szentet.

Szt. Pió atya nagyon erős közbenjáró. Ripperger atya egyszer megkérdezett egy démont, miért utálják annyira. Azt válaszolta: Mert szerette a Szűzanyát és ő is szerette őt."

10. Ne fixálódj a démonokra!


Bár fontos a gonosz elleni küzdelem, nem szabad túlságosan ráfixálódnunk a témára. Nem kell mindenhol démonokat látni. Ha túlzásba esünk ezen a téren, azt a gonosz ki fogja használni a maga javára.

Hogyan? A gonosz elve: bármit, csak ne Istent! Még igazságok révén is eltávolíthatnak Tőle. Ha valakivel/mivel túlságosan sokat foglalkozunk, aki/ami nem Isten, még akkor is, ha jó és fontos, elvétjük az irányt és rossz a fontossági sorrendünk.

11. Ne ess szélsőségekbe!


A gonosz másik elve, hogy bármit, csak ne kiegyensúlyozottságot! Azt akarják, hogy egyik szélsőségből ess a másikba. Nem az a lényeg, melyik véglet, a lényeg, hogy szélsőség legyen.

Szélsőségességet jelent az is, hogyha azonnal tökéletes akarsz lenni. Túl nagy terheket vállalsz így magadra és el fogsz bukni. Olyan ez, mintha egy durván túlsúlyos ember kitalálná, hogy lefutja a maratont. Ráadásul könnyen vezethet a megjátszás bűnéhez, ha hirtelen, egyik pillanatról a másikra akarsz tökéletes lenni. Hiszen még nem vagy az! Hogyha azonnal tökéletes akarsz lenni és túl nagy terheket vállalsz magadra, pl. egyik nap még kb. 5 percet, ha imádkoztál naponta, vagy még annyit se, a másik nap meg órákat akarsz imában tölteni, akkor ki fogsz égni. Lépésenként haladj előre. A hibáiddal is így küzdj, egyszerre eggyel. Kérd a Fájdalmas Szűzanyát, mutassa meg a legnagyobb hibádat. Ő a rejtett bűneidet is fel fogja fedni előtted.

12. Imádkozz és böjtölj!


Az imának kilenc szintje van és mindenki elérheti a legmagasabb szintet. Az első szint a szóbeli ima. A második a szemlélődés. Nem beszélsz, hanem felemeled a szívedet (=akaratodat) és az elmédet Istenhez. Ez nagyon fontos, mert szó szerint megtörheti a sátáni befolyást. Az elmédet Istennel vagy Istennel kapcsolatos dolgokkal töltöd meg. Így kiűzöd a gonoszt a gondolataidból. Elmélkedj naponta 15-30 percet! Ez a kapuja a többi, magasabb rendű imaformának.

Istennel kapcsolatban kötelességeink vannak:
  1. Ima: enélkül nincs üdvösség
  2. Áldozathozatal: ha szenvedsz, ajánld fel. Böjtölj. A lemondást nem bírják a démonok, mert ők azt akarják, hogy korlátlanul kövessük a vágyainkat.
Vannak férfiak, akik azt mondják, az ima nőknek való. Valójában ilyenkor pont arról tesznek tanúságot, hogy elnőiesedtek. Hiszen az ima nehéz dolog. Mikor egy férfi azt mondja Ripperger atyának, hogy de nehéz rászánnom magam, hogy imádkozzak, ő azt szokta válaszolni: ugyan már, légy férfi! Mondd azt magadnak, férfiként fogok viselkedni, és meg fogom csinálni. Olyan ez, mint a cölibátus. Arra is azt mondják, férfiatlan, de valójában pont, hogy nem az, hiszen nagyon kemény önuralmat és áldozatot igényel.

13. Szeress!


Szeresd Istent! Mondd Neki többször egy nap, hogy Szeretlek!" Imádkozz legalább naponta 15 percet. Ez kötelességed Isten felé. Szeresd a felebarátaidat is, tégy jót velük!


14. Csatlakozz az Auxilium Christianorumhoz!


Ez egy imacsoport, amely családok spirituális védelmére alakult. 5-7 percet kell naponta imádkozni a megadott imádságokat. Az imádságokat úgy írták meg, hogy az nem csak magunkért és a családunkért, de a többi emberért is szóljon, aki ezt az imát mondja. Tehát több tízezer ember imádkozik érted és a családodért, ha csatlakozol. Az atya azt is elmondta, hogy sokan, úgy a tagok fele hatalmas mértékű javulást tapasztalt a lelki életében.

Én nemrégiben csatlakoztam ehhez az imához és a rózsafüzért is elkezdtem naponta imádkozni, mert ez is követelmény hozzá. Az első napon megszűnt a problémám, ami miatt belevágtam, és azóta sem estem vissza. Úgy érzem, nem én harcolok a bűnömmel, hanem valaki nálam sokkal hatalmasabb éri el, hogy ne kövessem el újra.

Le lehet tölteni egy applikációt okostelefonra, amely az aznapi imákat jeleníti meg, és nyelvet is lehet választani. Sajnos magyar verzió nincs, de nyugodtan lehet imádkozni olyan idegen nyelven, amit értünk, vagy latinul. Én először angolul kezdtem, de most már inkább latinul imádkozom.

*

Remélem, hasznos volt a bejegyzés. Ha szeretnétek még Ripperger atya gondolataihoz magyarul hozzájutni, akkor ajánlom a Szentségi Házasság blog hasonló bejegyzéseit. Illetve angolul úgy tudjátok hathatósabban hallgatni az atya gondolatait, ha youtube-on bekapcsoljátok az automatikus angol feliratot. Nem tökéletes, de tapasztalatból mondom, sokat segít a megértésben ahhoz képest, mintha csak hallgatnánk a szöveget.

Felhasznált előadások:
Kapcsolódó:
Kép:  Giovanni da Monte Rubiano Madonna del Soccorso

2018. szeptember 14., péntek

Katolikusok az érzelmek rabságában


 Ma az érzelmek és az érzések korát éljük. Ezek uralkodnak felettünk.

Azt mondják, a nők érzelmesebb lények, mint a férfiak. Kétségtelen, hogy az erősebbik nemre nem jellemző hormonális ingadozások kiszolgáltatottabbá tesznek minket az érzelmeink és érzéseink számára, de a férfiakat is befolyásolják az érzelmeik és az érzéseik, főleg, ha távol vannak Istentől. Hibának tartom, ha egy férfi abba a hitbe ringatja magát, hogy őt nem befolyásolják érzések, érzelmek és indulatok. Hiszen Szt. Pál leírása arról, milyen az, amikor valaki test szerint él, mindkét nemre vonatkozik:
„A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát." (Gal 5,19-21)
Képességünket arra, hogy érezzünk és indulataink, érzelmeink legyenek, Istentől kaptuk. Azonban sérült emberi természetünk lévén rosszra is vezethetnek minket, hogyha nem uralkodunk felettük a Szentlélek erejével. Isten nem rideg érzelemmentességre hív. Nem azt akarja, hogy sótlanok és halvérűek legyünk, mindenféle szenvedélytől mentesek. Tény, hogy vannak emberek, akiket higgadtabbnak, másokat tüzesebbnek teremtett. Mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai. Az Úr nem azt akarja, hogy változtassuk meg az általa teremtett lelki alkatunkat, hanem hogy jóra használjuk a természetünk adományait. Mindazonáltal arra sem hív minket, hogy megengedjünk magunknak bizonyos bűnöket, mert „ilyen vagyok, és kész".

Mindenesetre akár férfiak, akár nők vagyunk, akár higgadtabb, akár tüzesebb a természetünk, az érzelmeink és az érzéseink illetve azok hiánya rossz irányba vihet minket. Korunkban, amikor a jelszó az, hogy nincs bűn, mindent szabad, amitől jól érzed magad, ami lelkileg és testileg élvezetet okoz, nehéz a helyükön kezelni ezeket az adományokat. Főleg, hogy a kereszténységbe, és a katolikus Egyházba is beszivárgott az érzelem- és érzésközpontúság.

Az ember érezni és élvezni akar. Vágyunk a lelki és a testi gyönyörökre egyaránt. Szeretjük jól érezni magunkat. Ez természetes. Beteg az az ember, aki a fájdalmat élvezi. Szentek írásaiban gyakran láthatjuk, hogy a szenvedést és a mártírhalált kívánják, de nem a fájdalomért, hanem a gyümölcseiért. Ahogy az anya is vágyhat arra, hogy végre megszülje a gyermekét, de nem a szülési fájdalmakért, hanem hogy kezében tarthassa az új kis életet.

Azonban van, ami az érzések és az érzelmek felett kell álljon. Ez pedig az intellektus és az akarat. Vannak (vagy épp nincsenek) érzelmeim, érzéseim, vágyaim, de ezeket (vagy ezek hiányát) meg kell vizsgálnom az intellektusommal és el kell döntenem, hogy ezek szerint cselekedjek-e vagy sem. És ahogy döntöttem, azt az akaratommal meg kell valósítanom.

Manapság mindenhol az érzelem irányít, nem pedig az intellektus és az akarat. Az istenkapcsolatunkban, az emberekkel való viselkedésünkben, a házasságban, a gyermekvállalásban stb.

Az istenkapcsolatunkban nem Istent keressük, hanem azokat a lelki élményeket, amelyeket nyújtani tud az Úr. Akkor volt „jó" egy mise, gyónás, imaalkalom, személyes elmélkedés, hogyha „éreztem" Isten jelenlétét, de legalábbis jól éreztem magam közben vagy utána amit gyakran Isten jelenlétének tudok be. Ez természetes hajlam az emberben, több száz éve élt szentek is írnak róla. Azonban az új keletű, hogy a katolikus Egyház be is hódol ennek a vágynak. 

Régebben eretnekségek indultak úgy hódító útjukra, hogy az emberek érzéseit és érzelmeit etetve magukhoz csalogatták őket. Manapság az Egyház egy része is így akar híveket toborozni, illetve magánál tartani. Elég csak megnéznünk a szentmisét az 1970-es liturgikus reformok óta. Van ilyen mise, olyan mise, amolyan mise, mindenkinek a (vélt vagy valós) ízlése és igénye szerint. A szentmise szilárd egyformasága és egyetemes volta nincs már sehol. Ahogy nagyon sok helyen eltűnt az Istenre irányultsága is. A mise már nem istenközpontú, hanem emberközpontú. Nem azért van elsősorban, hogy Istent tiszteljük vele, hanem hogy Isten nyújtson nekünk valamit. És nem Önmagát az Oltáriszentségben, hanem lelki élményt. Jó érzést. Valamiféle pozitív érzelmet. A mai papok közül sokan pedig remek módszert találtak ahhoz, hogyan adják meg ezeket az élményeket a híveknek: könnyűzenével és közösségi élménnyel.


Legyen gitár, esetleg csörgődob és érzelgős szövegek, hiszen ahogy a popipar fejesei felfedezték, hogy ezekkel mennyire lehet az emberekre hatni és feldobottságot manipulálni beléjük, ami révén visszajárnak az adott zenekarhoz és fogyasztják a termékeiket (lemez, koncert stb.), úgy papjaink is rájöttek, hogyha ugyanezt az olcsó, a zene és a szövegek által gerjesztett érzelmi löketet megadják a híveknek, akkor vissza fognak járni a szentmisére, hiszen itt jól érzik magukat, ráadásul még azt is hihetik közben, hogy Istent tapasztalták meg, és nyilván, ha megtapasztalták Istent, akkor jó úton járnak, és ők maguk is jók.

Másrészt bevezették az olyan dolgokat, mint a kézfogás a béke velednél, vagy pedig, hogy sokan egymás kezét fogva imádkozzák a Miatyánkot. Ettől pedig úgy érzi az illető, hogy vele törődnek, közösségben van, szeretik, elfogadják. Hogy ezek a dolgok kizökkentenek, és leszállítják a szentmisét egy csupán emberi szintre, nem lényeges. A pap sem Isten felé fordulva misézik már, hogy Őfelé vezesse a nyájat, hanem a híveknek kénytelen produkálni magát. Nyilván ebbe a képbe tökéletesen beleillik, hogy egymást kell tapogatnunk és egymással kell jópofiznunk a szentmisén, ahelyett, hogy teljes mértékben Isten felé irányulna a figyelmünk legalább heti egy órán keresztül.

Nem véletlen, hogy rengeteg idegen gyakorlat is beszivárgott az Egyházba a II. vatikáni zsinat óta. Nekünk pedig a sokszínűség jegyében ezt el kell fogadnunk. Sőt, azt kell mondanunk udvariasan, hogy hát a hagyományos rítusú mise is egy stílus, meg teszem azt, a csörgődobos-gitáros mise is egy stílus, ezek egyenértékűek, és ki-ki találja meg a maga irányzatát a lelki alkata szerint. Holott a mise nem stílus kérdése. És a hagyományos rítus se egy stílus, hanem A Szentmise volt évszázadokon át. Lelki alkattól függetlenül mindenkinek el kellett és el kellene fogadnia ezt a fajta szentmisét, ahogy azt a hívők, köztük a legragyogóbb szentjeink is tették. A csörgődobos-gitárost viszont nem, mert ez tényleg csak egy stílus.

A gitározó, csörgődobos, misén táncoló, egzaltáltan csápoló, átszellemülten dülöngélő hívek valami olyasmit tesznek, amely abszolút idegen a katolikus szentmise szellemétől. Azt hiszik, a Lélek mozgatja őket, de valójában legtöbbször az érzelmeket felszító, testies zene áldozatául estek. Azért mondom, hogy áldozatául estek ennek, mert kétségtelenül áldozat az, aki azt hiszi, istenélményben van része, miközben lehet, hogy egy bizonyos pont erre kitalált zenei stílus manipulálja az érzékein keresztül. Így viszont nem más az egész, mint szentmisével kevert pogány öngerjesztő szertartás.

Nem akarom azt mondani, hogy ilyen miséken nincsenek valódi megtapasztalások. De hatalmas a veszély az öngerjesztésre, vagyis arra, hogy megtévesszük saját magunkat. Ahogy Barsi atya is tanítja, a szentmise kezdetektől fogva direkt „unalmas" volt, vagyis nem akart bennünk mindenféle érzelmet és érzést kelteni, sokkal inkább az intellektusunkra akart hatni, hogy így elkülönüljön a pogány szertartásoktól, melyek hiszen azokban hamis isteneket imádtak nem tudtak mást csinálni, mint öngerjesztő módszerekhez nyúlni, hogy a résztvevő valamit megtapasztaljon, amelyről azt hiszi, természetfeletti élmény. Azt gondolom, nagy veszélynek teszik ki a híveket azok, akik a szentmisén ilyen zenét engedélyeznek és viselkedési formát bátorítanak. Hogy épp egy könnyűzenei szám szövegét idézzem: „Nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet." (Bonanza Banzai: Induljon a banzáj)

És az se mindegy, Istennek mit adunk. Egyszerűen ez a gitáros mise vagy ez a ferences kisnővérek által vezetett liturgikus tánc összehasonlíthatatlan az eredeti katolikus szentmisével, vagy épp azzal, ahogy a hagyományhű wyomingi kármeliták imádkoznak. Szerintem az egészséges hitérzék mindenkinek meg kéne súgja, hogy ez két külön világ, és hogy súlyos probléma, hogy ilyen lehet manapság egy szentmise vagy egy templomi liturgikus alkalom, mint amilyen az első két videón látszik.


Tábortűz körül, keresztény rockkoncerten vagy templomon kívüli imaalkalmon akár rendben is lehet ez a zene és tánc, ha valakinek ez tetszik. (Bár ennek a meghallgatása után már ebben sem vagyok olyan biztos.) Viszont abban hiszek, hogy ahogy Isten, úgy mi, katolikus hívek is, amikor templomba megyünk, főleg, ha misére, sokkal többet érdemlünk ezeknél a gitáros, csörgődobos, táncolós alkalmaknál. Meg lehet a helye a könnyűzene néhány fajtájának is az életünkben, akár a keresztény bulinak is, de a mise és a templom nem ez a hely. És ha ott (is) ezt kapjuk, azzal probléma van. Mert hiányozni fog az istenkapcsolatunkból és az istenimádásunkból a megrendülés, a méltóság, a magasztosság és nem mellesleg az egyetemesség.

Sejtem, hogy aki erre a stílusra fogékony, annak hatalmas élmény lehet egy-egy ilyen zenés esemény. És hogy ezek után unalmas lehet, ami nem ilyen. Sőt, maguk a papok se mernek mást nyújtani. De fontos lenne tudatosítani mindenkiben, hogy az istenkapcsolat és Isten jelenléte nem egyenlő az élményekkel, de még az istenélményekkel sem. Az Úr jelenvalóságának megtapasztalása adomány. Isten mindig jelen van, még akkor is, hogyha nem érzékeljük. És általában nem érzékeljük, mert Isten azt szeretné, ha nem érzésekre vágynánk és ezekre alapoznánk, hanem Őt akarnánk, és hinnénk Benne anélkül is, hogy éreznénk, velünk van. Nem véletlen mondta Jézus Tamásnak: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek." (Jn 20,29) A látás helyére pedig természetesen behelyettesíthetünk bármiféle megtapasztalási módot.

Szerencsétlen rabszolga, aki élményektől függ, még inkább, aki mesterségesen gerjesztett, hamis „istenélményekhez" kötődik. És úgy látom, nagyon nagy a veszély erre ilyen környezetben. Főleg, hogy ez a fajta gitáros stílus abszolút elterjedt, szinte minden plébánián jelen van, míg arról, hogy milyen volt 1970 előtt a szentmise, egyáltalán, hogy másmilyen volt, a legtöbb katolikus hívőnek nincs fogalma. Legalábbis én általános iskolában jártam hittanra, aztán katolikus gimnáziumba mentem, mégis 16 évesen döbbentem rá az internetnek hála, hogy volt 1970-ben egy liturgikus reform, és a mise egészen máshogy néz ki, mint előtte. Olyan kiegyensúlyozatlanságot látok itt, amely kárára van az Egyháznak és a híveknek is.

Higgyétek el, nem a megvetés vagy a lenézés beszél belőlem, nem valami „tradicionalista" karizmatikusellenesség. Nem vagyok karizmatikusellenes. Főleg nem vagyok személyek ellen, járjanak bármilyen lelkiségi mozgalomba vagy misére. Hanem aggódom amiatt, amit látok magam körül, és fájlalom azt, amit elvesztettünk, amiről a katolikusok többsége nem is tud, vagy ha tud, akkor sem juthat hozzá. Hiszen ez nem pusztán liturgikus kérdés. És nem is csak az istenkapcsolatunkat érinti. Hanem kőkeményen a mindennapi életünket, az emberekkel való kapcsolatunkat is. Hiszen csak akkor tudjuk az embereket jól szeretni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy nem szabad érzelmekre és élményekre alapoznunk sem az istenkapcsolatunkat, sem az emberekkel való kapcsolatunkat. Nem véletlen kötődik egymáshoz szorosan a két főparancs, amely a keresztény élet kvintesszenciája:
„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.”(Mt 27,32-40)
Aki Istent helyesen szereti, az tudja jól szeretni embertársait. És az istenszeretet egyértelmű jele az embertársak szeretete. Hiszen Jézus is azt mondja, hogy ahogy amit az emberekkel teszünk, azt Vele tesszük, és amit elmulasztunk megtenni a felebarátainkkal, azt Felé mulasztjuk el.

Ha Istennel kapcsolatos szeretetünk érzéseken és érzelmeken nyugszik, és főként ezeket keressük a Vele való kapcsolatban, az emberekkel is így leszünk. Hogy pedig ez mire vezet, láthatjuk jelen kultúránkban, melyben gyakorlatilag a szeretetet mindenki érzelmekkel azonosítja, nem pedig úgy, ahogy azt a katolikus Egyház tanítja, vagyis hogy a szeretet akarat kérdése.

Manapság, ha épp nem érzek szeretetet a férjem felé, vagy úgy érzem, ő nem szeret, vagy nem úgy, ahogy én szeretném, vagy úgy érzem, mást szeretek, vagy szimplán nem érzem magam elég boldognak a házasságomban, akkor lenézem őt, kritizálom, megutálom, míg végül vagy ő menekül máshoz, vagy én hagyom el, és keresek egy másfajta életállapotot vagy egy másik embert, aki megadja azokat az érzelmeket, amelyre vágyom legalábbis egy darabig.

Vagy a másik kórtünet, hogy manapság még az Egyházban is csak akkor „szabad" a legtöbbek szerint gyereket vállalni, ha úgy érzem éppen, hogy szeretnék gyereket. Mindenki arra kíváncsi, „tervezett", „vágyott" gyerek-e az adott baba, főleg, hogyha harmadik vagy annál többedik gyerekről van szó. Mindenki azt hiszi, hogy ha a fogantatáskor, vagy mikor kiderül, hogy babát várok, nem érzem azt, hogy gyereket akarok, vagy épp nem önt el az öröm érzése, akkor később se fogok örülni a gyermekemnek, sőt, nem fogom őt szeretni, így nyilvánvalóan sanyarú sorsa lesz. Azt hisszük, érzelmeinkre, vágyainkra kell alapozni a gyermekvállalást, nem pedig Isten akaratára. És azt is hisszük, hogy az a méltó foganás és élet, ha épp olyan érzelmi állapotban voltak a szüleink, hogy vágytak egy (újabb) gyerekre. Pedig ha belegondolunk, láthatjuk, hogy valójában nincs szánalmasabb létok, mint rosszra hajló természettel bíró emberek, vagyis a szülők változékony érzelmei. Sokkal méltóbb ennél az, hogy Isten akaratából létezem, amelynek a szüleim aktuális érzelmeiktől és vágyaiktól függetlenül engedelmeskedtek, mert akarattal a szeretet és az életre való nyitottság mellett döntöttek.

Arról a borzalomról meg már nem is beszélek, hogyha úgy érzem, most nem akarok gyereket / nem alkalmas, akkor kivégeztethetem egy orvossal, mert Egyházunk még nem tart ott, hogy a magzatgyilkosságot elfogadná. De ha tovább haladunk az érzelmekre és vágyakra alapozott utunkon, akkor talán idáig is eljutunk majd, hiszen logikusan következik az érzelmekre és vágyakra alapozó fogamzásgátló mentalitásból és a dübörgő progresszivizmusból.

De nem csak a házassággal és a gyermekáldással kapcsolatban visz végbe beláthatatlan pusztítást ez az érzelem- és érzésközpontú mentalitás. Ott van még a nevelés is. Manapság a szülő már nem azért van, hogy gondozza és nevelje a gyereket, hanem hogy rabszolgaként kiszolgálja az érzelmi igényeit, mindenfajta válogatás nélkül. Egy modern szülő nem hagyja sírni a gyermekét, vagy úgy általában véve semmilyen negatív érzelmi reakciót nem hagy figyelmen kívül, és persze nem is szankcionál, hanem azonnal ott terem és megadja a gyereknek azt, ami miatt hisztizett, hogy a gyermeknek ne legyenek negatív érzelmei, vagy legalábbis pár másodpercnél tovább ne kelljen ilyeneket elviselnie. Arról nem is beszélve, hogy mi magunk nem okozunk ilyeneket a gyereknek. Nem mondunk nemet, nem tiltunk, nem várunk el és nem büntetünk, mert akkor szegény gyerek sír, vagyis negatív érzelmei lesznek.

Nem csoda, hogy felnőttként az így nevelt (vagy inkább nem nevelt) gyerekek, már ha oda tévednek, a szentmisében és az Egyházban úgy általában véve az érzelmeik és vágyaik válogatás nélküli kielégítését keresik, a papok pedig nem mernek nemet mondani a híveknek, vagy pedig kényelmetlen dolgokra kérni őket, pl. hogy szakítsanak második „házastársukkal", vagy épp homoszexuálisként mondjanak le a nemi és párkapcsolati életről. Ráadásul vannak papok, akik még ezt a torz gyerekbálványozást a szentmisén erősítik is azzal, amit ők gyerekmisének neveznek. Egyszer véletlenül betévedtem egy ilyenre, az alábbi módon nézett ki: a gyerekeket kihívták az oltárhoz, ott ültek, és a pap velük cukiskodott. A szülők pedig elaléltan nézhették, hogy életük értelme milyen aranyos. Ennél egyértelműbb már csak az lett volna, ha felteszik a gyerekeket az oltárra és a szülők a pap vezetésével leborulnak előttük.

Érzelmek és vágyak uralta világunkban eljutottunk odáig, hogy az emberekkel való kapcsolatunkban már nem az a vezérfonal, amelyet aranyszabálynak nevezünk, hogy viselkedjünk úgy velük, ahogy mi is elvárnánk (ld. Mt 7,12). Vagyis nem arra összpontosítunk, a másiknak mi lenne a jó, hanem magunkba fordulunk. Én most hogy érzem magam? Mit érzek a másikkal kapcsolatban? Ezt vizsgálgatom és eszerint viselkedem vele. Arra figyelek, hogy a saját érzelmeim keltette vágyakat kielégítsem (pl. de jó lenne kiosztani a másikat, vagy mennyire kedvem lenne valami rosszat mondani róla a háta mögött stb.), nem pedig arra, hogy a másik számára hogyan közvetíthetném Krisztus szeretetét, vagyis hogy lenne jó neki, mit tehetnék érte.


Meggyőződésem, hogy az Egyház akkor fog meggyógyulni, de mi is akkor leszünk lelkileg egészségesek, ha kitörünk az érzelmeink rabságából. Ha hitünket és életünket újra az igazságra alapozzuk, amely intellektuálisan felismerhető, és amelyet akaratunk révén meg is valósíthatunk. Ehhez segíthetne minket hozzá az eredeti katolikus liturgia is, ahogy segítette közel kétezer éven át elődeinket, hogy szentté váljanak. Ha nem lehetne a misén könnyűzene, ha a pap újra Isten, és nem a hívek felé fordulva misézne, ha nem kéne a mise közben egymással foglalkozni, sokkal inkább megérthetnénk, hogy miről is szól a szentmise, és úgy általában véve az istenkapcsolat és a keresztény élet. Lex orandi lex credendi vagyis az imádság szabálya a hit szabálya. Ahogy imádkozol, az befolyásolja a hitedet, és amilyen a hited, olyan az imád.

Isten áldja meg azokat a papokat, akik a rettenetes ellenszél ellenére a hagyományos rítusú szentmisét (is) mondják, vagy ha ezt nem is teszik, legalább az új rítusú misét mindenféle méltatlan és olcsó zenei vagy egyéb megoldás nélkül celebrálják! Ők mind azon dolgoznak, hogy mi, katolikus hívek kiszabadulhassunk az érzelmek rabságából, eljutva egy igaz istenkapcsolatra, mely nem az érzelmeken, hanem annak a tudatán nyugszik, hogy Isten mindig velünk van.

Kapcsolódó: