2018. október 15., hétfő

Mindenkiért legalább ketten szenvedtek


Gyors, és ezért intenzíven fájdalmas szülésélményben volt részem harmadjára. De megérte, persze hogy megérte. Ahogy megéri a még fájdalmas táplálás, a vérzés, a kialvatlanság (jelenleg 2:45 van).

Az jutott minderről eszembe, hogy mi, anyák Jézussal együtt szenvedünk a gyermekeinkért. És ha mi nem vállalnánk ezt a szenvedést, Jézus nem tudná végbevinni a sajátját. Hiszen egy meg nem fogant életet Krisztus nem tud megváltani és üdvözíteni.

Mi fájdalmak közepette testileg szüljük meg a gyermekünket. Jézus a keresztfán lelkileg szülte meg ezt a gyermeket. Agóniájával istengyermeki és örök létre szülte őt.

Aztán mikor mi testünkkel tápláljuk a kisbabánkat, eszünkbe juthat, hogy Krisztus szintén a saját testével fogja majd táplálni.

Jézus mindenkit megváltott. Mindenkit a mennybéli életre akar szülni és Önmagából táplálni. Sosem mondja azt, hogy elég volt. Mindenkit a gyermekei közt akar látni, és így is lehetne, ha sokan nem utasítanák el Őt.

Mikor mi anyaként nyitottak vagyunk a gyermekáldásra, kisbabákat szülünk és táplálunk teljes önátadásban és szenvedések által, akkor azzal Jézus Krisztushoz válunk hasonlóvá és kiegészítjük az Ő szenvedését a lélekért.

Minden emberért szenvedett legalább kettő valaki: az édesanyja és Jézus. És amíg ennek tudatában mi is hajlandóak vagyunk vállalni a keresztünket másokért, addig az odaadó szeretet fog uralkodni az életünkben és üdvösségre fogunk jutni.

2018. október 13., szombat

Gólyahír & gondolatok az anyaságról

Ki tud tovább blogszünetet tartani, amikor olyan csodálatos dolog történt vele, hogy megszületett a harmadik gyermeke? Végül is csupán életem egyik újabb álma vált valóra (el vagyok kényeztetve): nagycsaládos lettem.


Istennek legyen hála! És nektek, akik tudtatok róla, minek nézek elébe, és imádkoztatok értem. Meg persze a szenvedő és a dicsőséges Egyház imádkozó tagjainak is. És a férjemnek, aki ismét mellettem állt, és valamilyen csodálatos módon megérezte, mikor váltottam át a „ne szentimentáliskodjunk, semmi tapi"–ból „ha nem szoríthatom a kezedet, nem vagyok képes megszülni" lelkiállapotba. Tényleg te vagy a lehető legjobb férj nekem!

A kislányom és én is jól vagyunk. Azt hiszem, sikerült a nagyobbik fiamat megszülnöm a kisebbik orrával lány verzióban.

A szülés közeledtével azt gondoltam, nem akarok majd írni, és az utolsó napokban tényleg jól esett a csend. Most viszont, hogy megszületett a lányom, mást sem szeretnék, mint megosztani az örömömet és néhány gondolatot.

Sokat írtam az életre nyitottsággról és tényleg úgy gondolom, ez a legjobb dolog, ami történhet velem.

Persze vajúdás közben és szülés után egy darabig azt gondolom, nem vagyok normális, hogy ebbe a helyzetbe engedtem kerülni magam (már megint!), és márpedig soha többé. De aztán múlik az idő, enyhül a fájdalom okozta testi és pszichés megviseltség, és mindent kiszorít a hála és az öröm.

Minden egyes gyerekem ajándék, meglepetés és újabb eszköz Isten kezében arra, hogy azzá faragjon, akinek teremtett. Mindegyikőjüket kaptam valamiért. Nem csak én nevelem őket, ők is hatással vannak rám egyedi személyiségükkel.

Amikor újabb babám születik, mindig úgy érzem, új esélyt kaptam rá, hogy most jobban csináljam. Az első babámat még mint egy nagyranőtt, önző gyerek szültem. Rengeteget kellett alakitania rajtam. Ezt a munkát folytatta a kisebbik fiam. És most itt egy kis hölgy. Szt. Pál tudta, mit beszél, mikor azt írta rólunk: „Azáltal üdvözül, hogy vállalja az anyaságot, kitart a hitben, a szeretetben, a szegénységben és a tisztességben."

Az anyaság előhozza a rejtett bűneimet. Sose láttam magam olyan önzőnek, lustának, türelmetlennek, kritikusnak, hirtelen haragúnak, durvának, önsajnáltatónak és panaszkodónak, mint feleségként és anyaként. De ez jó. Mert csak arra a betegségemre tudok gyógyulást kérni, amelyre fény derül.

Mielőtt  anyává váltam, azt hittem, mentes vagyok annak a kötelékétől, hogy másoknak akarjak megfelelni. Kiderült, hogy ez nem igaz. Márpedig egy anyát szinte mindenki megítél. A gyerekneveléshez pedig mindenki ért. 

Alázatra tanít, hogy mindig lesznek, akiknek a szemében rossz anya leszek. És hogy a gyerekek a legtökéletesebb nevelés ellenére is követnek el hibákat, viselkednek ostobán, főleg, ha van hozzá közönség. Meg persze  én is hibázom. Vicces észrevenni, hogy olykor ugyanazt csinálom, amiről épp igyekszem lenevelni a gyerekeimet.

Igazából  a saját belső kritikus hangommal a legnehezebb megküzdeni, amely a számomra nem működő ideák alapján kergetne önmegvetésbe. Az is az alázat elérésének egyik fontos lépcsőfoka, hogy le tudok mondani azokról az amúgy jó dolgokról, amelyek nálunk nem működnek. Sőt, ezt be is merem vallani másoknak. És ha kell, segítséget kérek, mert bármit is hittem magamról, nem vagyok szupernő. Sőt, több dolog is van, amiben a nők többsége jobban teljesít nálam csak úgy ösztönből.

Igazából azt gondolom, hogy az INTP-ségemmel és azzal, hogy abszolúte nem neveltek háziasszonynak, Isten pont azért hívott  nagycsaládos háztartásbelinek, hogy megmutassa, a közhiedelemmel ellentétben nem csak egy bizonyos tökéletes és ideális nőtípus alkalmas és hivatott erre az életformára. És hogy a sztereotípiák ellenére ez a hivatás nem jár azzal, hogy a konyhához láncolnak és a legmagasabbrendű szellemi teljsítményed csak az lehet, hogy kitalálod, mi legyen a kisautó neve, amit épp tologatsz. De ha igen, és nem zavar, az se baj.

Biztos vagyok benne, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit tehetek az üdvösségemért, az az, hogy elfogadom éa gyerekeket Istentől és gondoskodom róluk testileg és lelkileg egyaránt. És hogy erről írok is.

Ahogy egyszer Isten mondta nekem: „Nem tudják a mai húszéves lányok, pedig anyának teremtettem őket."

Ne féljetek... ha nekem megy, nektek sokkal jobban fog menni. Jézus Krisztus annyira szeret minket, Vele és Benne minden lehetséges.

2018. szeptember 29., szombat

Szünet


Olyan változásoknak nézek elébe, amelyek miatt egy darabig szüneteltetni szeretném a blogot. Ez azt jelenti, hogy nem lesz új bejegyzés, és a hozzászólási lehetőséget is lezárom.

A viszontlátásig szeretettel ajánlom az oldalsávban megtalálható blogokat, weboldalakat és előadásokat!

Ezen kívül még egy jó program:


Plusz novemberben ajánlanám a böjt folytatását elhunyt szeretteinkért. Aquinói Szt. Tamás szerint a tisztítótűz gyötrelmhhez egy földi kín se érhet fel. És akik ott vannak, nem tudnak már magukon segíteni, mi viszont rövidíthetünk a szenvedéseiken. (Jó előadás a túlvilági sorsunkról Kovács Ervin Gellért premontrei atyától.)

Köszönöm az eddigi figyelmet és az imákat!

Szeretettel:
Gazella

2018. szeptember 17., hétfő

Így védheted meg a családodat a Sátántól

Szeretném megosztani veletek egy amerikai ördögűző, Chad Ripperger FSSP gondolatait. Ripperger atya ingyenesen tölti fel a netre az előadásait (itt megtalálod őket), de azt kéri, hogyha meghallgatsz egyet, akkor 1.) utalj neki 1 dollárt (szegényeket segít vele) 2.) imádkozz el egy tized rózsafüzért vagy 3.) ajánlj fel Ripperger atya szándékára valamilyen lemondást. Kérlek, ennek a bejegyzésnek az elolvasása után is tedd meg valamelyiket, hiszen nagyrészt az ő gondolataiból merítettem. 


1. Rendelődj alá Istennek, ne kövess el halálos bűnt!


Ripperger atya a hierarchia kérdését spirituális kontextusba állítja. Azt mondja, hogy a hierarchia és az ebben felettünk állónak való alárendelődés spirituális védelmet nyújt. Ugyanis valaki vagy Istennek és az Isten rendeléséből felette álló(k)nak rendelődik alá, vagy pedig a Sátánnak. Nincs olyan, hogy önálló vagyok, a magam ura vagyok.

Ha halálos bűn révén elveszted a megszentelő kegyelmet, azzal kivonod magad az alól a spirituális védelem alól, amelyet az Istennek való engedelmesség jelent, és kiszolgáltatod magad a Sátánnak. Rendkívül ritka, hogy olyat szálljon meg vagy zaklasson a normális mérték (kísértés) felett egy démon, aki a megszentelő kegyelem állapotában van. Persze az esetek többségében nem száll meg a gonosz senkit azért, mert halálos bűnt követett el, de ez csak azért van, mert Isten nem engedi neki. Ugyanis a Sátán és a bukott angyalok is mind csak azt tehetik meg, amit az Úr megenged nekik egy nagyobb jó érdekében.

Ha egy autoritással bíró személy halálos bűnt követ el, azzal ajtót nyit a gonosznak nem csak a saját  életébe, hanem azok életébe is, akik felett hatalommal és felelősséggel rendelkezik. Pl. ha egy édesapa bűnt követ el, az rossz hatással lesz az egész családjára. Ripperger atya sok ilyet tapasztalt. Elmesélt egy olyan esetet, hogy egy apa meggyónta nála, hogy pornófüggő, aztán a kilencéves fia pedig azt, hogy komoly kísértései lettek a tisztasággal kapcsolatban.

2. Legyen megfelelő a hierarchia a családban!


A család Istentől eredő rendje szerint a férj a családfő. A feleségnek alá kell rendelődnie a férjének. Ezen kívül a gyerekek is alárendelődéssel tartoznak a szüleiknek. Józan ésszel belátható, hogy ha egy gyerek nem engedelmeskedik a szüleinek, akkor a legtöbb esetben baj, akár nagy baj is történhet vele. Pl. a szülő azt mondja, állj meg a járda végén, de a gyerek nem engedelmeskedik, hanem kifut az útra, és elüti egy autó.

Hasonló a helyzet a feleségekkel. Ripperger atya szerint, ha egy feleség nem ismeri el a férje családfőségét, vagyis nem rendelődik neki alá, akkor kivonja magát a férje spirituális védelme alól, és ezzel kiszolgáltatja magát a Sátánnak. Saját magán keresztül pedig tulajdonképpen az egész családot, hiszen ő a gonosz eszközévé válik a család életében. Ha egy nő nem rendelődik alá a férjének, akkor halálos bűnben él, és semmilyen erényben nem képes komolyan növekedni, mert a férjével szembeni lázadása ellentétes gyakorlatilag az összes erénnyel. Viszont hogyha alárendelődik, akkor hamarosan eljut a tökéletességre.

Miért mondhatjuk azt, hogy egy feleség szentsége a férjének való alárendelődésen fordul meg? Azért, mert ezzel ellene mond Éva bűnének. A bűnbeeséskor Éva nem csak Istennek nem engedelmeskedett, de átvette a vezetést a családban is. Nemcsak Istenre nem hallgatott, de a férje tudta nélkül hozott egy komoly döntést (hogy beleharap a tiltott gyümölcsbe), és aztán uralomra tört a férje felett is, rávéve, hogy kövesse a példáját, vagyis az legyen, amit ő akar. El kell mondani persze, hogy Ádám se felelt meg itt a családfői hivatásának, mert megtört Éva akarata előtt, és evett a gyümölcsből ahelyett, hogy ellene mondott volna Éva ösztönzésének.

Ez után olvashatjuk a Teremtés könyvében, hogy Éva és minden nő büntetése többek között az alábbi: Vágyakozni fogsz a férfi után, és ő uralkodni fog rajtad!" (Ter 3,16) Ez mit jelent? Az eredeti héber szövegben ez a fajta vágyakozás azt is jelenti, hogy a nőben lesz egyfajta bűnös ösztön arra, hogy uralkodni akarjon a férje felett, kontrollálni akarja őt. Tehát hogyha egy asszony alárendelődik a férjének, akkor a női természetbe a bűnbeesés által került bűnös ösztönnek mond ellent. Arról már csak nem is beszélve, hogy az alázat, a felettünk álló elfogadása, legyen az Istené vagy azé, akit Ő felénk rendelt, pont az ellentéte a Sátán bűnének, vagyis a gőgnek és a lázadásnak a jogos tekintéllyel szemben.

Ha a férj alárendelődik Istennek, az asszony Istennek és a férjének, a gyerekek pedig Istennek és a szüleiknek, akkor az a család rendkívül erőteljes spirituális védelmet élvez a gonosszal szemben. Épp ezért igyekeznek a démonok ezt a fajta rendet kikezdeni.

3. Maradj egységben a házastársaddal!


Ripperger atya szerint a Sátán fő módszere az, hogy eltávolítja egymástól a házastársakat.

Ezt először fejben kezdi el. A gonosz hozzáfér az emlékezetünkhöz, a képzeletünkhöz és az érzelmeinkhez. Azt szokta csinálni, hogy igyekszik minket rosszhiszeművé tenni. Mond vagy csinál valamit a másik, esetleg nem tesz meg valamit, és a démonok elkezdenek olyan gondolatokat csöpögtetni az agyunkba, hogy biztosan így vagy úgy értette, ezért vagy azért csinálta ezt a házastársunk. A lényeg, hogy feltételezzünk rossz szándékot, aminek pedig az esetek 99%-ában semmi alapja sincs. A cél, hogy a fejünkben a házastársunk olyasvalakivé váljon, aki nem szeret és nem tisztel minket, aki nem törődik velünk, sőt direkt ártani akar nekünk. Olykor még azt is eléri a gonosz, hogy az egyértelműen jó szándékú dolgokat is rosszra magyarázzuk. Pl. a férjünk csak azért kedves velünk, mert azt" akarja.

Amikor negatív feltételezéseink támadnak a másikkal szemben, akkor nagyon résen kell lennünk. Meg kell próbálnunk lehiggadni és nyugodtan megfontolni, hogy igaz-e, amit gondolunk vagy sem. Szinte minden esetben ki fog derülni, hogy rosszhiszemű gondolatainknak semmi alapjuk nem volt.

A következő lépés, hogy amikor lélekben eltávolította egymástól a házaspárt a gonosz, akkor megtegye ezt testben is. Vagyis a Sátán azt akarja elérni, hogy minél ritkábban, vagy ha lehet, ne is szeretkezzenek a házaspárok. Miért fontos ez?

Egyrészt azért, mert Ripperger atya szerint, ha komoly ok nélkül nem él házaséletet egy pár, akkor az elzárkózó fél halálos bűnt követ el, mivel ez egy kötelesség, amelyet magára vállalt a házasságkötéskor.

Másrészt azért, mert így nincs rá esély, hogy Isten gyermekkel áldja meg a házaspárt.

Harmadrészt pedig amiatt is, mert a szeretkezés újra és újra összeköti a férfit és a nőt. Nem csak a gyermekáldás és a testi élvezet miatt jó a szeretkezés, hanem azért is, mert megerősíti a lelki köteléket a férj és a feleség között, mondhatni megújítják és megerősítik vele újra és újra azt az összekötő kapcsot, amely létrejött közöttük, mikor összeházasodtak.

Én még hozzátenném azt is, hogy a szeretkezés stresszoldó, boldogság érzését okozó hatása miatt idegileg is jót tesz. Sokkal könnyebb nyugodt, kiegyensúlyozott embernek lenni rendszeres házaséletet élve, mint nélküle. Így a mindennapos apró súrlódásokat és bosszantó dolgokat könnyedebben tudjuk venni, és nem lesznek belőlük nagy perpatvarok.

Ráadásul ugye fennáll a veszélye, hogyha a házastársunktól nem kapjuk meg azt a testi-lelki törődést és kielégülést, amelyet a szeretkezés jelent, akkor majd más felé nézünk, akitől megkaphatnánk.

Nem szabad tehát hagynunk, hogy eltávolodjunk egymástól testileg, és komoly indok nélkül elutasítsuk a szeretkezést. Nekünk, nőknek nem szabad bevennünk azt a feminista maszlagot, hogyha épp nem vagyunk totálisan olyan" hangulatban, és mégis igent mondunk a férjünk közeledésére, akkor a szeretkezés tulajdonképpen nemi erőszak. Az nem erőszak, ha én szabad akarattal igent mondok valamire, hogy szeretetből megteszem a másikért, még ha nincs is épp kedvem hozzá - valószínűleg úgyis hamar megjön.

A másik ostobaság, amit nem szabad elhinnünk a feminista párkapcsolati szakértőknek, hogyha nem érzem azt, hogy tökéletes a lelki összhang köztem és a férjem között, akkor azzal szabad büntetnem, hogy nem szeretkezem vele. A szeretkezés nem a jó házastársi viselkedés jutalma. Pont fordítva! Többek között a rendszeres házasélet eredményezi azt, hogy jó lesz a kapcsolat a házaspár között. És igen, azt is, hogy a férjed úgy fog bánni veled, ahogy azt szeretnéd.

A Sátán még úgy is igyekszik egymástól eltávolítani a párokat, hogy  az egyiket lelki restséggel kísérti. Így kiegyensúlyozatlanság lesz a pár között. Az egyikük buzgón imádkozik és komolyan dolgozik azon, hogy szentté váljon, a másik meg egyáltalán nem vagy csak minimális lelki életet él és alig-alig törekszik jobbá lenni, már ha törekszik egyáltalán. Ezzel azt akarja elérni a gonosz, hogy eltávolodjon egymástól a pár spirituálisan, a renyhe fél lehúzza a másikat és nyitott(abb) kapuként funkcionáljon a családba betörni igyekvő gonosznak.

4. Fogadd el az Egyház teljes tanítását!


Ne szemezgess a tanításban, mert azzal a lázadás és az eretnekség bűnét követed el.

Ripperger atya szerint a hatodik parancsolattal szembeni bűnök vezetnek gyakran eretnekséghez, illetve ha eretnekségbe esel, akkor utána gyakran következik a bukás a hatodik parancs terén.

Aki azt mondja, Katolikus vagyok, de...", az valójában nem katolikus, bizonyos dolgokban lázad Isten igazsága ellen és gőgösen a saját feje után megy.

5. Élj a gyónással, az alázatosság szentségével!


Minél alázatosabb vagy, a Sátán annál kevésbé tud hozzád férni. És minél arrogánsabb és gőgösebb vagy, annál inkább lehetséges, hogy Isten hagy elesni és bajba jutni, hogy ezzel kicsit az orrodra koppintson" és lehetőséged legyen alázatot tanulni.

Ehhez tenném én hozzá, hogy tapasztalatom szerint mi, katolikusok könnyen eshetünk abba a hibába, hogy magunkat áldozatként festjük le, és azt hisszük, minden bajunkért mindig más a hibás. Feleségként főleg megtörténhet ez velünk, hiszen manapság olyan kultúra vesz minket körül, amely azt üzeni, hogy mindenért mindig a férfi a hibás. Bebeszéljük magunknak, hogy mivel olyan nagyon jó katolikusok vagyunk, a Sátán megtámadott minket a környezetünk (férjünk, ismerőseink stb.) által, akik nyilván rosszabbak nálunk, ezért a gonosz eszközéül szolgálnak az életünkben. Az eszünkbe se jut, hogy talán mi magunk (is) okoztuk azt a bűneinkkel, hogy a gonosz betört a családunkba, és ugyanannyira vagyunk elkövetők, mint áldozatok.

Ez azért jó a Sátánnak, mert ha nincs bennünk önkritika, ellenben másokat megvetünk, akkor semmi esélyünk sincs kiszabadítani a családunkat a karmai közül, hiszen a legfontosabbat nem tesszük meg, hogy önvizsgálatot és bűnbánatot tartunk. Épp ezért gondolom életem egyik legfontosabb eseményének, mikor erre az igazságra Isten felnyitotta a szememet 2015 karácsonyán. Megdöbbentő volt észrevennem, hogy amíg én a férjem bűneivel és hibáival foglalkoztam, meg azzal, hogy nekem mennyire rossz ez meg az, totálisan vak voltam arra a rengeteg bűnre és hibára, ami engem jellemzett, és amit én követtem el a férjemmel szemben. Csodálatos katolikus nőnek tartottam magam, és akkor rájöttem, hogy minden vagyok, csak az nem. Ha ez nem történik meg, még az is lehet, hogy teljesen tönkretettem volna a házasságunkat.

Ha alázatos vagy, abból az is fakad, hogy bűnbánatot tartasz és gyónsz, mégpedig jól. Miért? A gyónásban bűnökkel vádolod magadat Isten előtt, és beismered, hogy rászorulsz egyrészt a bűnbocsánatra, másrészt a vezeklésre. Aki rendszeresen és jól gyónik, az elismeri, hogy bűnös ember, és újra és újra megalázkodik Isten előtt. Ripperger atya azt mondja, hogy sokszor a gyónás hatásosabb a gonosszal szemben még egy ünnepélyes ördögűzésnél is.

Szomorú, teszem én hozzá, amit sok paptól hallottam már, hogy nem egy hívő van, aki nem a saját bűneit gyónja meg, hanem mások bűneit, vagyis panaszkodásra és a környezete vádolására használja a gyóntatószéket. Pedig igazából ha mások bűneit lessük, akkor már nem jut idő a sajátunkra, úgyhogy muszáj választanunk a két tevékenység közül.


6. Menj misére és áldozz!


Vasár- és ünnepnapon kötelező misére járni, de ha megteheted, akkor menj el naponta. És ha nincs meggyónatlan halálos bűnöd, akkor áldozz is.

7. Élj a szentelményekkel!

  • Szent Benedek-medál. A hagyományos rítus szerint áldasd meg! Nekem feszületbe foglalt medálom van és kulcstartóként használom. Így vagy a zárban van, védve az otthonunkat, vagy pedig viszem magammal a táskámban.
  • Csodásérem. Ilyenem is van. A megtérésem előtt kezdtem el hordani, és biztos vagyok benne, hogy többek között emiatt is tértem meg egy éven belül. Ezen kívül, mikor a férjem és én egy démon jelenlétére gyanakodtunk, ez az érzés azután tűnt el, hogy a közösen elmondott Szt. Mihály-ima után én elimádkoztam a Csodáséremhez tartozó imádságot. A Szűzanyától rettegnek a démonok!
  • Skapuláré. Van barna és zöld.
  • Rózsafüzér. Szent Pió atya szerint a rózsafüzér a legerőteljesebb fegyverünk a spirituális küzdelemben.
  • Szenteltvíz. Ha lehet, hagyományos rítusban megáldott, mert ebben az áldásban exorcizmusok is vannak. Ha elmentek vízkeresztkor a budapesti Váci utcai Szt. Mihály-templomba a hagyományos rítusú misére, akkor utána lehet vinni belőle haza. (Arra készüljetek, hogy a szertartás úgy 3 óra hosszú. És vigyetek hozzá üveget.)
  • Ház megáldása. Legalább évente hívd el a papodat és áldasd meg vele az otthonodat. Hagyományosan újév után szokták ezt az atyák felajánlani.
  • Exorcizált olívaolaj és só. Ezekkel főzhetsz a családodnak, és úgy kerülhetnek kapcsolatba szentelménnyel, hogy nem is feltétlen tudnak róla.
  • Ereklyék. A szentek tiszteletéhez tartoznak.

8. Áldd meg a családodat! 


A férj megáldhatja a feleségét és a gyermekeit, a feleség pedig a gyerekeket. Mindenki azt, aki felett autoritással bír. Ha hatalmad van valaki felett, akár áldod, akár átkozod, nagy ereje lesz. Ha pl. egy szülő megátkozza a gyerekét, az sokkal durvább hatással fog bírni, mintha egy ismerőse tenné. (Erről Gabriele Amorth ördögűző atya is beszámol az egyik könyvében.)

Így áldjuk meg a szeretteinket: simán az ujjunkkal, vagy akár szentelt vízzel, olajjal rajzoljunk keresztet a homlokukra, és mondjuk, hogy Megáldalak téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Amen."

Ha nincs valaki felett autoritásunk, akkor nem áldhatjuk meg őt direkte, hanem Istent kell kérnünk, hogy áldja meg őket, pl. Uram, kérlek, áldd meg az édesanyámat!"

Ehhez persze a megszentelő kegyelem állapotában kell lennünk, hogy valóban hatása legyen. Egyébként a megszentelő kegyelem nélkül semmi értékeset nem tudunk végbe vinni Isten szemében. Ha halálos bűn állapotában csinálunk valamit, semmiféle pozitív lelki hatása nem lesz a Földön, és a mennyben sem. Az imánknak sincs hatása ilyenkor.

9. Tiszteld a Szűzanyát, Szt. Mihály arkangyalt és a többi szentet!


Még mondania se kell semmit, ha megjelenik a Szűzanya, a megszállás megszűnik. Tökéletes ereje van a Szűzanyának a démonok felett. A nevét se bírják kimondani. Azzal, hogy a fejét tapossa, a Szűzanya megalázza a gonoszt.

Ripperger atya azt ajánlja, hogy tiszteljük a Szűzanyát a Fájdalmas Szűzanya titulusa alatt és kérjük, mutasson meg két dolgot: a családunkban levő gondoknak van-e démoni gyökere, illetve hogy mi a legnagyobb hibánk. A Fájdalmas Szűzanya fel fogja tárni még a legrejtettebb bűneinket is.

Miután fellázadt Lucifer, Szt. Mihály lett a főangyal, és ő taszította le az égből, ami nagyon megalázó volt a számára, hiszen Mihály a hierarchiában alatta állt. Imádkozzunk a közbenjárásáért pl. a Szt. Mihály-imát.

Ha van valamilyen konkrét problémád, akkor kérd a megfelelő szent segítségét. Pl. ha a tisztaság elleni bűnökkel küzdesz, Szt. Mária Magdolnát, Goretti Szt. Máriát vagy bármelyik szűz szentet.

Szt. Pió atya nagyon erős közbenjáró. Ripperger atya egyszer megkérdezett egy démont, miért utálják annyira. Azt válaszolta: Mert szerette a Szűzanyát és ő is szerette őt."

10. Ne fixálódj a démonokra!


Bár fontos a gonosz elleni küzdelem, nem szabad túlságosan ráfixálódnunk a témára. Nem kell mindenhol démonokat látni. Ha túlzásba esünk ezen a téren, azt a gonosz ki fogja használni a maga javára.

Hogyan? A gonosz elve: bármit, csak ne Istent! Még igazságok révén is eltávolíthatnak Tőle. Ha valakivel/mivel túlságosan sokat foglalkozunk, aki/ami nem Isten, még akkor is, ha jó és fontos, elvétjük az irányt és rossz a fontossági sorrendünk.

11. Ne ess szélsőségekbe!


A gonosz másik elve, hogy bármit, csak ne kiegyensúlyozottságot! Azt akarják, hogy egyik szélsőségből ess a másikba. Nem az a lényeg, melyik véglet, a lényeg, hogy szélsőség legyen.

Szélsőségességet jelent az is, hogyha azonnal tökéletes akarsz lenni. Túl nagy terheket vállalsz így magadra és el fogsz bukni. Olyan ez, mintha egy durván túlsúlyos ember kitalálná, hogy lefutja a maratont. Ráadásul könnyen vezethet a megjátszás bűnéhez, ha hirtelen, egyik pillanatról a másikra akarsz tökéletes lenni. Hiszen még nem vagy az! Hogyha azonnal tökéletes akarsz lenni és túl nagy terheket vállalsz magadra, pl. egyik nap még kb. 5 percet, ha imádkoztál naponta, vagy még annyit se, a másik nap meg órákat akarsz imában tölteni, akkor ki fogsz égni. Lépésenként haladj előre. A hibáiddal is így küzdj, egyszerre eggyel. Kérd a Fájdalmas Szűzanyát, mutassa meg a legnagyobb hibádat. Ő a rejtett bűneidet is fel fogja fedni előtted.

12. Imádkozz és böjtölj!


Az imának kilenc szintje van és mindenki elérheti a legmagasabb szintet. Az első szint a szóbeli ima. A második a szemlélődés. Nem beszélsz, hanem felemeled a szívedet (=akaratodat) és az elmédet Istenhez. Ez nagyon fontos, mert szó szerint megtörheti a sátáni befolyást. Az elmédet Istennel vagy Istennel kapcsolatos dolgokkal töltöd meg. Így kiűzöd a gonoszt a gondolataidból. Elmélkedj naponta 15-30 percet! Ez a kapuja a többi, magasabb rendű imaformának.

Istennel kapcsolatban kötelességeink vannak:
  1. Ima: enélkül nincs üdvösség
  2. Áldozathozatal: ha szenvedsz, ajánld fel. Böjtölj. A lemondást nem bírják a démonok, mert ők azt akarják, hogy korlátlanul kövessük a vágyainkat.
Vannak férfiak, akik azt mondják, az ima nőknek való. Valójában ilyenkor pont arról tesznek tanúságot, hogy elnőiesedtek. Hiszen az ima nehéz dolog. Mikor egy férfi azt mondja Ripperger atyának, hogy de nehéz rászánnom magam, hogy imádkozzak, ő azt szokta válaszolni: ugyan már, légy férfi! Mondd azt magadnak, férfiként fogok viselkedni, és meg fogom csinálni. Olyan ez, mint a cölibátus. Arra is azt mondják, férfiatlan, de valójában pont, hogy nem az, hiszen nagyon kemény önuralmat és áldozatot igényel.

13. Szeress!


Szeresd Istent! Mondd Neki többször egy nap, hogy Szeretlek!" Imádkozz legalább naponta 15 percet. Ez kötelességed Isten felé. Szeresd a felebarátaidat is, tégy jót velük!


14. Csatlakozz az Auxilium Christianorumhoz!


Ez egy imacsoport, amely családok spirituális védelmére alakult. 5-7 percet kell naponta imádkozni a megadott imádságokat. Az imádságokat úgy írták meg, hogy az nem csak magunkért és a családunkért, de a többi emberért is szóljon, aki ezt az imát mondja. Tehát több tízezer ember imádkozik érted és a családodért, ha csatlakozol. Az atya azt is elmondta, hogy sokan, úgy a tagok fele hatalmas mértékű javulást tapasztalt a lelki életében.

Én nemrégiben csatlakoztam ehhez az imához és a rózsafüzért is elkezdtem naponta imádkozni, mert ez is követelmény hozzá. Az első napon megszűnt a problémám, ami miatt belevágtam, és azóta sem estem vissza. Úgy érzem, nem én harcolok a bűnömmel, hanem valaki nálam sokkal hatalmasabb éri el, hogy ne kövessem el újra.

Le lehet tölteni egy applikációt okostelefonra, amely az aznapi imákat jeleníti meg, és nyelvet is lehet választani. Sajnos magyar verzió nincs, de nyugodtan lehet imádkozni olyan idegen nyelven, amit értünk, vagy latinul. Én először angolul kezdtem, de most már inkább latinul imádkozom.

*

Remélem, hasznos volt a bejegyzés. Ha szeretnétek még Ripperger atya gondolataihoz magyarul hozzájutni, akkor ajánlom a Szentségi Házasság blog hasonló bejegyzéseit. Illetve angolul úgy tudjátok hathatósabban hallgatni az atya gondolatait, ha youtube-on bekapcsoljátok az automatikus angol feliratot. Nem tökéletes, de tapasztalatból mondom, sokat segít a megértésben ahhoz képest, mintha csak hallgatnánk a szöveget.

Felhasznált előadások:
Kapcsolódó:
Kép:  Giovanni da Monte Rubiano Madonna del Soccorso

2018. szeptember 14., péntek

Katolikusok az érzelmek rabságában


 Ma az érzelmek és az érzések korát éljük. Ezek uralkodnak felettünk.

Azt mondják, a nők érzelmesebb lények, mint a férfiak. Kétségtelen, hogy az erősebbik nemre nem jellemző hormonális ingadozások kiszolgáltatottabbá tesznek minket az érzelmeink és érzéseink számára, de a férfiakat is befolyásolják az érzelmeik és az érzéseik, főleg, ha távol vannak Istentől. Hibának tartom, ha egy férfi abba a hitbe ringatja magát, hogy őt nem befolyásolják érzések, érzelmek és indulatok. Hiszen Szt. Pál leírása arról, milyen az, amikor valaki test szerint él, mindkét nemre vonatkozik:
„A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát." (Gal 5,19-21)
Képességünket arra, hogy érezzünk és indulataink, érzelmeink legyenek, Istentől kaptuk. Azonban sérült emberi természetünk lévén rosszra is vezethetnek minket, hogyha nem uralkodunk felettük a Szentlélek erejével. Isten nem rideg érzelemmentességre hív. Nem azt akarja, hogy sótlanok és halvérűek legyünk, mindenféle szenvedélytől mentesek. Tény, hogy vannak emberek, akiket higgadtabbnak, másokat tüzesebbnek teremtett. Mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai. Az Úr nem azt akarja, hogy változtassuk meg az általa teremtett lelki alkatunkat, hanem hogy jóra használjuk a természetünk adományait. Mindazonáltal arra sem hív minket, hogy megengedjünk magunknak bizonyos bűnöket, mert „ilyen vagyok, és kész".

Mindenesetre akár férfiak, akár nők vagyunk, akár higgadtabb, akár tüzesebb a természetünk, az érzelmeink és az érzéseink illetve azok hiánya rossz irányba vihet minket. Korunkban, amikor a jelszó az, hogy nincs bűn, mindent szabad, amitől jól érzed magad, ami lelkileg és testileg élvezetet okoz, nehéz a helyükön kezelni ezeket az adományokat. Főleg, hogy a kereszténységbe, és a katolikus Egyházba is beszivárgott az érzelem- és érzésközpontúság.

Az ember érezni és élvezni akar. Vágyunk a lelki és a testi gyönyörökre egyaránt. Szeretjük jól érezni magunkat. Ez természetes. Beteg az az ember, aki a fájdalmat élvezi. Szentek írásaiban gyakran láthatjuk, hogy a szenvedést és a mártírhalált kívánják, de nem a fájdalomért, hanem a gyümölcseiért. Ahogy az anya is vágyhat arra, hogy végre megszülje a gyermekét, de nem a szülési fájdalmakért, hanem hogy kezében tarthassa az új kis életet.

Azonban van, ami az érzések és az érzelmek felett kell álljon. Ez pedig az intellektus és az akarat. Vannak (vagy épp nincsenek) érzelmeim, érzéseim, vágyaim, de ezeket (vagy ezek hiányát) meg kell vizsgálnom az intellektusommal és el kell döntenem, hogy ezek szerint cselekedjek-e vagy sem. És ahogy döntöttem, azt az akaratommal meg kell valósítanom.

Manapság mindenhol az érzelem irányít, nem pedig az intellektus és az akarat. Az istenkapcsolatunkban, az emberekkel való viselkedésünkben, a házasságban, a gyermekvállalásban stb.

Az istenkapcsolatunkban nem Istent keressük, hanem azokat a lelki élményeket, amelyeket nyújtani tud az Úr. Akkor volt „jó" egy mise, gyónás, imaalkalom, személyes elmélkedés, hogyha „éreztem" Isten jelenlétét, de legalábbis jól éreztem magam közben vagy utána amit gyakran Isten jelenlétének tudok be. Ez természetes hajlam az emberben, több száz éve élt szentek is írnak róla. Azonban az új keletű, hogy a katolikus Egyház be is hódol ennek a vágynak. 

Régebben eretnekségek indultak úgy hódító útjukra, hogy az emberek érzéseit és érzelmeit etetve magukhoz csalogatták őket. Manapság az Egyház egy része is így akar híveket toborozni, illetve magánál tartani. Elég csak megnéznünk a szentmisét az 1970-es liturgikus reformok óta. Van ilyen mise, olyan mise, amolyan mise, mindenkinek a (vélt vagy valós) ízlése és igénye szerint. A szentmise szilárd egyformasága és egyetemes volta nincs már sehol. Ahogy nagyon sok helyen eltűnt az Istenre irányultsága is. A mise már nem istenközpontú, hanem emberközpontú. Nem azért van elsősorban, hogy Istent tiszteljük vele, hanem hogy Isten nyújtson nekünk valamit. És nem Önmagát az Oltáriszentségben, hanem lelki élményt. Jó érzést. Valamiféle pozitív érzelmet. A mai papok közül sokan pedig remek módszert találtak ahhoz, hogyan adják meg ezeket az élményeket a híveknek: könnyűzenével és közösségi élménnyel.


Legyen gitár, esetleg csörgődob és érzelgős szövegek, hiszen ahogy a popipar fejesei felfedezték, hogy ezekkel mennyire lehet az emberekre hatni és feldobottságot manipulálni beléjük, ami révén visszajárnak az adott zenekarhoz és fogyasztják a termékeiket (lemez, koncert stb.), úgy papjaink is rájöttek, hogyha ugyanezt az olcsó, a zene és a szövegek által gerjesztett érzelmi löketet megadják a híveknek, akkor vissza fognak járni a szentmisére, hiszen itt jól érzik magukat, ráadásul még azt is hihetik közben, hogy Istent tapasztalták meg, és nyilván, ha megtapasztalták Istent, akkor jó úton járnak, és ők maguk is jók.

Másrészt bevezették az olyan dolgokat, mint a kézfogás a béke velednél, vagy pedig, hogy sokan egymás kezét fogva imádkozzák a Miatyánkot. Ettől pedig úgy érzi az illető, hogy vele törődnek, közösségben van, szeretik, elfogadják. Hogy ezek a dolgok kizökkentenek, és leszállítják a szentmisét egy csupán emberi szintre, nem lényeges. A pap sem Isten felé fordulva misézik már, hogy Őfelé vezesse a nyájat, hanem a híveknek kénytelen produkálni magát. Nyilván ebbe a képbe tökéletesen beleillik, hogy egymást kell tapogatnunk és egymással kell jópofiznunk a szentmisén, ahelyett, hogy teljes mértékben Isten felé irányulna a figyelmünk legalább heti egy órán keresztül.

Nem véletlen, hogy rengeteg idegen gyakorlat is beszivárgott az Egyházba a II. vatikáni zsinat óta. Nekünk pedig a sokszínűség jegyében ezt el kell fogadnunk. Sőt, azt kell mondanunk udvariasan, hogy hát a hagyományos rítusú mise is egy stílus, meg teszem azt, a csörgődobos-gitáros mise is egy stílus, ezek egyenértékűek, és ki-ki találja meg a maga irányzatát a lelki alkata szerint. Holott a mise nem stílus kérdése. És a hagyományos rítus se egy stílus, hanem A Szentmise volt évszázadokon át. Lelki alkattól függetlenül mindenkinek el kellett és el kellene fogadnia ezt a fajta szentmisét, ahogy azt a hívők, köztük a legragyogóbb szentjeink is tették. A csörgődobos-gitárost viszont nem, mert ez tényleg csak egy stílus.

A gitározó, csörgődobos, misén táncoló, egzaltáltan csápoló, átszellemülten dülöngélő hívek valami olyasmit tesznek, amely abszolút idegen a katolikus szentmise szellemétől. Azt hiszik, a Lélek mozgatja őket, de valójában legtöbbször az érzelmeket felszító, testies zene áldozatául estek. Azért mondom, hogy áldozatául estek ennek, mert kétségtelenül áldozat az, aki azt hiszi, istenélményben van része, miközben lehet, hogy egy bizonyos pont erre kitalált zenei stílus manipulálja az érzékein keresztül. Így viszont nem más az egész, mint szentmisével kevert pogány öngerjesztő szertartás.

Nem akarom azt mondani, hogy ilyen miséken nincsenek valódi megtapasztalások. De hatalmas a veszély az öngerjesztésre, vagyis arra, hogy megtévesszük saját magunkat. Ahogy Barsi atya is tanítja, a szentmise kezdetektől fogva direkt „unalmas" volt, vagyis nem akart bennünk mindenféle érzelmet és érzést kelteni, sokkal inkább az intellektusunkra akart hatni, hogy így elkülönüljön a pogány szertartásoktól, melyek hiszen azokban hamis isteneket imádtak nem tudtak mást csinálni, mint öngerjesztő módszerekhez nyúlni, hogy a résztvevő valamit megtapasztaljon, amelyről azt hiszi, természetfeletti élmény. Azt gondolom, nagy veszélynek teszik ki a híveket azok, akik a szentmisén ilyen zenét engedélyeznek és viselkedési formát bátorítanak. Hogy épp egy könnyűzenei szám szövegét idézzem: „Nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet." (Bonanza Banzai: Induljon a banzáj)

És az se mindegy, Istennek mit adunk. Egyszerűen ez a gitáros mise vagy ez a ferences kisnővérek által vezetett liturgikus tánc összehasonlíthatatlan az eredeti katolikus szentmisével, vagy épp azzal, ahogy a hagyományhű wyomingi kármeliták imádkoznak. Szerintem az egészséges hitérzék mindenkinek meg kéne súgja, hogy ez két külön világ, és hogy súlyos probléma, hogy ilyen lehet manapság egy szentmise vagy egy templomi liturgikus alkalom, mint amilyen az első két videón látszik.


Tábortűz körül, keresztény rockkoncerten vagy templomon kívüli imaalkalmon akár rendben is lehet ez a zene és tánc, ha valakinek ez tetszik. (Bár ennek a meghallgatása után már ebben sem vagyok olyan biztos.) Viszont abban hiszek, hogy ahogy Isten, úgy mi, katolikus hívek is, amikor templomba megyünk, főleg, ha misére, sokkal többet érdemlünk ezeknél a gitáros, csörgődobos, táncolós alkalmaknál. Meg lehet a helye a könnyűzene néhány fajtájának is az életünkben, akár a keresztény bulinak is, de a mise és a templom nem ez a hely. És ha ott (is) ezt kapjuk, azzal probléma van. Mert hiányozni fog az istenkapcsolatunkból és az istenimádásunkból a megrendülés, a méltóság, a magasztosság és nem mellesleg az egyetemesség.

Sejtem, hogy aki erre a stílusra fogékony, annak hatalmas élmény lehet egy-egy ilyen zenés esemény. És hogy ezek után unalmas lehet, ami nem ilyen. Sőt, maguk a papok se mernek mást nyújtani. De fontos lenne tudatosítani mindenkiben, hogy az istenkapcsolat és Isten jelenléte nem egyenlő az élményekkel, de még az istenélményekkel sem. Az Úr jelenvalóságának megtapasztalása adomány. Isten mindig jelen van, még akkor is, hogyha nem érzékeljük. És általában nem érzékeljük, mert Isten azt szeretné, ha nem érzésekre vágynánk és ezekre alapoznánk, hanem Őt akarnánk, és hinnénk Benne anélkül is, hogy éreznénk, velünk van. Nem véletlen mondta Jézus Tamásnak: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek." (Jn 20,29) A látás helyére pedig természetesen behelyettesíthetünk bármiféle megtapasztalási módot.

Szerencsétlen rabszolga, aki élményektől függ, még inkább, aki mesterségesen gerjesztett, hamis „istenélményekhez" kötődik. És úgy látom, nagyon nagy a veszély erre ilyen környezetben. Főleg, hogy ez a fajta gitáros stílus abszolút elterjedt, szinte minden plébánián jelen van, míg arról, hogy milyen volt 1970 előtt a szentmise, egyáltalán, hogy másmilyen volt, a legtöbb katolikus hívőnek nincs fogalma. Legalábbis én általános iskolában jártam hittanra, aztán katolikus gimnáziumba mentem, mégis 16 évesen döbbentem rá az internetnek hála, hogy volt 1970-ben egy liturgikus reform, és a mise egészen máshogy néz ki, mint előtte. Olyan kiegyensúlyozatlanságot látok itt, amely kárára van az Egyháznak és a híveknek is.

Higgyétek el, nem a megvetés vagy a lenézés beszél belőlem, nem valami „tradicionalista" karizmatikusellenesség. Nem vagyok karizmatikusellenes. Főleg nem vagyok személyek ellen, járjanak bármilyen lelkiségi mozgalomba vagy misére. Hanem aggódom amiatt, amit látok magam körül, és fájlalom azt, amit elvesztettünk, amiről a katolikusok többsége nem is tud, vagy ha tud, akkor sem juthat hozzá. Hiszen ez nem pusztán liturgikus kérdés. És nem is csak az istenkapcsolatunkat érinti. Hanem kőkeményen a mindennapi életünket, az emberekkel való kapcsolatunkat is. Hiszen csak akkor tudjuk az embereket jól szeretni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy nem szabad érzelmekre és élményekre alapoznunk sem az istenkapcsolatunkat, sem az emberekkel való kapcsolatunkat. Nem véletlen kötődik egymáshoz szorosan a két főparancs, amely a keresztény élet kvintesszenciája:
„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.”(Mt 27,32-40)
Aki Istent helyesen szereti, az tudja jól szeretni embertársait. És az istenszeretet egyértelmű jele az embertársak szeretete. Hiszen Jézus is azt mondja, hogy ahogy amit az emberekkel teszünk, azt Vele tesszük, és amit elmulasztunk megtenni a felebarátainkkal, azt Felé mulasztjuk el.

Ha Istennel kapcsolatos szeretetünk érzéseken és érzelmeken nyugszik, és főként ezeket keressük a Vele való kapcsolatban, az emberekkel is így leszünk. Hogy pedig ez mire vezet, láthatjuk jelen kultúránkban, melyben gyakorlatilag a szeretetet mindenki érzelmekkel azonosítja, nem pedig úgy, ahogy azt a katolikus Egyház tanítja, vagyis hogy a szeretet akarat kérdése.

Manapság, ha épp nem érzek szeretetet a férjem felé, vagy úgy érzem, ő nem szeret, vagy nem úgy, ahogy én szeretném, vagy úgy érzem, mást szeretek, vagy szimplán nem érzem magam elég boldognak a házasságomban, akkor lenézem őt, kritizálom, megutálom, míg végül vagy ő menekül máshoz, vagy én hagyom el, és keresek egy másfajta életállapotot vagy egy másik embert, aki megadja azokat az érzelmeket, amelyre vágyom legalábbis egy darabig.

Vagy a másik kórtünet, hogy manapság még az Egyházban is csak akkor „szabad" a legtöbbek szerint gyereket vállalni, ha úgy érzem éppen, hogy szeretnék gyereket. Mindenki arra kíváncsi, „tervezett", „vágyott" gyerek-e az adott baba, főleg, hogyha harmadik vagy annál többedik gyerekről van szó. Mindenki azt hiszi, hogy ha a fogantatáskor, vagy mikor kiderül, hogy babát várok, nem érzem azt, hogy gyereket akarok, vagy épp nem önt el az öröm érzése, akkor később se fogok örülni a gyermekemnek, sőt, nem fogom őt szeretni, így nyilvánvalóan sanyarú sorsa lesz. Azt hisszük, érzelmeinkre, vágyainkra kell alapozni a gyermekvállalást, nem pedig Isten akaratára. És azt is hisszük, hogy az a méltó foganás és élet, ha épp olyan érzelmi állapotban voltak a szüleink, hogy vágytak egy (újabb) gyerekre. Pedig ha belegondolunk, láthatjuk, hogy valójában nincs szánalmasabb létok, mint rosszra hajló természettel bíró emberek, vagyis a szülők változékony érzelmei. Sokkal méltóbb ennél az, hogy Isten akaratából létezem, amelynek a szüleim aktuális érzelmeiktől és vágyaiktól függetlenül engedelmeskedtek, mert akarattal a szeretet és az életre való nyitottság mellett döntöttek.

Arról a borzalomról meg már nem is beszélek, hogyha úgy érzem, most nem akarok gyereket / nem alkalmas, akkor kivégeztethetem egy orvossal, mert Egyházunk még nem tart ott, hogy a magzatgyilkosságot elfogadná. De ha tovább haladunk az érzelmekre és vágyakra alapozott utunkon, akkor talán idáig is eljutunk majd, hiszen logikusan következik az érzelmekre és vágyakra alapozó fogamzásgátló mentalitásból és a dübörgő progresszivizmusból.

De nem csak a házassággal és a gyermekáldással kapcsolatban visz végbe beláthatatlan pusztítást ez az érzelem- és érzésközpontú mentalitás. Ott van még a nevelés is. Manapság a szülő már nem azért van, hogy gondozza és nevelje a gyereket, hanem hogy rabszolgaként kiszolgálja az érzelmi igényeit, mindenfajta válogatás nélkül. Egy modern szülő nem hagyja sírni a gyermekét, vagy úgy általában véve semmilyen negatív érzelmi reakciót nem hagy figyelmen kívül, és persze nem is szankcionál, hanem azonnal ott terem és megadja a gyereknek azt, ami miatt hisztizett, hogy a gyermeknek ne legyenek negatív érzelmei, vagy legalábbis pár másodpercnél tovább ne kelljen ilyeneket elviselnie. Arról nem is beszélve, hogy mi magunk nem okozunk ilyeneket a gyereknek. Nem mondunk nemet, nem tiltunk, nem várunk el és nem büntetünk, mert akkor szegény gyerek sír, vagyis negatív érzelmei lesznek.

Nem csoda, hogy felnőttként az így nevelt (vagy inkább nem nevelt) gyerekek, már ha oda tévednek, a szentmisében és az Egyházban úgy általában véve az érzelmeik és vágyaik válogatás nélküli kielégítését keresik, a papok pedig nem mernek nemet mondani a híveknek, vagy pedig kényelmetlen dolgokra kérni őket, pl. hogy szakítsanak második „házastársukkal", vagy épp homoszexuálisként mondjanak le a nemi és párkapcsolati életről. Ráadásul vannak papok, akik még ezt a torz gyerekbálványozást a szentmisén erősítik is azzal, amit ők gyerekmisének neveznek. Egyszer véletlenül betévedtem egy ilyenre, az alábbi módon nézett ki: a gyerekeket kihívták az oltárhoz, ott ültek, és a pap velük cukiskodott. A szülők pedig elaléltan nézhették, hogy életük értelme milyen aranyos. Ennél egyértelműbb már csak az lett volna, ha felteszik a gyerekeket az oltárra és a szülők a pap vezetésével leborulnak előttük.

Érzelmek és vágyak uralta világunkban eljutottunk odáig, hogy az emberekkel való kapcsolatunkban már nem az a vezérfonal, amelyet aranyszabálynak nevezünk, hogy viselkedjünk úgy velük, ahogy mi is elvárnánk (ld. Mt 7,12). Vagyis nem arra összpontosítunk, a másiknak mi lenne a jó, hanem magunkba fordulunk. Én most hogy érzem magam? Mit érzek a másikkal kapcsolatban? Ezt vizsgálgatom és eszerint viselkedem vele. Arra figyelek, hogy a saját érzelmeim keltette vágyakat kielégítsem (pl. de jó lenne kiosztani a másikat, vagy mennyire kedvem lenne valami rosszat mondani róla a háta mögött stb.), nem pedig arra, hogy a másik számára hogyan közvetíthetném Krisztus szeretetét, vagyis hogy lenne jó neki, mit tehetnék érte.


Meggyőződésem, hogy az Egyház akkor fog meggyógyulni, de mi is akkor leszünk lelkileg egészségesek, ha kitörünk az érzelmeink rabságából. Ha hitünket és életünket újra az igazságra alapozzuk, amely intellektuálisan felismerhető, és amelyet akaratunk révén meg is valósíthatunk. Ehhez segíthetne minket hozzá az eredeti katolikus liturgia is, ahogy segítette közel kétezer éven át elődeinket, hogy szentté váljanak. Ha nem lehetne a misén könnyűzene, ha a pap újra Isten, és nem a hívek felé fordulva misézne, ha nem kéne a mise közben egymással foglalkozni, sokkal inkább megérthetnénk, hogy miről is szól a szentmise, és úgy általában véve az istenkapcsolat és a keresztény élet. Lex orandi lex credendi vagyis az imádság szabálya a hit szabálya. Ahogy imádkozol, az befolyásolja a hitedet, és amilyen a hited, olyan az imád.

Isten áldja meg azokat a papokat, akik a rettenetes ellenszél ellenére a hagyományos rítusú szentmisét (is) mondják, vagy ha ezt nem is teszik, legalább az új rítusú misét mindenféle méltatlan és olcsó zenei vagy egyéb megoldás nélkül celebrálják! Ők mind azon dolgoznak, hogy mi, katolikus hívek kiszabadulhassunk az érzelmek rabságából, eljutva egy igaz istenkapcsolatra, mely nem az érzelmeken, hanem annak a tudatán nyugszik, hogy Isten mindig velünk van.

Kapcsolódó:

2018. szeptember 12., szerda

Laikus katolikusok - csönd a nevünk?

Állandóan azzal a véleménnyel találkozom, hogy akár én, akár más hogy fogalmazhat meg olyan álláspontot, amely szembe megy mondjuk valamelyik II. vatikáni zsinat utáni pápa által engedélyezett gyakorlattal (pl. kézbe áldozás), vagy hogy milyen dolog, hogy nem értünk egyet bizonyos dolgokban Ferenc pápával és a többi.


Ez az egész játék igazából arra megy ki, hogy érvek helyett azzal lehetetlenítsék el az álláspontunkat, hogy megpróbálják ránk bizonyítani, nincs bennünk alázat, sőt, hogy általában véve, ha egy laikus kritizál egy felszentelt személy által mondott vagy cselekedett dolgot (hát még ha püspök vagy pápa az illető), akkor azzal biztosan rosszat tesz.

Csakhogy két dolog van, ami igazán „varázslatos" ebben az egészben.

Az egyik, hogy a laikusok alázatával és a pápák tekintélyével érvelők csak akkor húzzák elő ezeket a kártyákat, mikor a hierarchia magaslatán ülő személyek  nekik tetsző mondatairól és cselekedeteiről van szó. Érdekes módon XVI. Benedek pápa vagy a II. vatikáni zsinat előtti pápák tanításai annyira már nem fontosak. Se azoknak a bíborosoknak és püspököknek a szavai, akik szembe mennek a modernista áramlattal, pl. Roberth Sarah, Raymund Burke vagy Athanasius Schneider. Sőt, mondjuk Viganò érsekre lehet kígyót-békát kiabálni, az nem probléma, míg ugyanennek a tizedéért nem is Ferenc pápa személyével, hanem bizonyos tetteivel és szavaival kapcsolatban fővesztés jár.

A másik furcsaság, hogy a modernista tévtanításokkal és gyakorlatokkal szembeni kiállástól eltekintve ezek az emberek teli torokból hirdetik, hogy a II. vatikáni zsinat óta eljött a laikusok ideje. Szóval ha a modernizmust építed laikusként, akkor a keblükre ölelnek, sőt, még hangszórót is adnak a kezedbe, hogy még hathatósabban kiálthasd világgá a véleményedet. Csak akkor kéne behúzott nyakkal kushadnod és bálványimádó módon minden szavukban és tettükben tévedhetetlenként és bűntelenként kezelned a pápákat és a papokat, ha éppenséggel a hittel szemben cselekedtek, te meg a hitet és a hagyományt védenéd. Ilyen esetben megkapod azt az amúgy már rendkívül unalmas vádat, hogy pápább vagy a pápánál, és ez milyen gőgös dolog.

Persze szegény katolikus ilyenkor kellemetlenül érzi magát, mert hát mégis csak a Sátán bűnével vádolják. De felesleges vitába szállni és védeni magunkat. Hiszen nem rólunk van szó. Nem a mi személyünk az érdekes. Hanem az, hogy mi az igazság, és mi a helyes, vagy legalábbis a jobb gyakorlat.

Mivel ma az Egyházi vezetés jelentős része modernista, ezért nagyon nehéz dolga van a hithű papoknak. Szenvednek. Épp ezért értünk egy olyan korszakába az Egyháznak, amikor sok laikus katolikus véleményformáló van. Amit papok nem mernek kimondani, azt nekünk, katolikus újságíróknak és bloggereknek kell. Mert mi legfeljebb csak pár bántó hozzászólást kapunk, de nem kell szembenéznünk azzal, hogy bosszúból áthelyeznek, vagy épp megfosztanak a prédikálás, misézés jogától, és a többi. 

Igen, nyilván nem könnyű azt hallgatni egyes katolikus testvéreinktől, hogy farizeusok, rigoristák, lázadók, szedevakantisták, pápábbak a pápánál, gőgösek, tiszteletlenek, rosszhiszeműek, gyűlölködőek, széthúzást szítóak vagyunk, csak azért, mert védjük a katolikus hitet és hagyományt – akár pápákkal vagy püspökökkel szemben is –, és nem hagyjuk, hogy zavartalanul abba a hamisan hurráoptimista hangulatba ringathassák magukat a magyar hívek, amely a II. vatikáni zsinat óta az általános és brutális hanyatlással szemben is eluralkodott az Egyházban. Nyilván, aki számára kellemetlen a tény, hogy a király meztelen, gyűlölni és gyalázni fogja a gyereket, aki a fülébe kiabálta, de attól még tudjuk, kinek volt igaza és ki cselekedett és beszélt helyesen, az igazsághoz híven.

A Sátán akár belső kételyekkel, akár megvezetett emberek által próbál rávenni a hallgatásra, mikor a katolikus hitet és hagyományt védenéd, ne hagyd magad! Az nem alázat, hogyha hallgatsz, mert nem vagy pap. Te is megkeresztelt és megbérmált katolikus vagy. Jogod, sőt kötelességed kiállni az igazság mellett nem csak úgy, hogy éled, hanem hogy szavaiddal hirdeted. 

Persze nem durván, tiszteletlenül és személyeskedve, de igenis rámutatva arra, ha valami téves – még akkor is, ha a pápa vagy egy bíboros tette, mondta. Ezzel nem széthúzást szítasz és az Egyházat támadod, hanem pont, hogy az Egyházért tevékenykedsz, mert igyekszel tenni a káros gyakorlatok és tévtanítások ellen. Ezek mérgezik az Egyházat, nem az, aki minderre rámutat.

Mindeközben persze ne felejtsük el, hogy sose a tévedő ember az ellenségünk, hanem a tévedés, és azok a hatalmasságok, amelyek ezek mögött állnak. Maga a tévedő is áldozat. Ahogy Szt. Pál írja:

„Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen." (Ef 6,12)

Ezen kívül arra is figyeljünk, hogy minden vita és hitvédelem csakis abból forrásozhat, hogy elsősorban mi magunk igyekszünk jobbá válni. Hiszen könnyen lehet, hogy bár az irgalmasság lelki cselekedeteinek gyakorlásának tűnik, de csak azért kritizálunk olyan buzgón másokat, mert addig se kell magunkat nevelni, hiszen az sokkal nehezebb. Viszont hiába próbálják úgy beállítani, ez a kettő nem zárja ki egymást! Törekedhet valaki egyszerre a saját jobbulására és rámutathat mások tévedéseire.

Végül szeretnék belinkelni ide egy fantasztikus videót, amelyen Angelica anya, az EWTN katolikus tv-társaság alapítója beszél, és amelyet a Katolikus Válasznak hála magyar felirattal is meghallgathatunk:


Ezt a lelkületet nem akarják ma bennünk, a modernizmus eretnekségét elutasító katolikusokban látni kritizálóink. Mert tudják, mennyire igaza volt Sienai Szt. Katalinnak: „Légy, akinek Isten látni akar, és lángra lobbantod a világot!" Hiszek benne, hogyha az álszerénység, az aggályoskodás és a környezetünknek való megfelés kényszerétől megszabadulunk, mi is képesek leszünk erre az Úr segítségével. Igen, laikusként is.

Ne hagyjuk, hogy a köveknek kelljen megszólalniuk! Imáink, tetteink és szavaink által váljunk bátor eszközeivé Jézusnak és a Szűzanyának arra, hogy általunk is visszavezethessék az Egyházat az igaz hit és hagyomány útjára.

Kapcsolódó:

2018. szeptember 10., hétfő

„Összeházasodunk, de tcst-zni fogunk, mert még nem állunk készen a gyermekvállalásra..."

A világban általános dolog, hogyha egy pár összeházasodik, akkor még néhány évig nem lesz gyerekük. Olyan indokaik vannak, hogy élvezni akarják a házaséletet kettesben, vagy hogy anyagilag még nem állnak készen a gyermekvállalásra, esetleg vannak olyan kötelezettségeik, amelyeknek nem tettek eleget, mondjuk nem végezték el az egyetemet stb.


Mostanra eljutottunk odáig, hogy még hívő katolikus párok is többségükben a gyermekáldás elhalasztásának szándékával indulnak neki a házasságnak, legalábbis fontolóra veszik ennek a lehetőségét. Talán még bűntudattól is gyötrődnek, hogyha arra hajlanak, hogy vállalják az életre nyitottságot.

Ez nyilvánvalóan annak köszönhető, hogy a körülöttünk levő világ befolyásol minket. Ami sajnos természetes. Az igazán nagy gondok ott kezdődnek, hogy a II. vatikáni zsinat óta az Egyház is táptalajul szolgál ennek a hozzáállásnak, vagyis a katolikus párok életében nincs meg az Anyaszentegyháztól érkező ellenhatás és védelem a világ befolyásával szemben.

Már az Egyházon belül is eltolódtak a hangsúlyok, amelyek korábban egyértelműek voltak. Ma már nem azt tanítják a pároknak, hogy a gyermek a házasság elsődleges java, és hogy a természetes családtervezés módszerével is csak akkor lehet élni, hogyha súlyos okod van rá. Ma a katolikus párok is úgy házasodnak össze, hogy azt hiszik, ugyanúgy megtervezhetik, mikor és mennyi gyerekük szülessen, mint a nem hívők, csupán annyi a különbség, hogy nem fogamzásgátló szerekkel, hanem az időszakos önmegtartóztatás módszerével. Ezen kívül a párok még azt is hiszik, hogy a házasság célja elsősorban az, hogy ők valamit kapjanak egymástól, és a gyerek mellékes adalék. 

Holott a házasság elsősorban a szentté válás, az önátadás és az áldozat terepe azoknak, akiket Isten erre hív. Ez pedig a legerőteljesebben úgy valósul meg, hogy a házastársak testestől-lelkestől átadják magukat Istennek és egymásnak. Istennek úgy, hogy elfogadják a gyermekeket, akiket küld nekik. Egymásnak pedig úgy, hogyha nincs komoly ok az ellenkezőjére, rendelkezésére állnak a másiknak szexuálisan; a férfi vezeti, anyagi és fizikális biztonságot nyújtva a családjának; a nő pedig alárendelődik a férfinak, érzelmi támogatást ad neki és háziasszonyként segíti.

Amikor hozzámentem a férjemhez, ugyan stabil munkahellyel bírt, de nem keresett sokat, ezen kívül én egy húszéves egyetemista voltam, ráadásul bérelt garzonban laktunk. Mindenki azt gondolta, hogy úgy három-négy év múlva fog majd megszületni az első gyermekünk. Mi is elgondolkoztunk azon, hogy vajon nem lenne-e okosabb, hogyha megvárnánk, amíg legalább a BA-diplomát megszerzem. De végül is úgy döntöttünk, nem fogunk tcst-zni. A férjem nem látta olyan hasznosnak a tanulmányaimat, én meg egyszerűen nem tudtam kibékülni annak a gondolatával, hogy minek is házasodtam meg, hogyha a gyermekáldásra viszont még nem vagyok kész. Azért, hogy magamhoz kössem a szerelmemet? A fehér ruhában parádézásért? Hogy elmondhassam magamról, feleség vagyok? Esetleg, hogy végre szabad legyen szeretkeznünk?

Nem, ezek elégtelen okok a házasságkötésre, bár nyilván valamennyire szerepet játszanak benne. Úgyhogy nem tcst-ztünk és pár hónap múlva megfogant az első gyermekünk. Ez pedig így volt jól. Hiszen aki megházasodik, az családot alapít. Nem tartom normálisnak, hogy manapság még mi, katolikusok is azt gondoljuk, hogy a házasságra készen állunk, a gyermekre nem.

Nem. Ha nem vagy kész a szülőségre, akkor arra sem vagy kész, hogy férj vagy feleség legyél. Akkor a házasságkötés felelőtlen lépés volt a részedről. Már csak azért is, mert mi van, ha mégis gyerked fogan? Éhezni fogtok és az utcán köttök ki? Nem? Ha viszont nem, akkor miért is kell tcst-znetek? Ha meg igen, akkor hogy házasodhattatok össze? Egyáltalán hogy kezdhettetek el randevúzni? Szomorú dolog, hogy manapság a papok gyakorlatilag mindenkit összeadnak. Nem az újraházasodottak áldozásását kéne erőltetni meg liberalizálni az érvénytelenítést, hanem megválogatni, kiket adnak össze, és komolyan felkészíteni őket. A fiataloknak meg nem kéne elkezdeniük randevúzgatni csak a randevúzgatás kedvéért. A párkapcsolat komoly dolog. Csak akkor szabad elkezdeni ismerkedni valakivel, hogyha egy-két, legfeljebb három éven belül össze tudtok házasodni és családot tudtok alapítani. Különben csak húzzátok egymás idejét és kihasználjátok egymást. Vagy pedig a nagy semmire házasodtok össze, aztán görcsölhettek azon, hogy „becsúszik-e" egy gyerek.

Nézzük csak meg nászmise szövegét. A pap többször is imádkozik azért (a hagyományos rítusban különösen sokszor), hogy a frigy termékeny legyen. Aztán a hagyományos rítus szerint a következő vasárnapon bevezeti az új asszonyt a pap a templomba, és mindenki előtt szintén azért imádkozik, hogy bő gyermekáldásban legyen része. Képzeljük csak el, milyen zavaros lelkiállapotban lehet egy ara, ha mindeközben azért drukkol, hogy Ne, csak most még pár évig ne! Nem érdemlünk többet annál, minthogy ilyen tudathasadásos állapotban kelljen megélnünk életünk egyik legszebb és legfontosabb napját?

Szóval akármit is hisznek a legtöbben, a tcst nem a felelőtlen házasságkötések kiigazítására való. Nem. A tcst arra jó, hogyha a házasság során váratlanul úgy alakul, hogy nem lehet egy darabig még vagy egyáltalán több gyereke a párnak mondjuk súlyos betegség miatt, akkor el tudják kerülni a foganást. De arra a helyzetre, hogy valaki jegyespárként nem áll készen a gyermekvállalásra, nem a tcst a megoldás, hanem az, hogy még nem házasodnak össze.

A rendszeres szeretkezés rendkívül fontos a házasságban. A tcst pedig arról szól, hogy mikor a nő igazán kívánná a szeretkezést (sőt, vannak nők, akik csak akkor kívánják), vagyis termékeny időszakukban, akkor nem élhet házas életet a pár. Vannak, akiknek ráadásul nem csak pár napig, de hetekig kell önmegtartóztatásban élniük, hogy biztosan kizárhassák a gyermekáldást. Ráadásul, mint mondtam, pont akkor, amikor a feleség igazán vágyna rá és nyitott lenne a nemi életre. Nem normális dolog és borzalmas hatással lehet a házasságra, ha már a legelején akár évekig úgy él a pár, hogy ritkán szeretkezik, és akkor is csak akkor, mikor a feleségnek talán valamelyest meg kell erőltetnie magát, hogy igent mondjon a férje közeledésére.

A házaséletet Isten a gyermekáldáson kívül arra is szánta, hogy a férjet és a feleséget összefűzze. Ha egy házaspár szeretkezik, a démonok őrjöngenek, mert ezzel az aktussal megerősítették a közöttük levő köteléket, ráadásul még gyermek is foganhat. A gonosz, míg egy pár nem házas, arra fog törekedni, hogy szeretkezzenek, vagyis a paráznaság bűnébe essenek, és olyan erős kötelék alakuljon ki közöttük, hogy ne tudják tiszta fejjel eldönteni, összeházasodjanak-e vagy sem. Amint viszont megházasodtak, az lesz az egyik legfontosabb célja a bukott angyaloknak, hogy távol tartsák őket egymástól. Mert tudják, hogy így nemcsak, hogy nem lesz gyerekük, de el is távolodnak egymástól nem csak testileg, de lelkileg is, és így sokkal könnyebb lesz majd szétverni a házasságukat.

Úgyhogy kevés rosszabb dolgot tehet egy pár, minthogy a házasság elején tcst-zik. Ha jót akartok magatoknak és egymásnak, ne tegyétek. A házasságkötéssel kötelezettségeket is vállaltatok. Isten előtt megígértétek, hogy elfogadjátok a gyermekeket, egymásnak pedig többek között a házasélet kötelességével is tartoztok. Gondoljátok át, hogy valóban van-e komoly okotok tcst-zni, és ha nem hiszen valamiért a házasságot mégis csak meg mertétek kötni , hagyjatok fel vele! 

Az alábbi nem kifogás:
  • Albérletben élünk. Divatos szólam, hogy nem lehet albérletbe szülni. Jelentem, lehet. Két gyerket szültem albérletbe, de szültem volna többet is, ha nem alakul úgy, hogy tudunk sajátot építeni magunknak.
  • Szülőknél élünk. Hatalmas segítség lehet, hogy együtt laktok, nekik pedig nagy öröm, hogy ilyen közel vannak az unoká(k)hoz.
  • Egyetemista az egyikünk vagy mindketten. Talán okosabb lett volna megvárni, mire legalább a férj végez és elhelyezkedik, de ha már összeházasodtatok, egy jó hír: a gyed extrának hála a sokszorosát kapjátok annak az összegnek havonta két éven keresztül, mint amennyibe egy gyermek ellátása kerül. Anyaként pedig nem is biztos, hogy olyan nagy szükséged van a diplomára, vagy ha majd lesz, akkor a kisgyerekes korszakod után lediplomázhatsz.
  • Nagyon sokba kerül a nőgyógyász és a szülés. A harmadik gyerekemet várom úgy, hogy sztk-ba járok terhesgondozásra, és a harmadikat  fogom szülni úgy, hogy nincs fogadott orvosom. Úgy gondolom, ha egy orvos megérdemli a pénzedet, anélkül is odafigyel rád, hogy fizetnél neki. Ha meg csak a pénzedért foglalkozna veled, akkor egy filléredet se érdemli meg. Tudom, vannak helyzetek, mikor tényleg szükség van fogadott orvosra, de nem biztos, hogy a tied is ilyen.
  • Kicsi a lakás, kevés a pénz stb. Most talán igen. De az Istenbe vetett bizalom nem úgy működik, hogy megvárom, mire az Úr mindent megad nekem, aztán majd utána kegyeskedek igent mondani az életre. Hanem előbb igent mondok, aztán Isten segíteni fog eljutni egyről a kettőre. Olvasd el, Jézus mit mondott az anyagiakkal kapcsolatban:

    Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak. Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél? Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni? És a ruha miatt miért aggódtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak és nem fonnak; mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mezei füvet, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten így felöltözteti, mennyivel inkább titeket, kishitűek? Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: ‘Mit együnk?’, vagy: ‘Mit igyunk?’, vagy: ‘Mibe öltözködjünk?’ Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja." (Mt 6,2434)

    Ezt a mindenható és mindentudó Isten mondta, nem én!
Úgyhogy a legjobb, amit csak javasolni tudok, hogy adjátok meg, ami Istennek jár, és azt is, ami a házastársatoknak, és akkor abban a tudatban élhettek, hogy az Ő útján járok, Ő pedig gondoskodni fog rólatok. Ha a mi szerető Atyánk arra hívott benneteket, hogy házasok legyetek, akkor hacsak nem vagytok terméketlenek , a szülőségre is meghívott, és meg fogja adni hozzá anyagilag is, amire szükségetek van. Csak bízzatok Benne! Talán kicsit lejjebb kell majd adnotok abból a színvonalból, amelyen élni szerettetek volna, de azt hiszem, fogyasztói társadalmunkban senkinek se árt, ha megváltozik a hozzáállása az anyagi javakhoz. Amint megszületik egy kisbaba, kiderül, hogy mennyi minden nem kell neki, amiről a világ azt mondja, kell, és mennyi jó ember is vesz minket körül valójában, akik nagyon szívesen ajándékoznak vagy adnak kölcsön dolgokat. Mert az Úr gondoskodó. Dicsőség Neki ezért!

Kapcsolódó:
Kép: Harry Anderson

2018. augusztus 16., csütörtök

Nagyfigyelmeztetés - elkárhozunk, ha nem hiszünk benne?

Nem azért írom ezt a bejegyzést, hogy kinyilatkoztassam, igaz-e a Nagyfigyelmeztetés vagy sem. Laikusként nem az én hivatalom ezt kinyilvánítani, és azt sem várom el, hogy az én magánvéleményemet bárki is mérvadónak tartsa.

Inkább a Nagyfigyelmeztetést övező taszító jelenségekre szeretném felhívni a figyelmét a magánkinyilatkoztatások terjesztőinek és azoknak is, akik ezzel a terjesztéssel találkoznak. Ehhez kapcsolódóan pedig az autentikus katolikus tanításra a magánkinyilatkoztatásokkal kapcsolatban. 

A magát Isteni Irgalmasság Máriájaként megnevező ír látnoknő szerint Krisztus második eljövetele a küszöbön áll; XVI. Benedek volt az utolsó pápa, és Ferenc nem más, mint a hamis próféta.

Lépten-nyomon abba futok bele, hogy vannak bizonyos katolikus személyek a Facebookon és a blogvilágban, akik mindenhez odakommentelnek valami nagyfigyelmeztetéseset. Az én blogomon is volt már ilyen, csak nem látszik, mert nem hoztam le.

Testvérek!

Nagyon aggasztó azt látnom, hogy a Nagyfigyelmeztetés terjesztőinek a 99%-a úgy viselkedik, mint valami szektás megszállott. És köszönöm, ha ez után a kemény kijelentés után tovább olvastok. De el kell mondanom a ti érdeketekben is, hogy „kívülállóként" (olyan személyként, aki nem olvassa a Nagyfigyelmeztetéses üzeneteket, csak néhányhoz volt szerencséje) ez a kép jön le rólatok. És nem azért, mert a Sátán elvakított, és el fogok kárhozni, amivel általában fenyegetőzni szoktatok. Ha ugyanis elkárhozom, az nem azért lesz, mert nem hittem egy magánkinyilatkoztatásban. Mivel a katolikus Egyház tanítása szerint még az Egyház által hitelesnek mondott magánkinyilatkoztatásokat se kötelező sem ismerni, sem pedig elfogadni.

Először is tehát arra kérlek titeket a legnagyobb szeretettel, hogy

ne fenyegessétek a Nagyfigyelmeztetésben nem hívő és/vagy azt nem ismerő katolikusokat azzal, hogy emiatt elkárhoznak. Mert ez nem igaz. 

És ettől csak szektásoknak fogtok tűnni, akik a katolikus Egyház tanításával ellentétes módon egy magánkinyilatkoztatást tesznek meg az üdvösség zálogául az egyetemes kinyilatkoztatással szemben, amely Szent János apostol halálával lezárult.

A második dolog, ami rendkívül ijesztő és taszító látvány, amikor két csoportra osztjátok a katolikusokat: akik hisznek a Nagyfigyelmeztetésben, kritikusak Ferenc pápa újításaival szemben és elutasítják a modernista tévtanításokat, meg azok, akik nem hisznek a Nagyfigyelmeztetésben, így nem kritikusak Ferenc pápa tevékenységével kapcsolatban és nem utasítják el ezeket az elferdüléseket.

Mi ezzel a gond? Az, hogy attól, hogy valaki nem ismeri és/vagy nem fogadja el hitelesnek a Nagyfigyelmeztetést, még lehet kritikus a tévtanítókkal és a tévtanításokkal szemben.

Elég nagy gond lenne, ha csak egy magánkinyilatkoztatásból tudhatnánk, hogyha egy pápa vagy bárki más eretnekségeket tanít és bűnös gyakorlatokat bátorít. 

Akkor a katolikus tanítás nem lenne más, mint valami szánalmas gnosztikus eretnekség, ahol vannak a beavatottak, meg a többiek. Ha valaki hitét gyakorló, Istennel kapcsolatot ápoló, az alapvető hitigazságokat ismerő katolikus, akkor a benne a Szentlélek által kialakított hitérzék, valamint a teológiai tudása révén fel fogja ismerni, hogyha a pápa vagy bárki más tévedéseket tanít és bűnös gyakorlatokat szorgalmaz. Ehhez nincs szükség se látnoknőkre, se magánkinyilatkoztatásokra.

A harmadik probléma, amelyet már részben említettem, az az üzenetek fanatikus terjesztése. Már azt látom, hogy a legtöbb nagyfigyelmeztetés-hívőnek nem az evangélium hirdetése a fontos, hanem a Nagyfigyelmeztetésé. Ráadásul olyan arroganciával, mint ami szintén a szektásokra jellemző. Kék az ég? Olvasd el a Nagyfigyelmeztetést! Hull a hó? Tudod, mi van erről írva a Nagyfigyelmeztetésben? Ferenc pápa köhögött? Ezt is megmondta az ír látnoknő! Körülbelül már ilyen szinten zajlik a Nagyfigyelmeztetés terjesztése. Akármiről van szó, biztos akad valaki, aki oda fogja kommentelni a Nagyfigyelmeztetést a megfelelő linkkel.

Ne csináljátok ezt, testvérek, mert egy bizonyos értelmi szint felett ez a szájbarágós, erőszakos, hajánál előrángatott nagyfigyelmeztetésezés rendkívül nevetséges és taszító.

Emellett pedig ijesztő is. Olyan, mintha monomániás megszállottak lennétek.

A negyedik, és talán legnagyobb gond, hogy a Nagyfigyelmeztetés nyomán megosztottság támad a mai folyamatok kritikusai között. A maradék maradéka is ketté oszlik. Láttam már sok gyümölcsöt termő katolikus csoportokat azért tönkre menni, mert a „nem hívők" szóvá tették, hogy nem kéne mindenhova rendkívül erőszakos és erőltetett módon nagyfigyelmeztetéses dolgokat kommentelni, mire a nagyfigyelmeztetés-hívők azt vágták a fejükhöz, hogy elvakította őket a Sátán és a pokolra fognak jutni, mert nem hisznek az üzenetekben. Miközben a tényleg fontos, vagyis teológiai és erkölcstani kérdésekben (áldozhatnak-e az újraházasodottak, beszűkült rigoristák-e azok, akik a hagyományos rítust részesítik előnyben, vagy épp helyes dolog-e a protestánsok megáldoztatása) ugyanaz volt a véleményük. 

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért kell összeveszni azon, hogy valaki a Nagyfigyelmeztetés miatt (is) kritikus a tévtanításokkal szemben, vagy pedig ezek nélkül jutott el minderre a felismerésre.

Arról az ötödik negatív gyümölcsről nem is beszélve, hogy a Nagyfigyelmeztetés hívei olyan túlzásokba esnek, hogy Ferenc pápa a hamis próféta, vagy nem igazi pápa, és a többi. Az a helyzet, hogy ezt nem tudhatjuk. De igazából mindegy is. Akár igazi pápa, akár nem, nekünk el kell fogadni, amit jól tanít (pl. mikor elítéli az abortuszt), és el kell utasítanunk, amikor tévedéseket bátorít vagy hagy végbemenni (pl. újraházasodottak áldozása).

Minden fenntartásom ellenére magam elismerem Ferenc pápát hiteles pápának. Úgy gondolom, laikus katolikusként ezt kell tennem, amíg megfelelő hivatalos úton ki nem mondják az ellenkezőjét. Emellett azt nem akarom kijelenteni, hogy biztosan eretnek és a pokolra jut, aki nem ismeri el Ferenc pápát a valódi pápának. Szent Koléta éppenséggel az egyik hamis pápa mellett állt ki a XV. század elején, mikor volt belőlük néhány, és mégis szent lett. Tehát úgy látszik, abban, ki az igazi pápa, lehet tévedni, ha jóhiszeműen tesszük. A kérdés az, hogy ebben az esetben szó van-e jóhiszeműségről.

Hiszen állandóan azzal foglalkozni, hogy Ferenc pápa valódi pápa-e vagy sem, és hogy vajon ő-e a hamis próféta, az igazából már nem más, mint a fantáziát izgató, időrabló spekuláció, tekintve, hogy ezt mi nem tudjuk innen, a kanapéról megítélni, de nem is nekünk kell. Viszont remekül el tudja rabolni az időnket és a lelki energiáinkat mindenféle értelmes és hasznos dologtól.

Ferenc pápa hamis prófétaságától és a világvége közeledtétől függetlenül is biztos, hogy az én kis világvégém pár éven, de legfeljebb évtizeden belül mindenképp eljön. Senki se él 100-110 évnél tovább, úgyhogy határos időn belül mindenki számára eljön az ítélet. Hogy a nagybetűs Világítélet mikor következik be, azt pedig csak az Úristen tudja. Akár holnap, akár egymillió év múlva, nekem ugyanúgy buzgó katolikusként kell élnem, mert pár évtizeden belül biztosan meghalok és Isten színe elé fogok állni Krisztus második eljövetelének időpontjától függetlenül. Nem hinném viszont, hogy erre a készületre a legjobb módszer az, ha viszályt szítok és az időmet pazarolom mindenféle izgalmas teóriára.

Nemrég olvastam egy találó gondolatot: ha a Sátán nem tud bűnbe vinni, akkor rendkívül elfoglalttá tesz.

Úgy gondolom, ez itt is megállja a helyét. Családanyakéntazt látom, hogy a napjaim hihetetlen sebességgel suhannak el. Sok-sok teendőm van reggeltől estig: imádság, bibliaolvasás, odafigyelés a férjemre, a gyerekek nevelése és gondozása, takarítás, ilyen-olyan ügyek intézése stb. Biztos vagyok benne, hogy ezzel a legtöbben így vagyunk. Akkor vajon mire jó, hogy arra pazaroljuk az időnket, hogy mindenféle szószátyár, önmagát újra és újra ismétlő, kétes eredetű magánkinyilatkoztatást olvasunk, aztán órákon át kommentelgetjük a hozzá tartozó linket ide-oda, majd ugyanígy órákon át vitatkozunk róla, hogy vajon igaz-e vagy sem? Ha valaki rá is ér ennyit netezni anélkül, hogy elhanyagolná az imaéletét és a szeretteit, meg a munkáját, akkor már miért nem a valóban nagybetűt érdemlő Kinyilatkoztatást hirdeti, amely biztosan igaz, és amely biztosan szükséges az üdvösséghez?

Mint mondtam, nem tisztem kijelenteni semmit a Nagyfigyelmeztetésről. De a gyümölcseit látom. Legalább ezt a néhány romlott gyümölcsöt. Ami nekem elég bizonyíték az egésszel szemben.  Kérlek, vigyázzatok, hogy még ha el is hiszitek az ír látnoknő szavait, ne essetek bele a Sátánnak ezekbe a csapdáiba, mert magatoknak és a többi katolikusnak is csak ártotok vele. Attól nem fogtok elkárhozni, ha nem olvassátok, nem hiszitek el vagy nem terjesztitek őket. De attól igen, ha gyűlölködést szítotok, és annyira beleragadtok ebbe az egészbe, hogy elhanyagoljátok mindazt, amit az Úr bizonyosan kinyilatkoztatott és amire hivatásotok és életállapototok révén száz százalék, hogy meghívott.

2018. augusztus 9., csütörtök

Tóth Tihamér püspök gondolatai az újraházasodásról

Sajnos vannak, akik megszöknek. Vannak, akik nem tartják meg az Isten határozott parancsát és új házasságra lépnek előbbi házastársuk életében.

Tudjátok, mi ennek a következménye? Egy ilyenfajta beszélgetés:

Amit a katolikus Egyház csinál, az már mégis hallatlan! Gyónni voltam és nem oldoztak fel! Krisztus ezt a szívtelenséget nem tanította! Krisztus megbocsátott még a házasságtörő asszonynak is... Hol van maguknál a krisztusi szeretet?...

Így méltatlankodik és pattog előttem egy hölgy és alig enged szóhoz jutni. 

Kérem, asszonyom, a «föl nem oldozás» olyan megdöbbentő szó, olyan fájdalmas büntetés, hogy ahhoz egyetlenegy gyóntató sem nyúl a legvégsőbb kényszer nélkül. Ha tehát Önt valóban nem oldozták föl, akkor kellett lennie egy olyan dolognak...

Olyan dolognak? Hát azt gyóntam, hogy második férjem van.

Nos, látja, kérem, milyen méltatlanul pattog és botránkozik a gyóntatója ellen! Sehol a világon nem találhat gyóntató atyát, aki önt feloldozhassa.

Ugyan miért nem? Ha én megbánom bűneimet? Hát Krisztus a házasságtörő asszonyt nem oldozta fel?

Már másodszor hivatkozik arra a bűnös asszonyra! Pedig ha elolvasta volna azt a történetet a Szentírásból, látná, mennyire nem maga mellett szól az eset. Hát nem tudja, mit mond neki az Úr a feloldozáskor? «Menj és többé ne vétkezzél». (Ján. 8, 11.) Ime, ez a föltétele a föloldozásnak: Többé ne vétkezzél. Igaz, elestél, gyönge voltál, de többé úgy-e nem teszed? Hanem, maga, asszonyom, éppen ezt nem ígérheti meg és éppen ezért nem kaphat feloldozást. Sem paptól, de sem Krisztustól nem kapna. Mert együtt él egy férfivel, aki Krisztus szerint nem a férje, akivel tehát a házasélet gyakorlása állandó súlyos bűn. Már most ítélje meg maga, hogyan nyerjen feloldozást, aki azt mondja: Sokszor elkövettem a bűnt, és kérek feloldozást, bár igaz, hogy továbbra is így fogok élni...

Ugyan, kérem! Honnan tetszik azt olyan biztosan tudni, hogy Krisztus szerint is az nekem nem férjem?

Honnan? Magától Krisztustól. Legyen szíves, nyissa majd ki otthon Szent János evangéliumát a negyedik fejezetnél és és olvassa el azt a beszélgetést, amelyet az Úr folytatott Jákob kútjánál a samáriai asszonnyal, aki most már a hatodik férfival élt. «Mondá neki Jézus: Menj, hívd el az uradat és jöjj ide. Felele az asszony és mondá: Nincs uram. Mondá neki Jézus: Jól mondád, hogy nincs urad. Mert öt urad volt, és akid most van, nem urad; ezt igazán mondtad.» (Ján. 4,16-18.)

Itt az asszony mintha egy pillanatra belátná hibáját. Elcsendesedve révedezik maga elé és halkan kérdi:

Dehát akkor mit csináljak? Elhagyjam ezt a második uramat?...

Látja, kérem, most rátalált az egyetlen megoldásra.

Nem, kérem, erről szó sem lehet, pattan fel újra. Már tíz éve élünk együtt. Erről szó sem lehet! De én gyónni szeretnék! Hát igazán nincs más mód rá?

Nincs, asszonyom!

Kegyetlenség! Ez egy olyan kemény és nehéz elve a katolikus vallásnak, amibe még bele fog pusztulni. Én is elhagyom emiatt a hitemet.

Emiatt hagyja el a hitét? Szóval azért nem igaz a katolikus vallás tanítása, mert ilyen szigorúan hirdeti Krisztus parancsát? Hát nem éppen olyan-e ez a makacskodás, mint mikor a tanító szigorú egy kisfiúhoz, az pedig mérgében azt mondja: Most már azért sem hiszem el, hogy kétszerkettő négy! Igaz: e miatt az elv miatt sokszor szenvednek; de hogy egy elv kemény-e és nehéz-e, nem ez a döntő.

Nem ez? Hát mi?

Az, hogy az elv igaz-e, jogos-e? Hogy annak betartása az Isten parancsa-e? Meg az emberies életnek nélkülözhetetlen alapja-e? Meg hogy az emberies élet lendületes, magasabb perspektívája, a közjó arra úgy rászorul-e, mint egy falat kenyérre, mint a lélekzetvételre? Mert ha így áll a dolog - pedig a házasság felbonthatatlanságánál így áll -, akkor emellett ki kell tartani még akkor is, ha ez az elv egyesek életében fájdalmat és tragédiát okoz.

Az asszony azonban erre dacosan feláll, elmegy és csakugyan elhagyja vallását. Egyházunk pedig fájdalmas szívvel néz utána, amint Krisztus nézett az eltávozó hitetlenkedő tanítványok után (Ján. 6, 67.), de éppúgy nem vonhat vissza egyetlen szót sem a törvényből, amint nem vont vissza Krisztus sem szavából egyetlen betűt sem.

Forrás: Tóth Tihamér: A keresztény házasság. A Pázmány-Egyetem templomában az 1934.-35. tanév II. felében elmondott szentbeszédek (113-115. o.)

KAPCSOLÓDÓ ÍRÁSAIM:

TÓTH TIHAMÉR PÜSPÖK INGYENESEN ELÉRHETŐ MŰVEI: