A következő címkéjű bejegyzések mutatása: egyszerű élet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: egyszerű élet. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. március 15., csütörtök

23 spórolási tipp kisgyerekes anyáknak

Amikor a háztartásbeliségről írok, sokan őrültségnek tartják az egészet, de szintén sokan vannak azok, akik értik, miért lenne ez fontos, de ma Magyarországon lehetetlennek tartják. Én is ez utóbbi csoportba tartoztam egy ideig, amíg a Jóisten meg nem mutatta a számomra, hogy az Ő gondviselő kegyelmével, egy keményen dolgozó férjjel és az anyagiakhoz való helyes hozzáállással igenis lehetséges a számomra, hogy itthon legyek.

Nem tartom magam a spórolás mesterének, de mégis - legnagyobb meglepetésemre - azt kellett észrevennem az utóbbi években, hogy különösebb odafigyelés nélkül egy csomó dologgal nem élek, amivel a legtöbb nő igen. Ezt pedig nem szégyellem, mert nem hiszem, amit sokan állítanak, hogy igénytelen lennék ettől. Viszont látom másokon, hogy ahelyett, hogy büszkék lennének magukra, hogy le tudnak mondani dolgokról és tudnak spórolni, inkább szégyellik, hogy nem költekezhetnek úgy, ahogy a kedvük tartja. Pedig ezen semmi szégyellnivaló sincs! Sőt, szerintem az a helyes, hogyha valaki még akkor se költekezik feleslegesen, hogyha egyébként bőven lenne rá kerete. Hogy talán ezt a szégyent kicsit feloldjam, elmondom, én mennyi téren spórolok, hátha lesz, akinek segít.

Persze ha te nem akarsz/tudsz így spórolni, az nem jelenti azt, hogy rossz vagy nálam rosszabb anya lennél. Mindenkinek más a helyzete, van, aki erről, van, aki arról tud lemondani.  De talán pár ötletet adhatok mégis ezzel a szubjektív írással.


1. Nincs autónk. Emlékszem, egyszer egy ismerősöm megkérdezte, gyerekkel mégis így hogy lehet túlélni?! Azóta már kettő is van, és jelentem, működik! :-) Szerintem hacsak nem olyan helyen élsz, amerre nagyon rossz a tömegközlekedés, autó nélkül is meg lehet oldani mindent.

A férjem a munkahelyére jó időben kerékpározik, amúgy a tömegközlekedést használja. Én a gyerekekkel szintúgy a tömegközlekedést szoktam használni, vagy pedig gyalogolok. A nagyobbik fiam eleinte kismotorral is szívesen járt, most már áttért a kerékpárra. Korán megtanítottam rá, mikor kell megállnia, illetve egészen kicsiként rászoktattam már a gyaloglásra. Már 2 éves kora körül is tudott gyalogolni 1 km-t. Csak szoktatás kérdése az egész.

Persze lehet, hogy majd lesz autónk, de pár éven belül, amíg ki nem fizetjük a házunkat, biztos nem. Pontosan ezért választottunk tudatosan egy olyan telket, amihez minden közel van. Semmi fontos nincs 25-30 percnyi gyaloglásnál messzebb, de inkább csak 10-15.

2. Nem járunk nyaralni. Főleg nem külföldre. Nem akarom a nyaralás szerelmeseit megbántani, de én valahogy sose értettem azt a logikát, hogy valaki majd' belefeszül a munkába, aztán a félretett pénzét elkölti pár nap dőzsölésre. Azt meg végképp nem, hogy ha már ezt csinálja, ahhoz miért kell 1000 km-eket utazni. Igazándiból én sokkal jobban szeretek Magyarországon lenni, mint külföldön. Sőt, a legjobban én a saját kis kuckómban szeretek lenni. Persze jó néha kiszakadni a mindennapi rutinból, de miért válik ez sokaknál a flancolás és pénzszórás, nem pedig a pihenés eszközévé? Tényleg megéri?

3. Nem halmozok. Ruha, cipő, ékszer, könyv, fonal...? A legtöbb nőnek van valami gyengéje, és még büszke is rá. Míg mások próbálnak arra törekedni, hogy ne legyenek felesleges dolgaik. Én is így vagyok vele, főleg, amióta egyre többen vagyunk egy kicsi lakásban. Csak akkor és annyit veszek, amennyi mindenképpen szükséges. Ami feleslegesnek bizonyult, eladom vagy elajándékozom. Nézzük ezt most részletesebben...

4. Spórolok a ruhával. Ritka kivételektől eltekintve használt ruhákat vásárolok. Sok ruhát kapok az anyukámtól is, aki rendszeresen jár egy nagyon olcsó használtruha-árushoz. Ebben semmi szégyellnivaló nincs, mert ezek a ruhák külföldről jönnek, nem fog szembe jönni veled a volt tulajdonosa. Ráadásul sok ruha nem is használt igazából, hanem csak nem adta el az adott butik, de már kellett a hely az új kollekciónak. És ezeken a ruhákon egyáltalán nem látszik, hogy nem butikból vetted őket!

A gyerekek ruháival kapcsolatban az a helyzet, hogy a kisebbik a nagyobbik ruháit hordja. Ezen kívül nekik is a legtöbb ruhájuk használt, de sok új ruhát kapnak születésnapra/névnapra/karácsonyra a rokonoktól. Vannak olyan ruháik, amiket még én hordtam, vagy más rokonaink. Ezekről is el lehet mondani, hogy nincs használtruha-hatásuk. Nem kell szégyenkeznie egyikünknek se a ruháink miatt.

5. Spórolok a könyvekkel. Csak olyan könyvet veszek meg, amiről tudom, hogy rendszeresen el akarom majd olvasni (kedvenc regények) vagy amit rendre elővesz az ember, mert hasznos információk vannak benne. Minden más esetre ott van a könyvtár, a kölcsönkérés vagy a letöltés (és igen, egy csomó könyv legálisan is letölthető, ld. pl. MEK). Ha mindenképp meg kell venni valami könyvet, akkor is érdemes körülnézni a jó állapotú használt könyvek között. Remek módszer aztán az olyan könyvek ajándékozása a rokonságban, amelyeket mi magunk is el szeretnénk olvasni. Így mindenki jól jár. :-)

6. Spórolok a fonalakkal. Aki szeret kézimunkázni, az tudja, hogy milyen könnyen fel lehet halmozni egy rakás fonalat. Ez hogy működik? Valahogy így: Úúúú, akciós a fonal, meg kell vennem! Illetve: Micsoda új fonal, mindenképp ki kell próbálnom!!! Sajnos én is szert tettem így egy nagyobbacska fonalhalomra, de elhatároztam, hogy leapasztom. A következő a módszerem: 
  1. Ami nem kell, eladom/elajándékozom. Vannak erre jó kis FB-csoportok. 
  2. Csak akkor veszek újabb fonalat, hogyha kifogyott a kézimunka közepén. 
  3. Nem veszek csak azért fonalat, mert akciós vagy mert tetszik. 
  4. Most épp csak meglevő fonalakból kezdek munkákba, de ha a fonalaim többségét feldolgoztam, akkor onnantól kezdve csak elkészítendő dolgokhoz fogok fonalat rendelni, nem pedig a megrendelt fonalakhoz fogok elkészítendő dolgokat keresni. 
  5. Csak akkor fogok majd ilyen módon fonalat venni, ha akció van. Pl. a Dropsnál lehet tudni, hogy nagyjából mikor vannak az akciók (pl. az alpakkafonalakra mindig az év végén van akció, a pamutfonalakra meg nyáron).
7. Nem gyűjtök semmit. Szerintem a világon az egyik legfeleslegesebb dolog a gyűjtés. Mégis sokan szeretik csinálni, mert sikerélményt ad nekik. Tudom, mert én is gyűjtöttem már több dolgot. Viszont családanyaként arra jöttem rá, hogy pusztán azért megvenni a dolgokat, hogy meglegyenek, hogy birtokolhassuk őket, felesleges pénzkidobás, és ráadásul rendkívül helyrabló is, plusz a bírvágyat táplálja. (Persze az más, ha valaki olyasmit gyűjt, ami tényleg fontos, mondjuk a munkájához kell. De a legtöbben csak úgy gyűjtünk dolgokat.)

8. SZTK-ba járok orvoshoz. Igen, terhesgondozásra is. És annál szülök, aki épp benn van. Ezen csak abban az egy esetben változtatnék, hogyha olyan helyzetbe kerülnék, hogy egyetlen SZTK-s választható orvos van csak, akivel komoly problémáim akadnának. Az az igazság, hogy nagyon sok anyuka hisz abban a „materialista mágiában", hogyha pénzt fizet az őt gondozó, majd szülést levezető személynek, akkor minden rendben lesz a babával. Holott nem ettől függ. Nekem amúgy ez a jelszavam: ha valaki csak azért törődne velem és a gyerekemmel, mert fizetek neki, akkor az nem érdemli meg a pénzemet. Sokan pórul jártak már attól függetlenül, hogy több százezer Ft-ot kifizettek az orvosuknak, én viszont megfelelő figyelemben részesültem minden várandósságomkor és szülésemkor annak ellenére, hogy nem fizettem semmit.

9. Spórolok a gyerekeken. Tudom, ez valamiféle szentségtörésnek tűnik manapság, de igenis lehet spórolni a gyereken. A ruháról és a terhesgondozásról/szülésről már írtam, de ugyanezt meg lehet csinálni más téren is.

Nem kell minden gyereknek külön szoba.

Nem kell minden bútorból és eszközből újat venni. Egy csomóan egykéznek, így van egy rakás alig használt gyerekcuccuk, amit el akarnak adni. Vegyük meg tőlük, amire szükségünk van!

Vagy sok dolog, amit alapvetőnek festenek le, pedig ezeknek a jó része nem is kell. Most ennek a listának az alapján megmutatom, nem feltétlen alapvető egy csomó minden, amit annak neveznek.
  1. Babaágy - Kell. Érdemes olyat venni, aminek állítható az alja, illetve kivehetőek az egyik oldalon a rácsok. Akkor a gyereknek évekig jó lesz. Most az én 3,5 éves, magas fiamnál néz ki úgy, hogy karácsonyra kinövi a babaágyát, és kell majd neki egy egyszemélyes ágy, de egy alacsonyabb gyereknek akár tovább is jó lehet. 
  2. Pelenkázóasztal-szekrény kombináció - Kétség kívül kényelmes, de nem szükséges. Én nagyon jól elvagyok egy asztalkával, amit rá lehet rakni a babaágyra. (Ja, és használtan vettük!) Igazából a mostani gyerekszobába nem férne el egy szekrény. Az új házban majd szeretnék, ha lesz harmadik baba, mert jó lenne belepakolni a pelenkázáshoz és babaápoláshoz szükséges cuccokat, de a második gyereket pelenkázom nélküle, úgyhogy tanúsíthatom, hogy lehet nélküle élni. 
  3. Pelenkázó táska - Szerintem ez is felesleges, ráadásul nem túl elegáns, sokkal inkább bumfordi a legtöbb esetben. Az én Szervető buggyos táskámba belefér minden, ami kell a pelenkázáshoz, és még sok minden. Persze ehhez az kell, hogy időnként kiszortírozzam a dolgokat, amik felgyűltek benne. Női táskák mélye, ugyebár... :-)
  4. Pelenka - Igen, ez megkerülhetetlen. Ha spórolni akarsz ezen, akkor moshatózz. De ne ess bele abba a hibába, hogy cukibbnál cukibb mintás külsőket halmozol fel, mert akkor ott tartasz, mintha eldobhatóznál. Én bevallom, hogy képtelen vagyok rávenni magam a moshatózásra, de aki okosan csinálja, az tényleg sokat spórolhat vele. Eldobhatókból szerintem legolcsóbban a drogériák saját márkás pelenkáit lehet megvenni anélkül, hogy kompromisszumot kéne kötni a minőség terén. 
  5. Pelenkatároló szemetes - Jól hangzik, de szerintem ez is felesleges. Ha terjengenek a szagok, belerakod a pelenkát egy kicsi nejlonzacskóba, amit erre a célra elraksz, miután kivetted belőlük a zsemlét/zöldséget/akármit. Egy esetben tudom elképzelni a külön szemetes szükségességét, hogyha egy hatalmas ház két külön végében és másik emeletén van a rendes szemetesed ahhoz képest, ahol pelenkázol. De akkor is bőven elég egy mezei szemetes és mezei szemeteszacskó. Ugyanis minden sokkal drágább, ha rá van sütve, hogy babáknak (vagy menyasszonyoknak). 
  6. Babaszállító eszközök - Igen, kell babakocsi. De nem kell feltétlen kettő. Lehet olyat venni, amit át lehet alakítani fekvősből a nagyobb gyerek számára ülőssé. Nem kell egy csomó pénzt költeni rá. És használtan is lehet venni. 
  7. Babahordozó - Ez most nagy divat, sokfélét lehet kapni, nekem nem vált be. Két szülés után se érem el a 45 kg-t, a fiaim viszont kettőt pislogtam, és elérték a 7-8 kg-t, ami után már nehéznek éreztem a hordozásukat. Nem vagy rossz anya, ha a gyerekeidet nem hordozod, hanem babakocsiban tolod. A hordozókendő-árulás és a hordozásoktatás remek üzlet, amelyet a bűntudatkeltő gépezettel lehet felpörgetni egy kicsit. Ne dőlj be neki! Hordozz, ha szeretitek, ne hordozz, ha nem szeretitek. Ha pedig hordozol, ne ess bele abba a hibába, mint amit már említettem a mosható pelenkánál. Vagyis ne vásárolj be mindenféle mintás hordozóeszközt, mert jól néz ki. Itt is bejön az, hogy sokat lehet spórolni, ha használtan veszel, erre is van jópár FB-csoport. 
  8. Mellszívó - Igen, kell. Már a szülésnél vidd magaddal a kórházba, mert ha jól működsz ezen a téren, akkor már ott szükséged lesz rá, nekem legalábbis volt. De bőven elég a kézi mellszívó, nem kell elektromosat venni. 
  9. Cumisüvegek - Ha elég tejed termelődik, és hajlandó vagy nyilvános helyen szoptatni, nem kell. Inkább ez utóbbihoz vegyél egy kendőt, amivel eltakarhatod a babádat meg magadat, ha szoptatod. Én pár száz Ft-ért rendeltem anno az etsyről, de igazából varrni is lehet, ha tudsz.
  10. Üvegsterilizáló és -melegítő - Remek alternatíva: tűzhely, fazék, forró víz.
  11. Babaelsősegély-készlet - Puha babafésű kell, meg orrszívó is, de nem ez a kézi pumpás, mert semmit se ér (próbáltam), hanem ott a jó öreg orrszívó porszívó, az mindent kiszed, amit ki kell. Babahőmérőnk nincs, a családi hőmérőt használjuk, babakörömvágó helyett remekül működik a kisolló, a többi cuccot meg nem tudom beazonosítani. De biztos jó üzlet valakinek. 
  12. Szopipárna - Próbáltam, nem vált be.
  13. Babakád - Szerintem felesleges az állványos fürdető, elég feltenni a kádat az asztalra. És ezek a babatartók is viccesek, kivéve, hogyha csak fél keze van mindkét szülőnek. :-)
Igazából így elnézve a fenti „alapvető és mindenképp szükséges" cuccokat tartalmazó 13-as listából 9-re tudtam azt mondani, hogy felesleges. Biztos vagyok benne, hogy a szerzője jó szándékkal írta ezt a listát, és ő tényleg alapvetőnek érzi ezeket a dolgokat, de mindenkinek mások a preferenciái.

Aztán nem kell minden ünnepre (húsvét, Mikulás, karácsony, névnap, születésnap) elhalmozni őket.

A másik, amire rengeteg pénz elmehet, azok a különböző édességek. Ezen is spórolunk. Mi, amikor belevágtunk a házépítésbe, elhatároztuk, hogy sokkal kevesebbet fogunk költeni joghurtra, pudingra, tejsütire és társaira. Ami már azért is jó volt, mert a túlzott cukorbevitel árt a gyerekeknek. Ha a bolti dolgok helyett saját kezűleg készítünk dolgokat (pl. natúr joghurtot összekeverünk lekvárral boltban kapható gyümölcsös joghurtot kiváltandó), akkor mi szabhatjuk meg, mennyire legyen édes. Ezen kívül az édesség lehet inkább gyümölcs is. Szóval a gyerekeken spórolni nem csak anyagilag, de egészségügyi okokból is megéri.

10. Fodrász, kozmetikus... szolárium, és a többi. A legtöbb esetben felesleges. Szerintem a legtöbb nő akkor a legszebb, ha hosszú haja van. Hosszú hajjal pedig nem kell fodrászhoz járni. Ha van, a frufrunkat mi is le tudjuk vágni. A hajunk végéből meg esetleg megkérhetjük egy rokonunkat, hogy időnként vágjon le, ha nekünk nem megy. De akár különböző frizurákat is megtanulhatunk vágni, amihez nem kell külső segítség.

És mi lesz a hajfestéssel? Erre is megkérhetjük egy rokonunkat, de az is lehet, hogy nem festjük a hajunkat. A legjobban úgyis az a szín áll jól, amit a természet adott nekünk. Én pl. életemben nem festettem még a hajamat. :) Persze aztán egyszer csak jön az őszülés, de szerintem semmi gond nincs vele, hacsak nem valamiért extra korán következik be. Az ősz haj a bölcs, dolgos, érett nő koronája. Pl. Kendra szerintem szuperül néz ki anélkül, hogy festené a haját.

Amit a kozmetikus csinál, abból is a legtöbb dolgot meg lehet itthon csinálni. Én sose voltam kozmetikusnál. De ha már itt tartunk, a sminkeken és egyéb női cuccokon is sokat lehet spórolni. Nem kell feltétlen ezerféle krémet, sminkcuccot és egyebet felhalmozni. A sminkre is igaz, hogy a kevesebb néha több. A legtöbb férfi nem szereti a rengeteg és feltűnő sminket egy nő arcán. Vannak, akik inkább elviselnek egy-két bőrhibát, mint az alapozó érzetét a kedvesükön. Én nőként is így vagyok vele a saját arcommal kapcsolatban.

11. Nincs tv-előfizetésünk. Teljesen felesleges, ha van interneted, mert úgyis megnézhetsz szinte mindent neten keresztül. Ráadásul a legtöbb tv-műsor erkölcstelen szemét, amiket pluszban még reklámokkal tömnek tele. De ha lenne is valami értelmes, kisgyerekes anyaként valószínűleg úgysem tudjuk akkor nézni, amikor adják. :-D A gyerekeknek is lehet mesét rakni pl. youtube-ról.

12. Fényévente szedünk gyógyszert. És hála Istennek, nem is kell többször. Igazából nem kell mindent kiváltani és beszedni, amit az orvosok felírnak. Sőt, a legtöbb szokásos betegség kiheverhető anélkül, hogy látna orvos. Ágynyugalom, emelt dózisú C-vitamin, sok folyadék, ha nagyon rosszul érezzük magunkat a magas láztól, lázlehúzó. Az a probléma, hogy vannak olyan orvosok, akik gyógyszergyárak dílereivé válva (gondolom, jutalékért) az ő termékeiket írják fel. Ettől aztán megszaladhat egy-egy orvos keze, mikor receptekről van szó.

13. Természetes szerekkel takarítok. A takarítószerek méregdrágák, ami nem csak azt jelenti, hogy sokba kerülnek, hanem azt is, hogy mérgezőek. Sokkal jobb helyettük olcsó és természetes szereket használni (ecet, szódabikarbóna stb.) A neten rengeteg ötlet van erre, elég csak rákeresni a vegyszermentes vagy természetes takarításra.

14. Kevés elektronikai kütyünk van. Hogy a gyerekeinknek saját okostelefont, számítógépet és tv-t veszünk, azzal nem csak elköltünk egy rakás pénzt, de még ártunk is nekik, mivel a közös tevékenységek helyett mindegyikük el fog vonulni a maga kis virtuális világába. Úgy gondolom, hogy elég a háztartásba egy televízió és mindegyik szülőnek egy. A gyerekeknek pedig nem kell saját hordozható elektronikai bigyó. Cikizni fogják, mert csak butafonja van? Lehet, viszont nem lesz zombi és szociálismédia-függő.

15. Nem cigizünk. Miért fizessünk ki egy rakás pénzt azért, hogy függők legyünk, rettenetes szag vegyen körül és roncsoljuk az egészségünket?

16. Magunknak főzünk a legtöbb esetben, és hacsak nem szorít az idő, akkor nem félkész dolgokból. Így nagyon sokat lehet spórolni. Régebben nagy ételrendelő voltam, mert szerettem, hogy mennyi időt megspórolok vele kisgyerekes anyaként, de a házépítés miatt leszoktam róla. Így is megoldható, mikor a szükség úgy hozza.

17. Piacra járunk. Azt nem tudjuk megoldani, hogy mindent csak onnan vegyünk, de már azzal is sokat megtakarítunk, hogy a férjem hetente kétszer elmegy a piacra. Hamarosan költözünk, és ott még közelebb lesz a piac.

18. Olykor Kínából rendelünk. A varázsszó: Aliexpress. Egy csomó mindenhez sokkal olcsóbban lehet így hozzájutni, mintha itthon egy boltban vásárolnám. Pedig általában ugyanaz a kínai termék. Postaköltség pedig a legtöbbször nincs.

19. Addig használjuk a dolgainkat, amíg javíthatatlanul el nem romlanak. Nem veszünk csak azért semmit, hogy újabb legyen belőle, ha az előző még jól működik.

20. Nem veszünk fel hitelt. Az építkezést leszámítva sosem vettünk fel hitelt. Nincs hitelkártyánk. Ha valamire nem volt pénzünk, nem vettük meg. De általában mindig volt annyi félretett pénzünk, hogy ami tényleg kellett, azt meg tudjuk venni.

Most lesz pár dolog, ami még nem lesz az új házban. De nem vesszük meg őket áruhitelre, hanem kibírjuk nélkülük pár hónapig vagy évig, amíg lesz ezekre is pénzünk. 

21. Nem csinálunk trópusokat a lakásból. Fűtési szezonban 20, legfeljebb 21 fokot csinálunk a lakásban. Akkor is, ha újszülöttünk van. Reggelre van, hogy hagyjuk lehűlni 19-re. Még az egyik gyerekünk se fázott meg emiatt. Igazándiból olcsóbb pulóverben lenni itthon, mint 25 fokra fűteni. Az egész csak megszokás kérdése. Én sokáig éltem  panelban, ahol még télen is pólóban és shortban lehetett mászkálni anélkül, hogy mi befűtöttünk volna. De most már ha 21 foknál többre fűtünk be, nem érzem jól magam.

22. Csak annyi ételt veszünk, amennyi szükséges. Általános magyar szokás a teletöltött hűtő és kenyértartó. Majd a lejárt szavatosságú, száraz és penészes ételekkel töltött kuka. Elkényelmesedtünk, és azt akarjuk, hogy mindenből legyen bőségesen kéznél, akár annak az árán is, hogy a fele a szemetesben landol.

Én ezzel úgy vagyok, hogy inkább veszek a romlandó dolgokból mindig keveset, de annyit, ami tudom, hogy elfogy, és vállalom be, hogy esetleg mikor májkrémet ennénk, csak vajkrém van itthon, minthogy ha mégse kívánjuk, ki kelljen dobni, mert megromlik.

A teli hűtő státuszszimbólum lett. Bevallom, az enyém általában szellős. Igen, nem mindig van itthon mindenből, amihez csak kedvünk szottyan, de akkor eszünk mást. Viszont így ritkán is fordul elő, hogy valamilyen étel a gyomrunk helyett a szemetesben fejezi be a pályafutását. És szerintem a gyerekeknek se árt, ha megtanulják azt enni, ami van, nem pedig épp, amit a legeslegjobban kívánnak. (Az úgyis mindig valami nyalánkság lenne.)

23. Megelégszünk azzal, amit a Gondviselés ad. Ez a pont nem azért az utolsó, mert ez a legkevésbé fontos. Nem. Igazából ez a legfontosabb: mindennek az alfája és az omegája. Ugyanis akkor nem fogunk tudni spórolni és megélni abból, amink van, hogyha nem bízzuk Istenre az anyagiakat, és nem elégszünk meg mindazzal, amit Ő biztosít a számunkra.

Ha valakinek a pénz a legfontosabb, és az a boldogsága alapja, hogy költekezhet, illetve rettenetes szégyenként éli meg, ha valamit nem vehet meg, amit akar, vagy amit a környezetében a legtöbb ember birtokol, nem fog tudni takarékoskodni és mindeközben még jól is érezni magát.

Igazából a Jóistenre kell bízni magunkat, hogy Ő alakítson át minket, és tegye krisztusivá a viszonyulásunkat a földi javakhoz. Ha ezt őszintén kérjük és átadjuk magunkat Neki, akkor akár valódi szegénységben is sokkal boldogabban élhetünk, mint a legtöbb gazdag ember.

Mindenesetre én azt látom, hogy ma Magyarországon a legtöbbünknek - hála az Úrnak! - nem a szegénységgel kell szembenéznünk, hanem sokkal inkább a fogyasztói társadalom által belénk oltott irreális anyagi elvárásokkal és a telhetetlenséggel.

*

Nagyon jó tippeket olvashattok még itt:
Strangers & Pilgrims on Earth blog
Always Learning blog ide kapcsolódó bejegyzései
Laine's Letters

Kérlek, hogyha neked is van jó spórolási ötleted, írd meg hozzászólásban!

2018. január 27., szombat

Két édesapa

Az alábbi szöveg James Herriot Állatorvosi pályám kezdetén c. könyvének 61. fejezete. Két okból osztom meg a blogon. Az egyik, hogy szeretném a könyvet ajánlani, a másik, hogy konkrétan ez a rész kapcsolódik az egyik írásomhoz. Internetes tartalmakhoz képest kicsit hosszú, de érdemes elolvasni, ahogy az egész könyvet is. Remek a humora és csodálatos emberszeretet árad belőle, miközben egy olyan világba kalauzol (1930-as évek végi angol tanyavilág), amely gyakorlatilag már nem létezik.


*

A reuma szörnyű betegsége a kutyáknak. Embereknél is fájdalmas, de egy heveny roham rémült, vonító mozdulatlanságba taszít egy másképpen egészséges kutyát.

A nagyon izmos állatok szenvednek tőle leginkább, s én nagyon óvatosan tapogattam az ujjammal a kis staffordshire bullterrier duzzadó tricepszét és farizmát. Rendes körülmények között kemény kis legény volt, bátor és barátságos, és magasra szökellve igyekezett az embereket képen nyalni; de ma mereven, reszketve állt, és szorongva nézett maga elé. Ha valamicskét is elfordította a fejét, kínjában élesen felvonított.

Szerencsére ezen lehetett segíteni, éspedig gyorsan. Felszívtam a Novalgint a fecskendőbe, és gyorsan beadtam. A kis kutya, aki nem törődött semmivel, csak a reuma késéles döféseivel, meg sem mozdult a tűszúrástól. Kiszámoltam néhány szaliciltablettát egy dobozba, fedelére ráírtam az adagolást, és átadtam a dobozt a tulajdonosnak.

– Adjon be neki egyet, mihelyt az injekció könnyített rajta, Mr. Tavener. Aztán ismételje meg négy óra múlva. Biztosra veszem, hogy addigra sokkal jobban lesz.

Mrs. Tavener elkapta a dobozt, miközben férje az utasítást olvasta.

– Hadd látom – kaffantotta. – Mert persze nekem kell majd csinálnom.

Mindig így ment, mióta először léptem be a szép házba, amelynek teraszos kertje leért a folyóig. Az asszony szüntelenül piszkálta férjét, míg az fogta a kutyát. Ha a kutya felvonított, ő kiabálni kezdett:

– Az istenért, Henry, ne markold úgy azt a szegény jószágot, fáj neki! – Hol ezért, hol azért szalajtotta el, s amikor kiment a szobából, azt mondta:

– Tudja, ennek mind a férjem az oka. Hagyja, hogy a kutya ússzon a folyóban. Tudtam, hogy ez lesz a vége.

Feleidőben bejött a lányuk, Julia, és az első pillanattól fogva kitűnt, hogy anyuka mellett áll. Bőséges „Mit csinálsz, apu?” és „Az istenért, apu!” felkiáltással segített be, és általában sikeresen kitöltötte a szüneteket, amikor anyja nem működött teljes hangerővel.

Tavenerék az ötvenes éveikben jártak. A férfi nagydarab, pirospozsgás, jóképű férfi volt, aki milliókat keresett a tyneside-i hajóműhelyekben, mielőtt kivonult volna a füstből erre a szép lakóhelyre. Első pillanattól fogva kedveltem: kemény milliomosra számítottam, s találtam egy melegszívű, barátságos, furcsán sebezhető embert, aki szemlátomást halálra aggódott a kutyájáért.

Mrs. Tavenerrel szemben, még mindig feltűnő szépsége ellenére, fenntartásokkal éltem. Mosolya mesterkélt volt, s a szeme kékjéből túl sok acélosság villant ki. Mintha nem annyira a kutyája érdekelte volna, hanem az, hogy a férjét ostorozza vele.

Julia, anyja méretarányosan csökkentett mása, az elkényeztetett gyerek unalmával kóválygott a szobában; üres tekintettel nézett a kutyára vagy énrám, érdeklődés nélkül kibámult az ablakon a sima pázsitra, a teniszpályára, a folyó sötét csíkjára a fák alatt.

Utoljára még biztatóan megveregettem a terrier fejét, s térdeltemből felálltam. Miközben eltettem a fecskendőt, Tavener elkapta a karomat.

– Köszönjük, Mr. Herriot. Nagyon hálásak vagyunk, hogy eloszlatta aggodalmainkat. Meg kell mondanom, azt hittem, eljött az öreg fiú végórája, mikor vonyítani kezdett. Hadd kínáljam meg egy itallal, mielőtt elmenne.

Keze remegett a karomon, míg ezt mondta. A remegést észrevettem már akkor is, amikor a kutya fejét tartotta, s azon tűnődtem, Parkinson-kór-e, vagy az idegek, vagy az alkohol. Annyi bizonyos, hogy jókora adag whiskyt töltött a poharába, de mikor megbillentette az üveget, kezét még erősebb remegés fogta el, és kilöttyintette a szeszt a fényezett tálalóra.

– Istenem! Istenem! – tört ki Mrs. Tavener. Kiáltásában keserűen felcsendült a „jaj, nem”, a „már megint”, és Julia a homlokára ütött a kezével, és az égre emelte tekintetét. Tavener egy gyors, űzött pillantást vetett a nőkre, aztán a poharat átnyújtva elvigyorodott.

– Üljön le, Mr. Herriot – mondta. – Biztos megengedhet magának pár perc pihenőt.

Átmentünk a kandalló mellé, és Tavener kellemesen elcsevegett a kutyákról, a vidékről, a nagy szoba falain függő festményekről. A képeket körzetszerte számon tartották, sok volt köztük a híres festőtől származó eredeti, s Tavener életének fő vonzalmát jelentették. A másik szenvedélye az órák voltak, és ahogy végignéztem a szobában a ritka és gyönyörű időjelzőket az elegáns korabeli bútorok között, könnyű volt hitelt adni a szóbeszédnek, amit e falak közé zárt vagyonról hallottam.

A nők nem ittak velünk: eltűntek, mikor előkerült a whisky, de mire kiürítettem a poharamat, kinyílt az ajtó, és ott álltak, feltűnően hasonlítva egymásra drága tweedkabátjukban és prémszegélyes kalapjukban. Mrs. Tavener elővett egy pár autóskesztyűt, és utálkozva nézett a férjére.

– Bemegyünk Brawtonba – mondta. – Nem tudom, mikor érünk haza.

A háta mögül Julia hidegen nézte az apját, ajka kissé felhúzódott.

Tavener nem válaszolt. Mozdulatlanul ült, s én hallgattam az autó felbőgő motorját és a felcsapott kavics pattogását odakinn; aztán merev arccal, üres tekintettel nézte a kerti úton sodródó kipufogógáz felhőjét.

Volt valami az arckifejezésében, amitől megdermedtem. Letettem a poharamat, és felálltam.

– Sajnos, mennem kell, Mr. Tavener. Köszönöm az italt.

Hirtelen ráébredt, hogy ott vagyok: visszatért a barátságos mosoly.

– Ugyan már. Köszönöm, hogy gondját viseli az öreg kutyának. Mintha máris jobban volna.

A visszapillantó tükörben a lépcső tetején álló alak kicsinek és magányosnak látszott, míg a magas cserjék el nem rejtették a szemem elől.


A következő páciensem egy beteg disznó volt, fenn a Marstang-tetőn. Az út először a termékeny völgyaljban vezetett: folyó menti fák között, tekintélyes farmok és gazdag legelők mellett kanyargott; mikor azonban a kocsi elhagyta a kövesutat és felfelé tartott egy meredek dűlőúton, a tájék átalakult. A változás csaknem drámai volt: a fák és bokrok meggyérültek, és átadták helyüket a kopár, sziklás domboldalnak és a mészkő kerítések mérföldjeinek.

A völgyben dúsan zöldellt az új lomb, itt azonban még nem pattantak ki a rügyek, s az ég felé nyújtózó csupasz ágak még mindig a telet idézték.

Tim Alton farmja a dülőút tetején feküdt, s amikor megálltam a kapunál, azon tűnődtem, mint mindig, hogyan tudja ez az ember a megélhetését összekaparni erről a pár barátságtalan hektárról, ahol az örökké fújó szél elfekteti és megsárgítja a füvet. Akárhogy is, sok nemzedék véghezvitte már e csodát, élt, küszködött és meghalt ebben a házban, melynek gazdasági épületei egy csoport megnyomorodott, szél görbítette fa szélárnyékában álltak, s a hatalmas építőkövek már málladoztak három évszázad vad időjárásától.

Miért épít valaki farmot ilyen helyen? Kinyitottam a kaput, és megfordulva lenéztem a kőkerítések között lefelé kanyargó dűlőúton; egészen a folyó tavaszi napsütésben csillogó, fehér köveiig. Talán itt állt az építő, s végignézett a hatalmas zöld térségen, beszívta a hűvös, édes levegőt, és úgy gondolta, ennyi elég.

Láttam, hogy Tim Alton közeledik az udvaron. Itt nem kellett kövezni vagy betonozni; csak elsöpörték a vékony termőföldet, s a ház és az istállók között ott volt a lejtős, fugákkal tagolt szikla. Többet ért, mint egy tartós burkolat – örökkévaló volt.

– Szóval a disznó, Tim? – kérdeztem, s a farmer komolyan bólintott.

– Az ám. Tegnap még egészséges vót, mint a makk, ma reggel meg csak feküdt, mint a meghótt. Föl se nézett, mikor megtőtöttem a vályúját, és a mindenit, ha egy disznó nem esik neki a kosztjának, akkor nagy baj van. – Tim bedugta a kezét széles bőrövébe, amely körülfogta túl nagy nadrágját s mindig mintha ketté akarta volna metszeni vékony alakját, azután borúsan bevezetett az ólba. Keserves szegénysége ellenére is olyan ember volt, aki vidáman tűrte a balsorsot. Még nem láttam ilyen kedvében, s gondoltam, tudom is az okát: a családi disznó valami személyeset is jelent.

A Tim Altonhoz hasonló kisgazdák néhány tehénnek köszönhették sovány megélhetésüket: eladták a tejet a nagy tejfeldolgozóknak, vagy vajat készítettek. És minden évben öltek egy-két disznót, s maguk füstölték fel házi fogyasztásra. Úgy láttam, mintha a szegényebb helyeken mást sem nagyon ettek volna: bármelyik étkezésre toppantam be, a konyhai illat mindig ugyanaz volt – a sülő szalonnáé.

Büszkeség dolga volt a disznót annyira felhízlalni, amennyire csak lehet; e kis szélfútta farmokon, ahol az emberek, a tehenek és kutyák soványak és vékonyak voltak, a disznó volt egyes-egyedül kövér.

Láttam már Altonék disznaját. Vagy két hete egy tehén felszakadt csecsét varrtam össze, s utána Tim a vállamra veregetett, és odasúgta:

– Most gyűjjön velem, Mr. Herriot, mutatok valamit. – Benéztünk az ólba, ahol egy százhatvan kilós szörnyeteg könnyedén felfalt egy hatalmas vályúra való moslékot. Emlékeztem a farmer szemében csillogó büszkeségre s arra, hogyan hallgatta a szürcsölést, csámcsogást, mintha csodálatos zene volna.

Ma más volt a helyzet. A disznó, ha lehetséges, még hatalmasabbnak látszott. Csukott szemmel az oldalán feküdt, s úgy betöltötte az ól egész padozatát, mint egy partra vetődött bálna. Tim egy bottal megkavarta az érintetlen ételt a vályúban, és biztató hangokat hallatott, de az állat meg sem mozdult. A farmer elgyötörten nézett rám.

– Rosszul van, Mr. Herriot. Akármi legyen is, komoly baj.

Megmértem a disznó lázát, s amikor leolvastam a hőmérőt, füttyentettem:

– Negyvenkettő. Ez aztán láz.

Tim elsápadt.

– A szencségit! Negyvenkettő! Akkor reménytelen. Vége van.

Az állat oldalát tapogattam, s biztatóan a farmerre mosolyogtam.

– Ne aggódjon, Tim. Azt hiszem, rendbe jön. Orbánca van. Húzza végig az ujját a hátán. Érezhet egy csomó lapos duzzanatot a bőrén – azok az „orbáncos csalánláz” foltjai. Pár órán belül tele lesz kiütésekkel, de most még nem látja, csak érzi őket.

– És tud rajta segíteni?

– Valószínűleg igen. Adok neki egy ménkü nagy adag szérumot, és szívesen fogadnék arra, hogy pár napon belül benne lesz az orra abban a vályúban. A legtöbbjük kigyógyul belőle...

– Hát ez mindenképpen jó hír – mondta Tim, és mosoly öntötte el az arcát. – Azzal a negyvenkettővel nagyon kéccségbeejtett, a mindenit.

Nevettem.

– Elnézést, Tim, nem akartam megijeszteni. Gyakran szívesebben látok magas lázat, mint alacsonyat. De szokatlan időszak ez az orbáncra. Rendszerint nyár végén jön elő.

– No, most az egyszer megbocsátok. Gyűjjön be, és mossa meg a kezit.

A konyhában lekaptam a fejem, de még így is beleütköztem a hatalmas oldalszalonnába, amely a gerendás mennyezetről lógott alá. A nagy tömeg lassan lengedezett a kampón – helyenként vagy húsz centi vastag volt -, tiszta fehér szalonna. Csak közelről lehetett felfedezni benne egy-egy húscsíkot.

Mr. Alton adott egy csésze teát, s míg iszogattam, Timet néztem, aki velem szemben egy székbe roskadt, s kezét lógatva elnyúlt; egy pillanatra behunyta a szemét, s arcára kiült a fáradtság. Már sokadszor arra a végeérhetetlen munkára gondoltam, amiből e kisfarmerek élete áll. Alton csak negyvenéves volt, de a teste már meghajlott és megviselődött az örökös erőfeszítéstől, s az ember leolvashatta életét inas alsókarjáról, durva, munkától duzzadt ujjairól. Egyszer elmondta, hogy utoljára tizenkét éve mulasztotta el a fejést, az apja temetése miatt.

Már búcsúztam, mikor megláttam Jennie-t. Ő volt a legidősebb Alton gyerek, s most éppen buzgón pumpálta a konyhaajtó mellett a falnak támasztott kerékpár gumiját.

– Megy valahová? – kérdeztem, s a lány gyorsan felegyenesedve hátrasimított a homlokából néhány sötét hajfürtöt. Úgy tizennyolc éves lehetett, arcvonásai finomak, nagy szeme kifejező: vad, érdes csinosságában volt valami a pólingok csapongásából, a szélből, a napból, a lápvidék tágas ürességéből.

– Menek a faluba. – Lopva a konyhába pillantott. – Veszek egy üveg sört apának.

– A faluba! Nagy út az egy üveg sörért. Van vagy három kilométer, és visszafelé tolnia kell a biciklit fel a dombra. Csak azért az egy üvegért teszi meg ezt a hosszú utat?

– Igen, azért az egyért – suttogta, és csendes odaadással kezébe számolt egy hatpennyst és néhány pennyt. – Apa egész éccaka fönn vót – várta, hogy az egyik üszőnk leborjazzon. Fáradt. Nem tart sokáig, és vacsorára megihatja a sörét. Azt szereti. – Cinkosan rám pillantott. – Meglepetés lesz neki.

Mialatt beszélt, apja, még mindig elnyúlva a székben, elfordította a fejét, és a lányára nézett: elmosolyodott, s egy pillanatra nyugodalmat láttam az állhatatos tekintetben, nemességet a szabdalt arcban.

Jennie pár pillanatig az apját nézte, boldog titkos pillantást vetve rá összehúzott szemöldöke alól; aztán gyorsan megfordult, felült a kerékpárra, és meglepő sebességgel lefelé pedálozott a dűlőúton.

Én lassabban követtem, a kocsi második sebességben zökögött és imbolygott a köveken. Gondolataimba feledkezve egyenesen előremeredtem. Agyam szüntelenül a ma látott két ház között csapongott: a folyó menti csinos udvarház és a most hátrahagyott düledező farmház között; az elegánsan öltözött, ápolt kezű Henry Tavenerről, a könyvespolcairól, képeiről és óráiról átszálltak gondolataim Tim Altonra, a nagy övvel összefogott kopott, mellig érő nadrágjára, a mindennapi, havi, évi gürcölésére, amivel életben marad azon a kegyetlen dombtetőn.

De vissza-visszatértem a lányokra: a Julia Tavener szemében tükröződő megvetésre, amivel apjára nézett, és a Jennie Alton szemében csillogó gyengédségre.

Azért nem volt ez olyan egyszerű: egyre nehezebbé vált eldönteni, ki kap többet a más-másféle életétől. De ahogy kivezettem a kocsit a dűlőút utolsó néhány méterén, s a sima aszfaltra fordultam, váratlanul megvilágosodott az egész. Mindent összevéve, ha választanom kell, a sört választom.

Kép: farmer portréja 1931-ből

2018. január 8., hétfő

Úton hazafelé – egy édesanya idilljének nyomában


Azt eddig is tudtam, hogy az az életcélom, hogy idős koromra igazi nagymamává váljak. Tudjátok, aki süt, főz, köt, horgol, hímez, varr, kertészkedik, állatokat tart, és akihez egyszerűen jó hozzábújni és kiönteni neki a szívedet.

De most már kicsit konkrétabb nevet is tudok adni annak, milyen asszonnyá szeretnék érni az évtizedek során, ha Isten megadja. Tasha Tudor szeretnék lenni!

„Miért akarnak a nők úgy öltözködni, mint a férfiak, amikor elég szerencsések ahhoz, hogy nők legyenek? Miért veszítsük el a nőiességünket, amikor az az egyik legnagyobb varázsunk? Többet érünk el azzal, hogyha bájosak vagyunk, mintha nadrágban és cigarettával a kezünkben feltűnősködnénk. Igazán kedvelem a férfiakat. Szerintem csodálatos lények. Nagyon szeretem őket. De nem akarok úgy kinézni, mintha én is egy lennék közülük. Amikor a nők búcsút intettek a hosszú szoknyáiknak, súlyos hibát követtek el... "
Ez egy idézet Tasha Tudortól. Tudjátok, hogy öltözködött? Mintha 1830-at írnánk. Gyönyörű, földet söprő ruhákban járt, de úgy tudta viselni őket, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Valahogy el se lehetne őt képzelni másmilyen ruhában.


És tényleg, mennyire érzem én is, hogy a szoknyának hatalma van! Az utóbbi időben igyekszem a nadrágot kerülni. Nem gondolom, hogy a nadrágviselés bűn. Egyszerűen túl rövidnek érzem az életemet ahhoz, hogy állandóan nadrágba bújjak, amikor megvan az az előjogom a férfiakkal szemben, hogy szoknyát viselhetek. Sokkal nőiesebbnek érzem magam szoknyában és sokkal inkább önmagamnak: asszonynak és anyának, nem pedig vagány kiscsajnak.

Egy másik gondolat is nagyon tetszik Tasha Tudortól:

„Élvezettel végzem a házimunkát, a vasalást, a mosást, a főzést, a mosogatást. Amikor kapok egy kérdőívet, amelyben felteszik a kérdést, hogy mi a szakmám, mindig azt jelölöm be, hogy háziasszony. Ez egy csodálatos hivatás, miért kellene mentegetőzni miatta? Nem vagy ostoba, mert háziasszony vagy. Miközben a lekvárt kavargatod, nyugodtan olvashatsz Shakespeare-t."
Ki hallott már ilyet? Egy nő, aki nem rabszolgamunkának tartja a házimunkát? Nem hallgat a mi jó Lenin apánkra? :-) Sőt, még büszke is rá, hogy háziasszony!?

Én is az vagyok, és hála Istennek tudok már úgy nézni a feladataimra, ahogy ő. Furcsán hangzik, tudom, de én is megszerettem a házimunkát. Úgy örülök, hogy csak a gyereknevelés meg ez a dolgom, és hogy a saját otthonomban dolgozhatok, ráadásul azokért, akiket a legjobban szeretek ezen a világon! Tényleg nem tudnék jobb munkát elképzelni, még ha olykor úgy is érzem, hogy elvisz a végső határaimig.

Egyébként ebben az idézetben az a pláne, hogy Tasha nyugodtan beírhatta volna, hogy könyvillusztrátor. Mert hogy hatalmas sikereket aratott ezen a téren és főként ebből is élt.


Talán ami a leginkább elvarázsol Tasha Tudorban, az az, hogy megteremtette a saját világát. 1915-től 2008-ig élt, mégis őneki jobban tetszett az 1830-as, 40-es évek miliője, így hát ezt a korszakot idézte meg maga körül. Nem azért, mintha úgy gondolta volna, hogy mindenki másnak így kéne tennie hanem azért, mert neki így volt jó.

Én is vágyom arra, amire ő. Nem is konkrétan egy adott korszak felélesztésére, hanem inkább, ami szerintem őt is vezérelte, egy sokkal isten-, ember- és természetközelibb életre, amely nem a rohanásról, a mindig máshol levésről, az otthon kiüresedéséről, a képernyőkről, a műanyag ételekről, az információdömpingről és a többi civilizációs kórságról szól... Hanem miről?


Arról, hogy amikor a szabad ég alatt vagyok, egyszerűen lefekszem a fűbe és hagyom, hogy Isten letaglózzon Önmaga nagyságával, amely a felhőkben és a Nap sugaraiban mutatkozik. Aztán felkelek és tovább sétálok a kertünkben Vele járva, mintha a Paradicsomkertben lennék. Visszatérve a házunkba pedig ugyanúgy a családomat szolgálva főzök vagy takarítok, mint ahogy a Szűzanya és a többi szent asszony tette évezredeken át.

Persze ez az élet nem könnyű. És nem is könnyű kialakítani nekem, akit annyira nem ilyen életre készítettek fel. Apró lépésenként haladok. Néha megfeneklek, aztán összeszedem magam, és megyek tovább. Merthogy vágyom valamire, ami ebből a képből árad...


Ez pedig a szabadság. Az a lelki szabadság, amelyet azok az emberek éreznek, akiket Krisztus felszabadított a bűn és a halál rabsága alól. És a világ igája alól. A megfelelési kényszer és az egzisztenciális függőség kötelékeiből. Hogy nem vágyom a világ elismerésére, és a legkevésbé akarok függeni mindattól, amit adni tud. Hogy erős közösséget építek ki magam körül Jézus Krisztust szegletkőként megtéve elsősorban a szűk családi körömet. És minél több mindent megtanulok én magam megtermelni és elkészíteni.

Mostanában minden egyes nap egyre komolyabban igyekszem arra a égető benső kérdésre válaszolni, hogyan szeretném leélni az életemet, az én egyetlen életemet, és milyenné szeretném alakítani a férjemét és a gyermekeinkét, úgy értve, mi az, amit mint asszony és anya tudok adni nekik az otthonunk szíveként. 

Hiszek abban, hogy családanyaként elsősorban arra lettem meghívva, hogy az otthonunk légkörét formáljam, mégpedig olyanná, hogy az melegséggel töltse meg a szívüket-lelküket. Olyan lángot akarok a férjem és a gyermekeim életébe lopni, amelyet ők majd kivisznek a világba, és a gyerekek felnövekedve tovább adják a saját családjuknak.

Azt a lángot, amelyet az élet művészetének hívnak. Azt, hogy tudják, hogy kell Istenre alapozott, teljes, értékes életet élni akár a leghétköznapibb körülmények között. A képességet a boldogságra, akár úgy is, hogy egy teljesen őrült világ vesz minket körül.


Tasha Tudor ebben példakép nekem, ahogy az amisok is, vagy épp a szerzetesek. Nem tudok betelni velük, mert a Végtelent tapasztalom, ha rájuk nézek, és mindannak a megvalósítását, amit Isten a szívembe írt.

Tőlük tudom, hogy amire vágyom, nem valamiféle mákonyos utópia, hanem tényleg lehet a XXI. században is „a világban, de nem e világból" élni egy benső iránytű szerint kormányozni életem hajóját, amely Haza vezet, nem kiszolgáltatva magamat és a szeretteimet mindenféle szeleknek, amelyek ide-oda dobálnának, míg zátonyra nem futnánk végleg.

2017. december 19., kedd

Egy család, amely Isten kezébe helyezte a gyermekáldást

Mikor menyasszony lettem, és ezt megtudta a ferences atya, aki gyóntatott, azt ajánlotta nekem, hogy keressek rá arra a névre: Lukács Ernő. Meg is tettem és egy csodálatos élettörténetet olvashattam. A napokban újra eszembe jutott Ernő bácsi és a családja. Arra gondoltam, megosztok veletek egy vele készült interjút. Annyira sokat adott nekem ez annak idején és annyira csodálatos tanúságtétel, hogy szeretném, ha a blogomon is meglenne.


„Szeretne gazdag lenni?” Megszólalt a 20 gyerekes milliárdos
(forrás: atv.hu - Hetek / Piros Júlia)

Lukács Ernő egy igazi „anticeleb”, aki 45 éve hűséges feleségéhez, 20 gyereke van, albérletből költözött tanyára, ahol valóságos munkával gazdagodott meg, életében nincsenek sötét titkok, nem népszerű és a média által nem ünnepelt személyiség.

- Hogy kezdődött ez a mesébe illő történet? 

Ernő bácsi:
- Éppen hogy csak elkezdtem a feleségemnek udvarolni, három évre be kellett vonulnom katonának. Még ma is pontosan tudom, hogy 819 napot vártunk egymásra. Közben a legtöbb katonatársamat elhagyta a párja. Nagyon jól választottam.

- Tényleg egy brigádgyűlésen állította választás elé az akkor 20 éves Juliannát?

- Mondtam neki, ha tíz gyereket nem akarsz, akkor ne gyere hozzám! Persze mindenki azt hitte, hogy vicceltem. Végül eléggé túlteljesítettük a célt. El kell gondolkodni, hogy kié a nagyobb érdem. Szerintem 99 százalékban a feleségemé. Tavaly július 3-án voltunk 45 éves házasok.  De olyan, mintha csak öt másodperc lett volna az életünk idáig.

Juci néni:
- Nem csak enyém az érdem, de az biztos, hogy a nőnek ott kell állnia a férje mellett, és segítenie, mert anélkül nem megy. 21 éves koromtól 46-ig mindig terhes voltam, és volt, hogy nekem kellett ellátni 16 marhát egyedül. Városi létemre nem voltam olyan ijedős csaj. Igazi vadnyugati életünk volt.

- Gondolta, hogy egyszer milliomosok lesznek?

- 33 évig laktunk a tanyán úgy, hogy abból 16 évig nem volt villanyunk. El lehet képzelni, milyen volt nekem városi lánynak elindulni három óvodás korú kisgyerekkel egy olyan helyre, amely két kilométerre van a legközelebbi kis falutól. A háztartási gépeinket, mosógépet, hűtőszekrényt elajándékoztuk, és kezdődhetett a kemény élet. Az esti fürdetés után minden éjjel kézzel mostam, ugyanis akkor még csak szövetpelenka volt. Közben meg sorban születtek a gyerekek.

- Sosem panaszkodott, hogy nehezen megy a sora?

- Nem, ezt az életet mi vállaltuk, panasznak nem volt ott helye! Mindenki azt kérdi tőlünk, hogy a gyerekek talán véletlenül születtek? Ez olyan butaság, hiszen véletlenül nem születik gyerek. Mi tudatosan vállaltuk valamennyit, és azt éreztük, hogy nekünk ezt végig kell csinálnunk, bármi áron.

Ernő bácsi:
- Csak azt tudtam, hogy haladni fogok előre, és minden kölykömnek veszek házat. Soha nem fogadtunk el semmiféle segélyt. Többször is behívtak, hogy adnának nekünk nevelési támogatást, de én azt mondtam, hogy adják inkább más szerencsétlennek. Pont azért, hogy később ne vessék a szemünkre, hogy azért van ennyi gyerekünk, hogy abból éljünk meg.

Juci néni:
- Így visszanézve lehet, ha elfogadtuk volna, és ha szegények maradunk, akkor nem piszkált volna minket annyit az APEH, meg a VPOP. De sebaj, mert ezt is kibírtuk. Hihetetlen összegű, több millió forintos bírságokat kaptunk, amikről később, a befizetés után mondta ki a bíróság, hogy jogtalan volt.  Pedig évente ellenőriznek minket és mindig, minden rendben volt.

- Gondolja, hogy sokan irigykednek magukra?

Ernő bácsi:
- Bár ellenségeink tudtommal sosem voltak, egyesek azért szerettek alánk tenni. Az APEH-nál ismeretlenek már sokszor feljelentettek.

Juci néni:
- Talán nem sokan tudják, hogy miken mentünk keresztül, amíg idáig eljutottunk. Mindig azt mondom, hogy amit elértünk, azt bárki utánunk csinálhatja. Én 16 évig mostam minden nap kézzel. De még egymásnak sem szoktunk panaszkodni.

- Lehet ennyi munka mellett még a gyerekekkel is külön foglalkozni?

Ernő bácsi:
- Esténként miután végeztünk a munkával, még tanultunk a gyerekekkel, úgy hogy többen kitűnő bizonyítványt kaptak. De játékra is maradt idő, ha kellett kézen jártam nekik az udvaron, vagy tanítottam őket biciklivel hátrafelé tekerni, fociztunk, bújócskáztunk. Aztán futószalagszerűen kezdődhetett a fürdetés. Elkaptam a legfiatalabbat, megfürdettem, majd bevittem az ágyba lefektetni. Három után vízcsere. Persze a vizet előbb fel kellett húzni a kerekes kútból, még ma is, sötétben is tudnám, hogy 13 tekerés után van fent a vödör. Aztán bográcsban meg kellett melegíteni, és úgy bevinni a fürdőszobába.

Miközben végig csodáljuk a carrarai márvánnyal borított, antik bútorokkal berendezett termeket, találkozunk Évivel, a család legfiatalabb sarjával. A csinos, 20 éves lány kozmetikusnak tanul.

- Nem sokan mondhatják el, hogy 20. gyerekként jöttek a világra. Még jó, hogy a szüleid nem álltak meg 19-nél. Nem lettél elkényeztetve, mint legkisebb?

Évi:
- Igaz, hogy mindent megkapok. Van fodrász műhelyünk, és kozmetikánk is a birtokon. Most kaptam egy szoláriumot, sok vendégem jön a városból. De a kastélyt tényleg én takarítom. Nálunk sosem volt bejárónő, vagy bébiszitter.

Ma már a 14 lányból, és 6 fiúból csak kettő van otthon, a többiek szép sorban kirepültek. Persze szinte sosem üres a ház, csak a szűk családhoz 63 fő tartozik, és a legidősebb unoka már 25 éves. Ernő bácsihoz, aki jó emberismerő hírében áll mindenki szívesen fordul tanácsért.

Ernő bácsi:
- Pszichológus-fajta vagyok, ha valamelyik lányomnak jött egy udvarlója, nekem elég volt csak ránéznem, hogy tudjam zsivány-e vagy sem. Ha aztán nem fogadták meg a tanácsom, később mindig azt mondták: apu miért nem hallgattunk rád!

- Mivel foglalkoznak a felnőtt gyerekek?

- Mindenki leérettségizett, a fiúk a földeken dolgoznak velem, a lányok mind szakmát tanultak ki. Van köztük cukrász, szűcs, varrónő, virágkötő, fodrász, kozmetikus. A fiaim közül egyik sem lett miniszter, az apjukat követve az állattenyésztést, földművelést választották. A parasztember nem igen tud elszakadni ettől. Ez az élet a legszebb.

- Akkor sikeresnek mondhatja magát a gyereknevelésben. Úgy érzi, hogy át tudta adni azokat az értékeket, amelyek szerint él?

- Mindent megtettem, de azaz igazság, hogy talán nem mindenki vette át. Igyekeztünk a gyerekeinket tisztességre nevelni. Csúnyán beszélni, duzzogni, veszekedni nem lehetett. Nem engedtük, hogy árulkodjanak egymásra, össze kellett tartaniuk. Mindenki szót fogadott, és mindenkinek meg volt a maga feladata. Tíz állatot kapott minden gyerek, azokat nekik kellett ellátniuk. Olyan komolyan vettük őket, mintha felnőttek lennének. Együtt dolgoztunk, harcoltunk azért, hogy jó termés legyen. Az volt az elvünk, ha valakinek nincs kedve a munkához, akkor csinálja kedvetlenül, de akkor is meg kell csinálni, úgyhogy jobb lesz, ha vidáman teszi.

Nemcsak 17 gyerekünknek vettünk házat, és kocsit, de akkoriban még a szüleinket, sőt a környéken a rászorulókat is mi segítettük. Ezt ma kevesen mondhatják el.  Óriási volt a türelmünk, de a gyerekeink is nagyon jók voltak. Felnéztek rám az egyszer biztos. A gyerekek elköltözése után sem maradt űr az életükben, nagyon jól érezzük magunkat kettesben is, miközben ugyanúgy adjuk-vesszük az állatokat, mint régen.

- Hatvannyolc évesen is intenzíven dolgozik. Nem érzi úgy, hogy most már ideje megpihenni?

- Ha lehet ilyet mondani, még intenzívebben megy a munka, mint valaha. Épp holnap viszik két kamionnal a marháimat a törökök. De nemrégiben adtam el lovakat a Jordán királynőnek, és Rómába is került néhány arab telivérünk. Vannak még terveim, például tovább akarok építkezni. Néha még az asszonynak kell engem fékeznie, de addig fogom csinálni teljes erőbedobással, amíg bírom.

- Egészségügyi problémájuk sem volt soha?

- Semmi. Egész életemben nagyon jó erőben voltam. Ami ehhez az élethez kellett is. Ha este kaptam a hírt, hogy másnap reggel le kell adni négy bikát, akkor magam kötöttem össze őket, és gyalog vittem az állatokat a négy kilométerre levő leadó helyre. Ez a 700 kilós állatokkal nem is volt olyan könnyű. Mondja, szeretne ön milliomos lenni?

- Nem bánnám…

- Akkor a következőt kell csinálni: keressen egy istállót, vegyen három kis bocit. Ez abszolút reális idáig. Egy istállót pár nap alatt meg lehet építeni. Felneveli a három bikát, amiért pont egymillió forint jár. Kilakkozhatja a körmét, vehet szép blúzt, lehet úrilány, ha megetette az állatokat! Aztán senki sem fogja tudni, hogy az istállóból jött. Talán még kell hozzá egy talicska, és egy kasza, és valamelyik öregtől tanulja meg, hogy kell azt kikalapálni, kifenni. Keressen egy kis zöld füvet, azt bárhol lehet találni. Ebből egy év alatt már milliomos lehet. Amelyik fiatal elkezdi, amit most mondtam, nem fog csalódni! Ha leadta a három bikát, utána vegyen hatot, ekkor már két millió forintja lesz. Ha még többet akar, akkor vegyen még többet. Csak el kell látni őket, de ez egy nagyon kedves állat, élmény velük dolgozni, és óriási hasznot hoz. Ennél egyszerűbb dolog alig van.

Juci néni:
 - Mi mindent, amire szükségünk volt, magunk termesztettünk. Ha volt négy anyadisznónk, akkor annak a szaporulatából egy év alatt 22 db 200 kilón felüli disznót tudtunk levágni. Abból aztán elláttuk az egész nagycsaládot. Amit a saját kertünkben termeltünk mindenféle vegyszer nélkül, az olyan ’bio’ volt, hogy ma sehol nem kap olyan egészségeset a boltokban.  

Ernő bácsi:
 - A reggeli müzli, és kakaó helyett frissen fejt tejet kaptak a kicsik. Mindenki hozta a saját jelével címzett bögréjét, beállt a kígyózó sorba a tehén farához, s várta az adagját. Megkérdeztem tőlük, hogy habosan vagy simán kérik, és kívánság szerint fejtem egyenesen a poharukba, néha még viccből az arcukra is spricceltem. Aki végzett, az istálló másik kijáratánál távozhatott.

- Ezek szerint diploma nélkül is tökéletesen lehet boldogulni?

- Természetesen fontos lehet egy diploma, de azzal nem veszíti el az értékét, ha közben mezőgazdasággal is foglalkozik az ember. Mondjuk, reggel 7-8-ig megeteti az állatokat, szépen rendet tesz, majd bemegy és megfürdik, akkor utána kastélyban is élhet, és kamatoztathatja a diplomás tudását. Vegyünk például egy parasztembert, vagy egy házaspárt. Ha az asszony reggel elvisz 100 tojást a piacra, akkor aznapra már szinte megkeresett annyit, amiből meg lehet élni. És ha még a férje közben megeteti az anyadisznót, 14 malacát, 8 hízót, és 6 bikát, akkor már teljes milliomosok. Senkitől sem függenek.

- És nem kell még drágán megvenni az állattartáshoz szükséges takarmányt is?

- Az attól függ, hogy milyen takarmányról van szó. Mert, ha az ember, amikor kaszálni kéne, csak vakarózik, ha gyűjteni kéne, csak alszik, akkor bizony drága. De ha ő maga megcsinálja, akkor semmibe sem kerül. Itt az utak mentétől kezdve, ahol fű van, ott lehet kaszálni, és télire meg beteremteni. Ha ezt most összehasonlítja a maga életével ott Pesten, és úgy érzi, hogy valamivel elégedetlen, esetleg a munkahelyi hajtás megviseli idegileg, akkor már jöhet is a marhatenyésztés. Fiatalok, ki kell költözni a tanyára, aztán hogy ne születnének sorban a gyerekek?! A problémákon pedig úgy kell átlépni, hogy azok nagyon alul maradjanak. Nem lelkizünk mi soha. Ha megdöglöttek az állatok, nem számít, hoztam helyette hússzal többet, vagy ha szárazság volt, esetleg elverte a jég a termést, mindenen túlestünk, mint a vénasszony a csibeitatón.

- A világ fejlődése, az egyre jobb életkörülmények mellett változtak bármit is a mindennapjaik?

- A mi világunk nem változik, ugyanúgy szántjuk a földet. Egyedül, ami talán jelentős, hogy van mobiltelefon, és internet, de sokszor gondolok rá, hogy bár ezek hasznos dolgok, az emberek életén mégsem sokat segít. Az én sikerem egyik titka az, hogy ha valamit kitaláltam, azt azon nyomban véghez is vittem. Ha éjjel jutott eszembe valami, hajnalban már el is kezdtem a kivitelezést. Persze hoztam rossz döntéseket is, de mindig volt annyi önkritikám, hogy nem szépítettem, bevallottam a tévedéseimet. Ha nagy baj ért is minket, megbeszéltük, hogy a rossz után majd jön a jó, és továbbmentünk. Keseregni nincs értelme, úgy nem működnek a dolgok. Nekem például elég, ha ránézek a feleségemre, és máris jó kedvem van. (nevet)

- Hogy érzi, volt az életében, a sikereiben valami felsőbb, Isteni segítség is az emberi erőfeszítések mellett?

- Magamtól nem tudtam volna ezt végig csinálni. Biztos, hogy kaptam Istentől segítséget. Nem nagyon szeretem elmondani az ilyesmit, mert hihetetlenül hangzik, de olyan is volt, hogy a nagy szárazság miatt már nem tehettem mást, mint hogy elmentem imádkozni, aztán megjött az eső. Máskor meg épp hazaértem, amikor kaptuk a hírt, hogy megszületett a kis unokám, de azt mondták, hogy nem marad meg, mert koraszülött, és tüdővérzést kapott. Éjfél is volt már mikor azonnal visszafordultam, elmentem a szekszárdi nagy templomhoz, letérdeltem ott kívül a lépcsőkön, mert az ajtó már zárva volt, és két órával később hívtak, hogy a gyerek jobban van, már lehet bízni.

- Van bármi az életükben, amit ha újra kezdenék, másképp csinálnának?

- Semmi. Ez így volt jó a nehézségekkel, és a buktatókkal együtt.