A házastársak kötelességei egymás iránt
Írta: Müller Lajos SJ
Kölcsönös kötelezettségek
A szeretet. A hitvesek, mondhatnám, egymásnak hódolnak, mikor egymást kölcsönösen szeretik. Ezt a szeretetet, melyre Isten kötelezi őket: „férjek szeressétek feleségeteket”, „az asszonyok férjöket szeressék”, nem csupán érzelem, nem is csupán emberi szeretet, mely oly változékony és megbízhatatlan, hanem természetfeletti, isteni szeretet, olyan, amilyen Krisztusé az Egyházhoz s viszont. Isten után mindenek feletti szeretet ez. Mert az ember mindenkit, még atyját, anyját, sőt gyermekét is elhagyja hitveséért. Hiszen az ember senki mással a világon egy testet nem alkot, hanem csupán hitvesével.
Ezen kötelem ellen vétenek a hitvesek s pedig többé-kevésbé súlyosan, ha egymással gyűlölködnek, civakodnak, egymás hibáit, titkait kifecsegik, egymás iránt kíméletlenek, egymásra féltékenyek, sőt egymást elhagyják.
Kölcsönös segítség. A szeretetből ered második kötelmünk: a kölcsönös segélynyújtás; melynek ki kell terjednie a lélekre s testre egyaránt. Kötelesek egymást ima s jópélda által támogatni a lelki üdvösség mindennél fontosabb ügyében s a földi lét ezernyi viszontagságában, minők a szegénység, betegség s a test és lélek számtalan fogyatkozása, melyek oly sokszor eszünkbe juttatják az Úr figyelmeztetését s parancsát: „Egymás terhét viseljétek”. És pedig „holtomig s holtáig”, ahogy feszületre tett kezekkel az oltárnál esküvel ígérték.
Hitvesi tartozás. A kölcsönös alárendeltség s így a negyedik parancs érvénye a hitvesi viszonyban legszembetűnőbb a testet illetőleg. Az apostol a természet e törvényét így hirdeti ki: „Az asszonynak nincs saját testén halalma, hanem a férfiúnak, hasonlóképpen pedig a férfiúnak nincs tulajdon testén hatalma, hanem az asszonynak”. (1Kor 7,4) E tekintetben tehát a hitvesek egymásnak valóságos felebbvalói, illetőleg alattvalói. Ezen kölcsönös jognak nem ugyan a gyakorlata, de az elismerése a házasság lényegéhez tartozik.
Együtt lakás. A házasok felsorolt kötelességeiknek nem tehetnek eleget, hacsak együtt nem maradnak, közösben nem laknak.
És itt már a férfiúnak Isten adta elsőbbsége kezd előtérbe lépni. Jóllehet a házas viszonyban a legideálisabb, hogy a hitvestársak ne csupán egy test, hanem egy szív, egy lélek is legyenek, s ebből kifolyólag barátságos közmegegyezéssel állapítsák meg közös lakóhelyüket, de nézeteltérés esetén a férfiú hivatott dönteni s feleségét, mint a nap a maga bolygóját, az élet pályáján maga után vonni. A nő pedig köteles férjét követni. Az asszony elhagyja atyját, anyját és férjéhez ragaszkodik, mondja az Úr törvénye. Már az Ószövetségben a szépséges Rachel követi urát, Jakabot a messze idegenbe, hasonlóképpen Sára férjét, az ifjú Tóbiást. Mind a kettő búcsút vesz zokogó szüleitől a viszontlátás legkisebb reménye nélkül. Nincs tehát joguk a szülőknek igényelni, hogy férjhez ment leányuk öreg napjaik vigasztalására otthon maradjon vagy férjét elhagyva hazatérjen.
Viszont azonban nem köteles a férj felesége után menni, hacsak az szükséges okból nem változtatja lakóhelyét.
Közös akarattal a hitvesek külön is lakhatnak; ámde ez a szétválás csak ideiglenes és rövid legyen, „hogy ne kísértsen titeket a sátán, ha meg nem tartózkodhatnátok”, mondja az apostol. (1Kor 5,7) A gyermeknevelés is a házasélet főcélja, nélkülözhetetlenné teszi, hogy a hitvesek együtt lakjanak.
A természet elévülhetetlen törvénye szerint, melyet Isten számtalan kinyilatkoztatással is megerősített, a férj a családnak feje. Isten a férfiút teremti előbb s a nőt belőle alkotja, hogy legyen férjének segítő társa. A bűnbeesés után egyenesen ki is hirdeti az Úr az asszonyvilágot képviselő Éva előtt: „A férjnek hatalma alatt leszesz és ő uralkodni fog rajtad”. (Ter 3,16)
Ezen a természet rendjében mélyen gyökerező viszonyon az új törvény sem változtat semmit. „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjeiknek mint az Úrnak, mert a férfiú feje az asszonynak, mint Krisztus feje az Anyaszentegyháznak” (Ef 5,22.23) hirdeti a nemzetek nagy apostola. Elvégre minden társulásban már a jó rend s összhang is megkívánja, hogy valaki parancsoljon s irányítson. A családban ki legyen az, ha nem az Istentől nagyobb szellemi s testi erőkkel megáldott férfi? Ámde e főhatalom éppenséggel nem jelent kényuralmat s abszolutizmust s nem homályosítja el a házasság alapgondolatát: „Férfiak! szeressétek feleségeteket, mint Krisztus is szerette az anyaszentegyházat és önmagát adta érette”. (Ef 5,25) Szóval a férj s feleség viszonya a tekintély s szeretet valami bámulatosan szép összeolvadásából alakul ki, melyet Szent Ágoston jellemezett a legtalpraesettebben: „Ha Ádámnak úrnőül szánta volna Isten a nőt, akkor a fejéből alkotta volna; ha rabszolganőjének, akkor a lábából; ámde ő a férfiú oldalából vette, mert élettársnak rendelte”. – „Te nem (csupán!) úr vagy, hanem férj, nem szolgálód van, hanem feleséged. Isten azt akarja, hogy fölényedet ne éreztesd vele.” (Szent Ambrus) „Mert, amint a természet a testnek gyengébb tagjait leginkább oltalmazza, úgy a nőnek is, mint a gyengébb félnek, a házasságban teljes joga van a kíméletes bánásmódra.” (Granadai Szent Lajos) A nő amúgy is, mint már a régiek mondák, szenvedésre született (pati nata), nem volna méltó az erősebbhez, hogy annak helyzetét durva kegyetlenséggel súlyosbítsa.
Vonjuk le most már ezekből a magától Istentől megállapított, megmásíthatatlan elvekből a gyakorlati következtetéseket.
A férj a család feje. A kormányrudat ő tartja kezében. Vitás esetekben ő hivatott dönteni. A papucshősök felett mindenki méltán mosolyog és szánakozik, tulajdon feleségük előtt is a megvetés tárgyai.
Fenyítő hatalma azonban feleségével szemben nincs; hiszen nem rabszolganővel, hanem élettárssal áll szemben. Jézus Krisztus vallása nem ismeri a korbácsot, mellyel a mohamedán, pogány férj egymásra féltékeny, teljesen műveletlen rabnőit szétveri, nehogy karmaikkal s fésűikkel egymás arcát elcsúfítsák.
A keresztény férj hatalmát szelíd barátsággal érvényesítheti.
Viszont a feleség férjének, mint Isten helyettesének, tisztelettel, engedelmességgel s hűséggel tartozik.
A férj kötelessége feleségét rangjához mérten ellátni, táplálni, ruházni s egyéb szükségleteiről gondoskodni és pedig még azon esetben is, ha azt teljesen szegényen vette el, vagy pedig a felesége magánvagyonnal rendelkeznék is.
Viszont a feleségnek szorgosan közre kell működnie, hogy rangjának megfelelő tevékenység s takarékosság által a családi vagyon fennmaradjon, sőt gyarapodjék.
A feleség jogai s kötelességei
A feleségnek joga van, hogy hitvesi s anyai méltósága férje részéről megfelelő tiszteletben, elismerésben és megbecsülésben részesüljön. Joga van ahhoz, hogy a háztartásban s a családi vagyon kezelésében férje oly hatáskört s szerepet engedjen neki, aminőt a dolog természete megkíván s aminő a rangjabeli asszonyokat méltán megilleti. Nevezetesen pedig szükséges, hogy a férj hitvesének, mint édesanyának, gyermekei nevelésében tisztelje Isten adta méltóságát s szabadságát. Jóllehet a nő ebben is függ férjétől, de nagy csorba esnék legszentebb jogain, ha ez őt a gyermekek vallás-erkölcsös nevelésében akadályozná.
Viszont vét a feleség s jogtalanul cselekszik, ha a család kormányzását magához ragadja, kivéve az eseteket, midőn erre férje nyilvánvalólag képtelennek bizonyul.
Vétkezik a nő, ha kedvteléseinek élve, vagy akár félszeg ájtatosságból napestig a templomot járja, a háztartás gondját, sőt gyermekei nevelését elhanyagolja s sokszor megbízhatatlan cselédekre bízza.
Vétkezik, ha ura keresményét, a családi vagyont fényűzés, pazarlás, gondatlanság által elprédálja, sőt akkor is, ha a közös vagyonból férje tudta s beleegyezése nélkül nagyobb kiadásokat tesz, mint aminőket a rangjabeli asszonyoknál a szokás szentesített, még ha egyébként jótékonyságra fordítaná is az adományt.
A fenti részlet Müller Lajos jezsuita atya A negyedik paranc c. könyvéből származik, mely ingyenesen letölthető innen.
