Az Istennek nem tetsző jótettek tragédiája

Írta: Blaskó Mária

Mártára jóhatással volt a társaság megváltozása és már sűrűn rótta jegyzeteit a készülő tárcasorozat számára. 

Amikor kikeveredtek a tömegből s lélegzethez jutottak, fellelkesülten fordult a plébánoshoz. 

— Most még jobban megerősödtem terveimben! Római képek vetítésével fogjuk otthon bevezetni a mozidélutánokat. Ezzel összeszerezzük a kezdő tőkét a nagy tervhez. 

— Milyen nagy tervhez? 

— Nem említettem még plébános úrnak? Kultúrházat s abban azután különböző jótékony intézményeket akarok alapítani. 

A plébános verejtékes, kopasz fejét törülgetve, elmosolyodott és önkéntelenül megismételte:

— Akarok alapítani. 

Márta elpirult és megütközve vetette föl fejét. 

— Miért mosolyog rajta plébános úr? Nem hiszi? 

— Dehogy nem. Hiszen szinte látom, hogy sugárzik magácskából a sokféle terv és kezdeményezés. Csak a két utolsó szó öntudatossága tetszett: akarok alapítani! Minden lelkes fiatelember így mondja. Így mondtam én is, amikor elsőéves káplán voltam. Már nem is tudom, mi mindent akartam alapítani. Csak arra emlékszem, hogy a sok terv közt szövetkezet, keresztény vendéglő és új női szerzet is szerepelt. 

— S melyiket alapította meg a sok közül? 

— Egyiket sem. 

— Hát akkor mit csinált, plébános úr? 

Meggondolatlanúl rebbent el a kérdés a leány ajkairól. Amint kimondta, észre is vette udvariatlanságát. Ujra elpirult és zavartan kezdett mentegetődzni. 

— Bocsánat plébános úr... nem úgy gondoltam... rosszúl fejeztem ki magamat... 

A plébános azonban sokkal valódibb pap és sokkal jobblelkűbb ember volt, semhogy megsértődött volna. Igazi magyar kedélyességgel, hangosan felnevetett: 

— De jól kérdezte ezt kislányom! Ugy-e kiváncsi arra, hogy alapítások nélkül mit csinálhattam egy kétévtizedes papi életen át. 

— Bocsánatot kérek, igazán nem úgy gondoltam... — mentegetődzött újra Márta. 

— Jól van no, hiszen én tudom, hogy hogy gondolta. Voltam én is huszonnégy esztendős, mint magácska. De várjon, először kerítek egy autótaxit, mert nem azért jöttünk Rómába, hogy az utca sarkán beszélgessünk. Addigra elő fog kerülni a Nagyságos Asszony is. 

Rövid idő mulva csapzott hajjal, kipirúlva, mindent túláradó szavakkal magasztaló ömlengéssel került a találkozó helyére Olga és nemsokára a plébános is visszatért az autótaxi megszerzésének látható diadalával. 

— Valóságos hőstett volt az ostromból kiragadni egyet! No most indulás a katakombákhoz! Ki ül a soffőr mellé ? 

A fiatal özvegy vállalkozott rá. Nem annyira önzetlenségből, mint inkább azért, hogy útközben a soffőrt kérdezgethesse. 

Márta a plebános mellé ült és amikor az autó elsiklott a Castello Sant Angelo ércangyalának hatalmasra kitárt szárnyai alatt, a pap újra felvette az előzőleg abbahagyott beszéd fonalát. 

— Netán azt gondolja rólam, hogy ez a plebános bácsi átpipázta a papi életnek több mint húsz esztendejét; most elmondom, hogy alapítások nélkül mit is csináltam a tovapergő esztendők alatt. 

— De hiszen én tudom Plebános Úr...

— Dehogy tudja, fiam. Mikor káplán voltam, reggel gyóntattam, egész délelőtt hittanórákat adtam, délutánonként vagy temettem, vagy tanyákat jártam. Elvittek szekéren ebéd után és estére vetődtem haza. Egy beteg ellátása miatt. És ez így ment nap-nap után, mert hál Istennek jámbor tanyai népünk volt, akik ha egy gyomorgörcstől megijedtek, akkor is haldoklóhoz hívták a papot. Arról pedig nem tehettek az istenadták, hogy porfelhőben vagy félig sárbaragadva órákon át lehetett csak eldöcögni hozzájuk. Ezzel aztán más munkára nem is maradt idő a délutánokból. 

— Istenem — és mindég csak egy ember miatt! 

— Az ember sohasem „csak", mert Isten képére teremtett lelke van. Így hát nem voltak azok sem elvesztegetett idők. Esténként prédikációra kellett készülnöm; minden vasárnap két beszédet mondtam. Egyet a máterban, egyet a filiában. Abraham a Santa Clara szellemsziporkáiból pedig nem juttatott nekem a Teremtő, hogy akár készület nélkül is odaálljak kivágni a rezet. Alapos munkába került, hogy a lelkek javára elég jó prédikációval állhassak ki. Így tehát az alapításaim csak elvben és reményben maradtak meg, hogy: no, majd ha plebános leszek! 

— És a plebániával sem javult a helyzet? 

— Inkább úgy kérdezze, hogy nem változott-e. Mert a javulás csak a rossz után következhetik. Az pedig, hogy kötelességemet teljesítettem — ha nem is ép a magam szája Íze szerint —, nem volt rossz dolog. — Szóval plebános lettem. Káplánt nem kaptam, csak a Püspök Atyától egy szomorú levelet, hogy kevés a papja, birkózzam meg magam a munkával. Hát nekiálltam a birkózásnak. Hattól-nyolcig szentmise, gyóntatás. Tizenkettőig az iskolában. Ebéd után irodai munka, közben keresztelők, esküvők, temetések, betegellátások. Amellett jönnek egyre-másra a hívek tanácsot kérni. A napi egyórás breviárium. Este kis olvasás, tanulás — prédikációra előkészület. Azután a gyóntatások néha délutánokon át, mert gyakori gyónók a híveim. Az iskolások nagyrésze hetenként is gyónik. S így azután elrepül kopasz fejem fölött az élet s nem marad idő sohse az alapításokra. 

— Ez szomorú. 

— Mért volna szomorú? Nem mi vagyunk az alapítók és alkotók, hanem a jó Isten. Mi csak az Ő alkotásaihoz hordjuk a téglákat és vakolatot. Egyik nagy tettekkel, másik napi robotmunkával, harmadik az áldozataival és a könnyeivel... És egyiknek a munkája sem szomorú, mert amit hoz, azt az Isten alkotásaihoz hozza. 

(...)

Hajaj — rég volt! — hány éve is már? Tíz-tizenegy? Uram, de repül az idő — tizenegy éve múlt már! Persze, akkor tizenkilenc éves volt öccse, mert az érettségi jutalmaképen vitték el — és most harminc éves már a vele szembenülő egyhetes férj. Ezt az időmúlást különben önmagán is megláthatná, ha valamelyik kósza holdsugárkából tükör verődnék eléje. Alakja megszegletesedett — arccsontjain hervadtan feszült a bőr, vonásai idegesen rángatództak. Ott volt szeme alatt a neuraszténiás emberek sötét karikája is. Túlhamar őrölte meg a hajszás életmódja — nem is annyira a munka sokasága, mint inkább az idegélete. Még negyvenéves sem volt és máris mint idegbeteget küldték pihenőre. 

(...)

Maruszjával vajjon mi lett? 

Tizenegy év sem tudta emlékeiből kitörölni Magdaléna Szkalkin érdekes alakját. S azzal, hogy újra Velencébe került, még elevenebben emlékezett rá. 

Elnehezedett a szíve: 

— Lám a bűnös chansonette megtalálta élete célját s kielégülését és az „apostolnő" nem!

Miért? Mert Maruszjá tudott a régi nagy szentek szívével szeretni bűnbánatában is. Ő pedig a modern embereknek egy nagy helyett sok kicsit végző életmódszerével semmit sem tudott nagyon, még Istent szeretni sem.

(...)

Mária Bóna nővér, a Rómába került kis magyar apáca meg is tartotta, amit ígért. A beteg lélek pedig valóban feltárult előtte. 

Kende Mártának jó egy hétig ágyban kellett maradnia, amíg kiheverte a lázt. E napok alatt sokat beszélt Bóna nővérrel, a magyar apácával, aki gondozta és látogatta. Mindig többet gyónt meg lelki fájdalmából. A végén azt is megvallotta, amit önmaga előtt is el szokott rejteni. 

— Elhibáztam az életet. Sokat szorgoskodtam Istenért, de kevéssé szerettem Istent. Azért nem lett mély eredménye munkámnak, azért nem tudtam ideális dolgokat alkotni. Ma már belátom, de most már késő. 

Bóna nővér a fejét rázta. 

— Nem késő, kedves kisasszony! Elég, hogy most belátja. 

— De késő — ismételte keserű makacssággal Márta. — Mert ma már fáradt és nagyon beteg vagyok, úgy hogy új életet, új irányt kezdeni nem tudok. 

— Mégsem késő — felelt szelíden a nővér. — Mert... Nem tudom jól kifejezni azt, amit gondolok. Inkább kérdezek valamit. 

— Tessék! 

— Ha Önnek, kisasszony, valaki beismerő vallomást tenne adósságáról, de feltárná egyszersmind helyzetét, hogy a jövőben is fizetésképtelen, mit csinálna vele? Elkergetné? Lecsukatná? 

— Azt hiszem megsajnálnám és elengedném neki. 

— Biztosra veszem, hogy így tenne, mert jó szíve van. De mennyivel nagyobb szíve van az üdvözítőnek! És Ő nem tenné ugyanezt? Sőt még többet! Megsajnál, elenged és azután a Szívére ölel. Lehetetlent pedig nem követel a jövőtől — elég neki a múlt beismerése. 

Kende Mártának könnybe lábadt a szeme. A kis Bóna nővér pedig folytatta és valóban a kegyelem vezette szavait. 

— Végig éli most már az életet úgy, ahogy beteg szervezete megengedi, ápolói, rokonai körében. És amire most ráeszmélt, azt gyümölcsöztesse azokban, akiket munkakörében utódokul nevel. 

Mártának eszébe jutott ifjúsági egyesülete és Periniék három gyermeke, akiket a lelki neveléshez nem sokat értő szülők helyett részben nevelt. Fáradt, energiátlan lelke előtt derengeni kezdett újra egy célpont: szentebb utódokat nevelni. De csak egy pillanatra. Mert a csüggedés felhője elborította ezt a kis fényt is. 

— De ha az utódok nevelésére sem lesz már elég erőm? — sóhajtott fel keserűen. 

— Akkor gyengeségét, betegségét és összes nyomorúságait még mindig felajánlhatja Istennek, szentéletű új apostolokért. 

Márta pár pillanatig nem fel eit. Azután kezet nyújtva halkan, meghatottan szólt: 

— Köszönöm.

(...)

— Azért kérlek szépen Jézusom, szánj meg engem is és fogadd el tőlem is az életem munkáit. Én tudom, hogy nem sok örömet találsz bennük és az én külsőséges, sokszor hiú munkám nem sokat ér. De azért mégis csak neked készítettem és mivel már kijavítani nem tudom, irgalomból fogadd el úgy, ahogy van. Nem azért mintha megérdemelném, hogy elfogadd, hanem csak sajnálatból, mert olyan nyomorult vagyok... Oh Jézusom én olyan nagyon, nagyon szegény és gyenge és beteglelkű és nyomorult vagyok... Hiszen Te tudod...

Tovább nem folytatta, csak sírt. Nem zokogva, nem feltünóen, csak hang nélkül, de állandóan a könnyeit törülgetve. Ez a csendes sírás megenyhítette. Valamilyen még sohasem érzett áhítat töltötte el a lelkét. És megnyugodott szíve abban a reményben, hogy az Ur Jézus megszánta, meghallgatta és megértette őt is.

*

A fenti részletek a már ajánlott Maruszjá c. regényből származnak, amely ingyenesen letölthető innen. 

Kép: Maurice Bompard