Hogyan neveljünk életképes gyerekeket?

Egy jó szülő arra törekszik, hogy a gyermeke felcseperedve önálló személyiséggé válhasson, aki képes gondoskodni magáról, saját háztartásban élni, családot alapítani, egyszóval független életet folytatni. Sajnos az évtizedek óta igen gyakori kényeztető-elhanyagoló nevelés ezzel teljesen szembemegy, és a helyzet nemzedékről nemzedékre csak súlyosabb lesz. A nárcizmus is egyre gyakoribb, és a nárcisztikus szülőkre jellemző, hogy nem akarják elengedni a gyermekeiket, még ha ki is repülnek, kontrollálni akarják őket.

Ellentmondásnak tűnik, hogy egy szülő egyszerre kényeztető és elhanyagoló, pedig a kettő nagyon is összefügghet. Kényeztető-elhanyagoló nevelésnek azt nevezem, amikor a szülő elkényezteti a gyerekét, hogy ne kelljen vele foglalkoznia. Két jellemző példa:

• Mindent megcsinál helyette (elkényeztetés), hogy ne kelljen azzal vesződnie, hogy megtanítsa önállóan elvégezni különböző feladatokat, illetve ránevelni arra, hogy megcsinálja őket, mikor ezt kéri tőle a szülő, vagy akár kérés nélkül is (elhanyagolás).
• Képernyőket vesz neki és hagyja, hogy annyit használja őket, amennyit csak akarja (elkényeztetés), és így a szülőnek alig kell a gyerekével időt töltenie (elhanyagolás).

Sok szörnyű következménye van a fentieknek, de az egyik, ami ennek az írásnak a témájába vág, az az, hogy a gyerek még akár huszonévesen, vagy tovább is egy óvodás szintjén létezik a jellemét és a képességeit tekintve.

Milyen erényeket nem sajátít el egy elkényeztetett-elhanyagolt gyerek, amelyek szükségesek lennének a sikeres, önálló felnőtt élethez akár a családban, akár a tanulásban, a munkahelyen vagy a társas érintkezésekben?

A teljesség igénye nélkül: szorgalom, állhatatosság, egészséges önbizalom, kudarctűrés, a vágyak kielégítésének elodázása, a képesség arra, hogy erőt vegyen magán, pontosság, fegyelmezettség, felelősségvállalási képesség.

Mindez akkor alakul ki valakiben, ha életkorának megfelelően egyre több dolgot tanítanak meg neki a szülei és egyre több mindent várnak el tőle. Azonban a kényeztető-elhanyagoló szülő alig tanít és vár el valamit a gyerekeitől.

Arra gondoltam, összeszedek pár dolgot, amit szerintem hasznos megtanítani egy gyereknek azok közül a dolgok közül, amelyeket valószínűleg nem tanul meg szinte magától, vagy épp az óvodában, iskolában, hanem egy szülőnek külön odafigyelést és energiát kell fektetnie abba, hogy a gyerekét megtanítsa rá vagy arra ösztönözze és abban támogassa, hogy kompetens személyektől megtanulja őket. Életkort nem írok, minden gyerek más ütemben fejlődik és válhat alkalmassá ezekre. Nemet se írok, mert nem biztos, hogy mindig lesz másik nemű személy kéznél, aki ezeket megcsinálja helyettük. (Ez a lista egyébként jó lehet arra is, mi mit tanuljunk meg felnőtt korban, ha gyerekként, kamaszként mindez kimaradt.)

• Kapcsolat kialakítása és ápolása Istennel;
• megfelelő hozzáállás az élethez, mi az élet célja, hogy lehet boldog, hogy tudja jól szeretni magát és másokat (pl. szeretetnyelvek), önismeret (pl. MBTI, négy temperamentum);
• közlekedés önállóan gyalog, kerékpárral, tömegközlekedéssel, autóvezetés, úszás, tájékozódás;
• időbeosztás;
• önálló felébredés reggel, saját cuccok összekészítése, felkészülés valamire időben, időben elindulni valahova;
• háztartási szerek, eszközök, gépek kezelése;
• sütés-főzés;
• apróbb, mindennapos varrási feladatok kézzel (gomb visszavarrása, akasztó varrása ruhára, lyukas ruha megvarrása, foltozás);
• rendszerezés, rendrakás;
• bevásárlás személyesen és interneten, pénz kezelése, alapvető pénzügyi fogalmak;
• levél, csomag feladása postán vagy futárral, számlák befizetése, csekk kitöltése;
• különböző szerszámok kezelése, mindennapos, apróbb szerelések elvégzése a lakásban, biciklin, autón;
• kommunikáció kezdeményezése, ügyintézés személyesen, telefonon, e-mailben, konfliktuskezelés, tiszteletteljes és empatikus kommunikáció, köszönés, kérés, bocsánatkérés;
• alapvető egészségügyi ismeretek, egészséges életmód, sport, kisebb sérülések és betegségek kezelése, vészhelyzet esetén kihez kell fordulni;
• kertészkedés, állatok gondozása;
• tudatos és kritikus médiafogyasztás;
• szexuális felvilágosítás, hogyan bánjunk a másik nemmel, mi a férfiasság/nőiesség, hogy legyünk jó feleségek/férjek;
• gyermekgondozás és -nevelés;
• megtanulni egy hangszeren játszani, vagy bármilyen más értelmes hobbi kialakítása, kreatív tevékenység elsajátítása.

Őszintén kíváncsi lennék, hogy az utóbbi 35-40 évben születettek közül hányan mondhatják el, hogy ezekre megtanították vagy ezek megtanulására ösztönözték, ilyenekben támogatták őket a szüleik. És hogy vajon hány mai fiatal felnőtt mondhatja el magáról, hogy szorgalmas, állhatatos, egészséges önbizalommal rendelkezik, tűri a kudarctot, képes elodázni a vágyai kielégítését, erőt tud venni magán, pontos, fegyelmezett és képes a felelősségvállalásra.

Mert szép dolog a családtámogatás, de mi van akkor, ha évtizedek óta olyan felnőtteket adnak a társadalomnak a kényeztető-elhanyagoló szülők, akik nemhogy a gyermekvállalásra, de a házasságra, sőt egyáltalán a felnőtt, önálló, felelősségteljes életre is alkalmatlanok, és ez nem is vonzza őket, mert hiszen sokkal kényelmesebb egész nap a képernyőket bámulni a mamahotelben, ahol anyu úgy kiszolgálja őket és elintéz helyettük mindent, mintha óvodások lennének, noha már a többedik X-en is túl vannak.

Bizonyára nem érint mindenkit, de én a saját bőrömön tapasztalom a mai napig ennek a nevelési stílusnak a negatív hatásait, és másokat is látok, akik ráadásul nálam ezerszer rosszabbul jártak. Mert én legalább kamaszként megtértem, húszévesen férjhez mentem és azóta szültem négy gyereket, mindennek a hatására pedig sokat változtam fejlődtem, tanultam. De akiknek az életébe nem nyúl így bele Jézus, azok közül egyre többeknek tényleg elmegy azzal az életük, hogy örök óvodás korban, képernyők előtt, anyu által kiszolgálva vegetálnak.

Arra kérnék mindenkit, ne ússzon az árral, ne érdekelje, merre halad a társadalom! Ne hagyja, hogy a gyerekeit elnyeljék a képernyők, ne kényeztesse és hanyagolja el őket! Hanem „kegyetlen, szigorú” szülőként próbálja őket különböző erényekre és képességekre nevelni, és mivel a jó példa a legfontosabb, igyekezzen pótolni saját magával kapcsolatban is azt, amit a szülei elmulasztottak. Nem egyszerű, de megéri, mert csak úgy élet az élet, ha az ember nem életképtelen képernyőrabszolga, nem egy nagyra nőtt csecsemő.

A magam részéről én abban bízom, hogy a gyerekeim nálam sokkal erényesebbek, talpraesettebbek, sikeresebbek lesznek, és sokkal könnyebb lesz nekik elindulni a felnőtté válás útján. Még ha most ez időnként nem is tetszik nekik, hiszek benne, hogy az erényekre nevelő és hasznos képességeket kialakító, fontos ismereteket átadó gyermeknevelési stílus megtermi a jó gyümölcseit, és azok, akik legtöbb társukkal ellentétben így nőhetnek fel, kellő érettségre jutva hálásak lesznek majd ezért a szüleiknek.