Elég jó nő
Írta: Révész Szilvia
Isten önmagunkért szeret minket. Úgy szeretett, úgy fogadott el, ahogy voltunk, ahogyan ránk talált. Miért ne szeretne ma is ugyanazzal a szeretettel? Miért gondoljuk, hogy váratlanul egy reggel arra ébredünk, hogy már csak akkor szeret, ha elég jók vagyunk, ha megfelelően teljesítünk? Honnan erednek ezek a hazugságok?
Nem csak a mai nők dilemmája ez. Már az első keresztények idején megjelent a kísértés, hogy a kegyelem helyett az ember a törvény, a teljesítmények alapján próbáljon Istennek megfelelni. Kultúránk és a modern nők élethelyzete ma felerősíti ezt a nyomást. Sokféle út közül választhatunk, és a választás nem könnyű. Az információs társadalom újabb és újabb hatásokkal bombáz. Nem csak a kiemelkedő életutak, eredmények állnak előttünk példaként, a közösségi média révén sokféle életbe belelátunk. S a sok sikeres élet és látványos teljesítmény elbizonytalanít.
És ez a gonosz célja, hogy elbizonytalanítson, vagy letérítsen arról az útról, amely nekünk adatott, amelyen járnunk kellene. A bizonytalanság aztán passzívvá, tehetetlenné tesz. Elgyengít. A folyamatos belső dilemmák megfosztanak az életerőtől és örömtől, a kételyek megcsáklyázzák a hitünket.
BÉNÍTÓ HAZUGSÁGAINK
Hazugság, hogy a teljesítmények tesznek értékessé. Az értéked nem attól függ, mi áll a névjegyeden, milyen végzettséged, hány képesítésed van. Az eredményeid nem tesznek rosszabb vagy jobb emberré. Nem függ az értéked a munkádtól sem, hogy mennyit és mennyiért dolgozol. Nem az számít, hány üzletet hoztál össze, s az sem, mennyi pénz van a folyószámládon.
Nem attól vagy értékes, hogy milyen sokféle tevékenységet végzel, milyen hosszú listát tudsz kipipálni a nap végén. Nem vagy kevesebb, ha csak kevesebb dologra figyelsz.
Az értékedet nem is a külsőd adja. A külsőd inkább csak árulkodik az értékeidről. Lehet, hogy nem felelsz meg az aktuális trendneknek, de nem a trendek mondják meg, hogy ki vagy.
Nem számít, mennyi holmit halmozol fel, milyen a házad, az autód, a konyhád, a kerted. Nem a háztartásod vagy a főztöd tesz elfogadhatóvá. A márkajelzésektől se leszel értékesebb.
Valójában a kapcsolati hálód, a híváslistád se minősít. Csak valamit mutat arról, kik fontosak neked. A lényegen az sem változtat, mások mit gondolnak rólad. Az arculatod, branded, a lájkok száma sem minősíti az életed.
Még csak a társad se minősít, vagy a gyerekeid száma. Ha egyedül vagy, nem vagy értéktelenebb.
Nem a szolgálataid tesznek elfogadhatóvá. Isten nem szeret jobban, ha többet imádkozol.
A felsoroltak jelenlegi szintje csak azt mutatja, mekkora hangsúlyt fektetsz ezekre, mi az, ami most mozgatja az életed.
A TELJESÍTMÉNYEK CSAPDÁJA
Hazugság, hogy nem érsz többet, mint az eredményeid, teljesítményeid összessége. Ez a sikerorientált, teljesítmény-központú világ ránk nehezedő üzenete.
A hazugságok persze személyre szabottak. Mindenkit másként környékez meg a megfelelési vágy. A személyes vágyaink, belső szükségleteink hajtanak aztán a teljesítményekbe. Azt érezzük: „kevés vagyok", „nem vagyok elég jó", „nem vagyok szerethető". A nyomás pedig az adott területen megfelelésre, teljesítésre, túlteljesítésre sarkall, hogy biztos lehess önmagadban, hogy biztosan megfelelő, elfogadható, szerethető legyél.
A félelemnek és a bizonytalanságnak nagy szerepe van abban, hogy ezek a hazugságok ránk tudnak telepedni. A mögöttük rejlő személyes szükségleteknek és vágyaknak már a felismerése is felszabadító érzés. „Hát ezért csinálom! Emiatt érzem ezt!” – kiáltunk fel. Azáltal, hogy megnevezzük őket, már kevésbé félelmetesek, és kevésbé tudnak irányítani.
A kényszer persze nem mindig belülről indul. Van, hogy a környezetünk helyez nyomás alá. De a külső elvárásoknak is csak akkor van hatalmuk rajtunk, ha igent mondunk rájuk, vagy valamiért életünk valamely pontján belsővé tettük őket.
Bárhonnan jöjjön is – legyen külső vagy belső – az elvárás, a kényszer az, ami az állandó nyüzsgést kitüntetésként állítja be. Ebben a folyton mozgásban lévő, impulzív világban jó adag józanság és önismeret kell ahhoz, hogy ne a teljesítményeinkből merítsük az önbecsülésünket.
Nem kell mindenhol tökéletesnek lenned. Istennek elég az, aki vagy. S legtöbbször a közvetlen környezeted is jobban örülne annak, ha nem szeretnél mindenhol ott lenni (maximalizmus) és mindenben tökéleteset nyújtani (perfekcionizmus). Ez lehetetlen küldetés. Még Jézus sem gyógyított meg minden beteget, ő is mondott nemet, húzott határokat, nem akart mindenkinek megfelelni.
ELÉG A KEGYELEM
„De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz." (2Kor 12,9) Ezt mondta nekem Isten a dilemmáimra, amikor szembesültem a hibáimmal, tökéletlenségeimmel. Amikor felismertem, hogy a teljesítési kényszer mekkora hajtóerő az életemben, s hogy mennyi mindent deformál, torzít. Aztán mikor rájöttem, hogy minél jobban megismerem Istent és önmagamat, annál kisebb az esélyem, hogy megfeleljek neki, akkor értettem meg igazán, hogy valójában erre az egész küzdelemre nincs is szükség, mert ő ezektől függetlenül szeret.
Nem kell elérnem a mércét, mert a kegyelem már jóval azelőtt elfogadhatóvá tett.
A kegyelem elég.
Elég a hiányosságaimra.
Elég a miértjeimre.
Elég az erőtlen napokra.
Elég ott is, ahol én alkalmatlan vagyok.
Így készít a hiány, az erőtlenség és az alkalmatlanság helyet Istennek.
Mert ahol véget érek én, ott avatkozik be Isten. S vele együtt pont elég leszek. Lesz elég erőm ahhoz, amit rám bíz. Lesz elég időm arra, ami a dolgom. Lesz majd kiút, ha van még terve velem. Lesz szava hozzám, s ez a kegyelem.
És ez pont elég lesz. Nem kevés. Nem sok. Éppen elég. S „az elég több a soknál" (Füle Lajos).
(...)
Függetlenül attól, hogy mit gondolnak mások, tudod, hogy Isten kinek lát téged, hogyan néz rád. Az erő: megmaradni abban a krisztusi identitásban, amelyet Isten gyermekeként kaptál.
Ez az erő a Krisztussal való személyes találkozásnál kezdődik, amely egyben az önmagunkkal való találkozás is. Amikor életünk egy pontján (vagy később egy újabb és újabb pontján) beleütközünk saját korlátainkba, saját erőtlenségeinkbe, és felismerjük, hogy szükségünk van a Megváltóra, szükségünk van a múlt terheitől való szabadulásra, a sebeink gyógyulására, az álarcok levetkőzésére, arra az identitásra és arra az erőre, amelyet csak Jézus képes adni.
Erősnek lenni nem jelent teljes önállóságot, függetlenséget. Könnyen kialakul bennünk az az érzés, hogy akkor vagyunk erősek, ha mindent egyedül oldunk meg, és természetesen akkor születik a legjobb megoldás is, ha magunk vesszük kézbe a dolgokat. „Az erős nő egymaga megold mindent" – gondoljuk. De ha így lenne, akkor hol kapcsolódna másokhoz, hogy lehetne társ, és hogy lehetne számára társ a mellette levő ember? Az igazán erős nő el tudja fogadni a segítséget, sőt segítséget kér, ha szüksége van rá. Nem hősködik, nem mártírkodik, nem játszmázik, nem célozgat, hanem elmondja, mire van szüksége, megkéri a másikat. Ismeri saját határait, gyengeségeit, és azokon a területeken mások erősségeire támaszkodik. Mind mások vagyunk, nekem ez a terület például máig kihívás.
Az erős nő már tudja, hogy a méltósága nem a tökéletességéből ered, hogy a gyengédség és a törékenység ugyanúgy része, mint az állhatatos küzdés, a helytállás. Hiszen „Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak" (Ézs 40,30).
Forrás: Révész Szilvia – Elég jó nő (Harmat, 2020)
Kapcsolódó:
Amikor a jó dolgok bálvánnyá válnak
