Pokolra jut, aki nem vállal annyi gyereket, mint én?

Az utóbbi időben kaptam egy hozzászólást Facebookon, amelyből idézek néhány részletet:

„Tudomásom szerint Isten tiszteletben tartja az ember szabad akaratát. Ostoba kommenteléséből pedig azt látom, hogy aki kevesebb, mint öt gyermeket vállal automatikusan kizárja magát az üdvösségből...szerencsére ezt csak Ön gondolja így. (...)

Itt ugye az a baj, hogy Ön saját magát állítja mércének, amiben érzek egy kis kevélységet, és ezt akkor is így fogom gondolni, ha kitilt erről az oldalról.”

Nem a személyemet érintő minősítéssel akarok foglalkozni. Inkább arra szeretném felhasználni ezt a hozzászólást, hogy kifejtsem az Egyház álláspontját – amit én is vallok – a gyerekek száma és az üdvösség kérdése kapcsán.

A felvetés ugye arról szólt, hogy aki nem vállal annyi gyereket, mint én (épp az ötödik van úton), az elkárhozik.

Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy az Egyház tanítása sem nem az, hogy annyi gyereket kell vállalniuk, mint nekem, sem pedig, hogy bármilyen számú gyereket kell vállalniuk minimum, különben a pokolra jutnak. A katolikus családi élet nem verseny, hogy kinek születik több gyereke, és akkor az a szentebb.

Az Egyház tanítása így foglalható össze: egy házaspárnak nagylelkűen vállalnia kell minden gyereket, akit felelősen, az anyagi, társadalmi, egészségügyi körülményeiket figyelembe véve tud. 

Van, akinél ez kettő, van, akinél tizenkettő.

Én is ismerek olyan párokat, akiknek „csak” két-három gyereke van, és a helyükben én se vállalnék többet, mert az nem hősiesen nagylelkű, hanem istenkísértően vakmerő dolog lenne.

Mi a férjemmel úgy láttuk, hogy belefér egy ötödik gyerek, ezért vagyok most az ötödikkel várandós.

De mikor valaki nem tud újabb gyermeket vállalni akár egy ideig, akár véglegesen, akkor megteheti, hogy az Egyház által elfogadott módszerekkel elkerüli a gyermekáldást, amelyek a részleges önmegtartóztatás (más néven természetes családtervezés, röviden tcst) vagy a teljes önmegtartóztatás. Mi is éltünk már mindkét módszerrel, amikor szükséges volt.

Pokolra ezek a párok nem jutnak, és nem is rosszabbak vagy kevesebbek, mint aki több gyereket tud vállalni náluk.

Pokolra az jut, aki halálos bűnben hal meg. Halálos bűnnek számít a fogamzásgátlás minden formája (gumi, gyógyszer, spirál, sterilizálás, megszakításos módszer stb.), az abortusz és a legitim ok nélküli (önző okokból vagy a Gondviselésbe vetett hit hiányából fakadó) tcst-zés. 

De természetesen súlyos bűn lehet emellett az is, ha valaki felelőtlenül, vakmerően, Istent kísérve vállal több gyereket, mint amennyit neki szabadna, ezzel komolyan veszelyeztetve magát vagy a családját valamilyen szempontból (pl. pszichés vagy testi egészség terén, anyagilag).

Azért szoktam általában arról írni, hogy vállaljunk több gyereket, mert a környezetemben gyerekkorom óta azt látom, hogy a legtöbb pár kevesebb gyereket vállal, mit amennyit tudna (sokszor ráadásul nagyon ostoba indokokra hivatkozva), és szinte minden esetben fogamzásgátlást használnak még gyakorló katolikusok is. Ez súlyos probléma a párra, de a társadalomra nézve is. A párra azért, mert halálos bűnben él, a társadalomra pedig azért, mert a demográfiai hanyatlás miatt a gazdaság is előbb-utóbb össze fog omlani, hiszen túl sok eltartott (nyugdíjas, segélyre szaporodó) jut kevés adózó állampolgárra. Nem mellesleg magyarként az is nyilvánvalóan aggaszt, hogy szépen át fogják venni a helyünket más népek a Kárpát-medencében.

De az, hogy általában erről írok, nem jelenti azt, hogy ne lennék tisztában azzal, hogy vannak, akik akaratuk ellenére nem tudnak sajnos annyi vagy még több gyereket vállalni, amennyit én (eddig) tudtam. Egyáltalán nem gondolom, hogy a pokolra jutnának vagy rosszabb katolikusok lennének nálam. Igen, az Egyházban a nagycsalád az ideál és Isten áldásának tekinti a bő gyermekáldást, de azok, akiknek nem születik gyereke vagy csak keveset tudnak vállalni saját hibájukon kívül, nem rosszabb keresztények, nem másodrendű katolikusok. Nekik ez a keresztjük, ami egyben áldás is lehet, hiszen helyzetüktől függően előfordulhat, hogy sokkal több idejük és energiájuk jut egyéb tevékenységekre, akár evangelizációra, plébániai közösségszervezésre stb., mint annak, akinek sorra születnek a gyerekei és a legenergikusabb évtizedeikben szinte teljesen leköti őket a saját családjuk, kevésbé tudnak mások felé fordulni.

Az idézett hozzászólást nem vettem magamra, mivel nem rólam ad pontos képet, hanem arról, a szerzője hogyan áll hozzám, hiszen nem egyszer kifejtettem már a fentieket (ld. pl. itt), amiből egyértelműen látszik, hogy nem igaz, amit rólam állít. De úgy gondoltam, jobb még egyszer és utoljára tisztázni ezt az egész gyerekvállalás- meg kinek hány gyereke legyen-kérdést, hátha vannak, akik számára nem volt egyértelmű. Nem várhatom el, hogy mindenki olvasson el minden bejegyzést, vagy hogy mindig teljes mértékben „átmenjen”, mit hogyan gondolok. 

Semmiképp se szeretném azt sem, hogy bárki, aki önhibáján kívül gyermektelen vagy kevesebb gyereke van, mint nekem, rosszul érezné magát az írásaimtól vagy attól, hogy nekünk már az ötödik babánk van úton. Isten semmivel se szereti kevésbé, akinek kevesebb gyereke van, és egyáltalán nem rossz(abb) katolikus, amennyiben nem bűnös módszerrel vagy legitim ok nélkül, önzésből kerüli el a gyermekáldást.

Kép: The New Yorker címlapja (1942. június 20.)