Háború női szemmel
Az alábbi írásom a Duo Gladii folyóirat 2022. június-júliusi számában jelent meg eredetileg.
Mikor ezeket a sorokat írom, a szomszéd országban háború dúl. A legtöbben hitetlenkedve kapták fel a fejüket a fegyveres konfliktus hírére. Háború Európában? Hogy történhet ez meg 2022-ben? A haladásba vetett hit abba az édes álomba ringatta őket, hogy az európai nemzetek már túlléptek a vérontás időszakán. Holott az ember természete nem változik, és hogy sem erkölcsileg, sem értelem tekintetében nem haladtuk meg a dédszüleinket, abban is biztosak lehetünk – épp ellenkezőleg.
Bármikor is élünk, számítanunk kell arra, hogy háborús helyzetben találjuk magunkat, hiszen a sérült emberi természetből következően előbb-utóbb, ahogy egyének, úgy államok is konfliktusba kerülhetnek különböző érdekek mentén. Nem szeretnék pánikot kelteni vagy bárkit is arra ösztönözni, hogy rettegjen attól, hogy háború lesz Magyarországon, de mégis csak úgy gondolom, mindenképp megéri átgondolni, hogyan érdemes viszonyulnunk a háború eshetőségéhez.
Lehetnék álszent szájhős, aki gondolkodás nélkül azt mondja, hogy természetesen rezzenéstelen arccal küldené a halálba a férjét és a fiait, hogy hőssé magasztosulhassanak a haza szolgálatában. De ez nem lenne igaz. Senki se azért ment férjhez vagy szült fiakat, hogy aztán szívfájdalom nélkül golyók közé lökje őket. Teljesen természetes, ha már csak a háború gondolata is erőteljes negatív érzelmeket vált ki belőlünk, elsősorban félelmet, és szeretnénk, ha a családunkat egyáltalán nem érintené az ilyesmi. Meg aztán az is igaz, hogy a mai háborúk már nem olyanok, mint régen. Nehéz megérteni, hogy pl. egy amerikai, vagy akár magyar katonának miért kellett Afganisztánban meghalnia, ahogy az is világos, hogy az ukrán-orosz háború is valójában az USA és Oroszország háborúja, és az ukrán harcosok nem csak a hazájukat, de egy finoman szólva is érdemtelen ember hatalmát védik, aki gátlások nélkül szolgáltatta ki őket Amerika érdekeinek. De már az I. világháború sem volt más, mint értelmetlen testvérháború, hiszen keresztény fehér nemzetek fiai ölték halomra egymást, ráadásul semmi jó nem származott belőle. Igazán nehéz feldolgozni, mikor valakinek a szerettei nagyhatalmak sakkjátszmái miatt lelik halálukat, és olyanokat kénytelenek megölni, akikkel inkább össze kéne fogniuk a valódi ellenséggel szemben. Azonban hiába tekinthető egy-egy háború önmagában értelmetlennek, az egyén viselkedése így is lehet hősies és megbecsülést érdemlő.
Mi a feladatunk nekünk, nőknek, ha háborús helyzetben találjuk magunkat? Ismert hasonlat, hogy nőként az a dolgunk, hogy a férjeinket és a fiainkat háttérországként támogassuk. Háborús helyzetből származik ez a kép, így mi sem természetesebb, hogy valódi háborúban is ezt a viselkedést kell folytassuk, immár szó szerint értve.
Érdemes felidézni, hogy a spártai nők a férfiak pajzsára célozva így búcsúztak el tőlük csata előtt: „Ezzel vagy ezen!” Vagyis vagy pajzzsal térjenek haza, ami azt jelenti, hogy hősiesen helyt álltak, vagy pedig rajta, vagyis hősi halált halva. A pajzs elvesztése nem jelentett mást, mint megfutamodást. Szívtelen az a nő, aki így viselkedik? Nem. Az, hogy bátrak vagyunk, nem jelenti azt, hogy nincsenek rossz érzéseink, legyen szó akár a félelemről vagy a sajnálatról. A bátorság azt jelenti, hogy a félelmeink ellenére is hősiesen tudunk viselkedni. Nem hagyjuk, hogy az érzelmeink eluralkodjanak rajtunk és azok irányítsák a viselkedésünket, hanem az életelveink szabják meg azt, ahogy cselekszünk. Gondoljon bárki bármit, ez nők számára is lehetséges, sőt nem csak lehetséges, de Isten tőlünk is ezt az érett és erkölcsös viselkedést várja el.
A méltóságteljes viselkedés krízishelyzetben nagyon fontos. Hogy oldják meg a férfiak a problémát, hogy állják a sarat, hogyha mi nemhogy nem támogatjuk őket, hanem hisztériánkkal elvonjuk a figyelmüket, negatív hozzáállásunkkal őket is elbátortalanítjuk? Ha egy nő hagyja, hogy az érzelmei rángassák ide-oda, akkor képtelen betölteni a segítőtárs szerepét, amire Isten őt teremtette. Ez békeidőben is romboló hatású, de háborús helyzetben egyenesen tragikus és nemzetek sorsát döntheti el.
Talán van, akiben felmerül a kérdés: egy nőnek nem az lenne a dolga, hogy minden áron megakadályozza a háborút, és igyekezzen a szerettei életét megóvni? Azt gondolom, hogy a döntéshozók asszonyainak tényleg nagy szerepe lehet abban, hogy miképp hatnak a férjeikre, igyekezhetnek őket békés megoldásra ösztönözni. Viszont a többi nő, akinek a férje vagy fia egyszer csak megkapja a behívót, mit tehet? Arra buzdítsa, hogy bujkáljon a sorozás elől? Maradjon a felesége vagy édesanyja szoknyájánál? Legyen hazaáruló, csak mert nekünk fájna, ha elveszítenénk őt?
Úgy gondolom, azt, hogy egy férfi harcol-e, nem nekünk kell eldönteni. Nekünk az a dolgunk, hogy ott legyünk és támogassuk abban, ami az ő hivatása. Ha éppen a harc az, akkor a harcban. Még akkor is, ha borzasztó érzés. A Biblia erős asszonyai és a keresztény szentek is példát adnak ebben.
A Makkabeusok II. könyvének 7. fejezetében olvashatunk egy édesanyáról, akinek végig kellett néznie, hogy hét fiát szörnyű kínzásoknak vetik alá, majd kivégzik őket, mert nem voltak hajlandóak az uralkodó kedvéért megszegni Isten törvényét. Ez a nő felfogta, hogy az életnél fontosabb az Istenhez való hűség és a becsület. Hitet tett arról, hogy gyermekei nem az ő tulajdonai, hiszen Isten alkotta őket a méhében, és hogy majd hősies haláluk révén örökké együtt lehetnek a mennyek országában. Épp ezért nemcsak hogy végignézte szenvedésüket és halálukat, de bíztatta is őket, hogy tartsanak ki.
Krisztus Urunk keresztjénél a férfi tanítványok – Szent János apostolt leszámítva – sehol sincsenek. Szűz Mária és Mária Magdolna viszont nem bujdosott el, de nem is hisztériázott a kereszt tövében. Nem magukkal törődtek, hogy nekik ez most mennyire fáj, és a Megváltót se majomszeretettel szerették, vagyis nem gondolták, hogy akkor tennének jót vele, ha minden áron megkímélnék a szenvedéstől. Jézus két esetben menekülhetett volna meg a haláltól: ha felhagy a tanítással és elbujdosik, vagy ha isteni hatalmát a maga javára használva elpusztítja ellenségeit. Nyilvánvaló, hogy mindkettő Istenhez méltatlan következetlenség lett volna. Így a szent asszonyok nem tettek mást, mint jelenlétükkel és imáikkal támogatták Őt az elkerülhetetlen szenvedésben.
Következő példaképünk Szent Erzsébet lehet, aki férjének, Lajos grófnak, míg ő háborúskodott, helyettese volt Thüringiában, majd abban is támogatta őszinte és nagymértékű szerelme ellenére, hogy keresztes háborúba menjen, még a keresztesek jelvényét is saját kezűleg varrta fel a ruhájára. Mikor a lovagok hazahozták a holttestét, ezt mondta: „Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész világot, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni még akkor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte.”1
A sort sokáig lehetne folytatni. Egy bizonyos, hogy a pacifizmus, a harc mindenáron való elkerülése nem keresztény erény, így nekünk, nőknek se az a feladatunk, hogy mindenáron megakadályozzuk a szeretteink konfliktusokban való szerepvállalását. Ha a férjünknek vagy fiainknak az a hivatása, hogy harcoljanak, akkor minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk a harc sikeréért, ha pedig hősi halált hal bármelyikük, a fájdalom mellett a büszkeségnek is szerepelnie kell az érzéseink között, és tudnunk kell, hogy az elválás nem végleges, és az áldozat se volt hiába, még akkor sem, ha elveszítjük a háborút.
Hogyan fogadhatjuk el, hogy a szeretteink lerokkannak, vagy akár meg is halnak egy háborúban?
Tudatosítanunk kell magunkban, hogy nem az élet a legnagyobb érték. Vannak ennél komolyabb értékek, mint például a becsület vagy a nemzet java. Van, hogy egy férfinak az a dolga, hogy feláldozza az életét egy nagyobb célért, akár a hazájáért egy háborúban.
Ez a világ nem a mi otthonunk. Ez a világ romlott. Az élet tele van fájdalommal, lemondással, kisebb-nagyobb tragédiákkal. Egy ilyen lehet a háború, és benne a férj vagy gyermek elveszítése. A halál viszont, bármennyire is fáj, természetes dolog. Abban kell támogatnunk a férjünket és fiainkat, hogy becsülettel, férfihoz méltóan éljenek, és ha kell, haljanak. Adódhat olyan helyzet a családtagjaink, de akár a saját magunk életében is, mikor csak annak az árán élhetnénk tovább, hogy elveszítjük a becsületünket, megtagadjuk a hitünket vagy eláruljuk a hazánkat. Nem mondhatjuk azt, hogy mindenáron az életet kell választanunk. Ha ez így lenne, akkor a keresztény mártírokat vagy a katonahősöket mind ostobának kéne tartanunk.
Önsajnálatnak vagy a háborús hősök szerencsétlen áldozatként való sajnáltatásának nincs helye egy keresztény nő viselkedésében. Hiszen tudjuk, hogy nem a halál a legnagyobb tragédia. A halál valójában kapu a túlvilági örök életre. Nagy érték az élet, de még nagyobb az örök élet. Jézus pedig azt mondta, hogy „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Azok pedig, akik hátramaradtak és át kell élniük a szeretteik elvesztése miatti fájdalmat, jó, ha tudják, hogy szenvedéseiket felajánlhatják maguk és mások lelki üdvéért. Méltósággal, a Gondviselésbe és az örök életbe vetett hittel kell élniük tovább az életüket, tudva, hogy „Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.” (Mt 5,4)
Talán borzasztónak és távolinak tűnhet a hősi halál, de valójában Krisztus mindannyiunktól azt várja, hogy adjuk oda az életünket másokért, csak nem mindenki halhat mártír- vagy hősi halált, hanem vannak, akik cseppenként, napról napra, évről évre, másokat maguk elé helyezve, mások szolgálatában áldozzák fel az életüket. Ha nincs háború és akár egy évszázadot is végigélünk, akkor sem élhetünk önmagunknak, hanem el kell veszítenünk az életünket Jézusért, mert ez az egyetlen módja, hogy elnyerjük azt.
Igazából mind háborúban élünk, csak ez a harc szellemi síkon folyik. Ahogy Szent Pál is mondja: „Öltsétek fel Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög cselvetéseivel szemben! Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen.” (Ef 2,11-12) De Szent Péter is elég határozottan fogalmazott: „Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el.” (Pét 5,8) Egyikünk se élhet kényelmes, nyárspolgári életet, mindig kényelemre törekedve, kimaradva a nagyobb ívű eseményekből. E világ valójában csatatér, és nekünk döntenünk kell, hogy Jézus Krisztus vagy a Sátán katonájaként viselkedünk-e benne, hogy pusztítjuk vagy építjük az Egyházat, a hazánkat, a családunkat vagy bármely más közösségünket. Nekünk, nőknek is meg kell harcolnunk a magunk harcait, ha másért nem, a saját lelki üdvünkért és a családunkért biztosan.
