Az idősebb háztartásbeli nők nélkül beteg a társadalom

Nagyon sokan nem értik, hogy mégis miért nem szeretnék dolgozni házon kívül, főállásban akkor sem, hogyha a gyerekeim már nagyok lesznek, és hogy miért akarom „lekorlátozni” a nőket és rájuk erőltetni a saját életmódomat.

Az az igazság, hogy nekem a bloggal nem az a célom, hogy egyfajta véleményvezér legyek. Nem a saját véleményemet képviselem, hanem az Egyházét, és nem a saját életmódomat akarom terjeszteni, hanem azt az életmódot, ami Isten szerint jó lenne. Az én életmódom nem a saját találmányom: egyszerűen csak az Egyház tanítására és a józan észre alapozva igyekszem élni, nem pedig feminista, életidegen vágyálmokat hajkurászni a szupernőről, aki egyszerre minden tud lenni.

Írtam már arról, hogy miért halálos bűn, ha egy nő súlyos szükség nélkül elmegy dolgozni, mikor a gyereke még nincs 3 éves. Aztán arról is, miért jó, ha egy anya otthon van akkor is, ha a gyerekei már óvodások, kisiskolások. Azért ezekről írtam, mert a legidősebb fiam is még csak 9 éves, így a felsős, középiskolás, esetleg felsőoktatásban tanuló vagy már kirepült gyerekek melletti életről nincs saját tapasztalatom.

Most mégis szeretnék írni arról, hogy mennyire rossznak tartom, hogyha egy olyan anya is dolgozik, akinek már felnőttek a gyerekei, mert ennek én is iszom a levét mint kisgyerekes anya.

Először is tisztázom, mit értek „munka” alatt, amit ellenzek: olyan állást, amely sok időt és energiát elvon egy nőtől, tehát az általánosan elterjed heti öt napos, min. napi nyolc órás munkákat házon kívül. De miért rossz ez, ha már tényleg nagyok valakinek a gyerekei?

A kettős teher (munka+háztartás) mellett azért, mert van legalább két olyan társadalmi csoport, amely így borzasztóan egyedül van és nincs segítsége: a kisgyerekes anyák és az idősek.

Az én nagyszüleim és a szüleim még azért tudtak kevesebb nehézség nélkül dolgozó nők és anyák lenni, mert a nagymamák nem dolgoztak vagy csak 55-57 éves korukig. (Persze az se normális, ha egy nagymamát kihasznál a lánya/menye és ő neveli fel az anyák helyett a gyerekeket. Az édesanya iránti vágyat nem tudja kioltani a nagymamák gondoskodása. Én a szülői nevelést kiegészítő segítségről beszélek.)

Ezzel szemben most mi a helyzet? Az, hogy tíz évvel megemelkedett a nyugdíjkorhatár, vagyis egy nő már csak 65 évesen mehet nyugdíjba. Ezen valamelyest enyhít a Nők 40, de még így is későn mehet csak el egy nő dolgozni ahhoz, hogy igazán sokat tudjon segíteni az unokákkal.

Biztos vagyok benne, hogy az egyik vezető ok abban, hogy valaki nem vállal több gyereket 2-3-nál, az a nagyszülői segítség hiánya. A nagymamák dolgoznak, nincs se idő, se energia a rendszeres segítségre. Mikor meg nyugdíjba mennek, az unokák már nagyok, de az is lehet, hogy ők maguk olyan egészségügyi állapotban vannak, hogy nem tudnak kellő segítséget nyújtani. Meg persze egyre több olyanról is hallani, hogy a nagymama nem akar segíteni, inkább éli világát, második kamaszkorát. Pedig sokszor borzasztóan nehéz segítség nélkül a kisgyerekes anyaság, saját tapasztalatból mondom.

Olyan szempontból is jó lenne, ha lennének nem főállásban dolgozó 40-es, 50-es anyukák, hogy ráérnének akár egy plébániai közösség keretein belül a fiatal anyákkal vagy a gyerekekkel foglalkozni. Egészen abszurd, hogy az amúgy is leterhelt kisgyerekes anyák szervezik a baba-mama köröket és más hasonló közösségeket, nem egyszer túlterhelve magukat, esetleg akár a saját családi életük rovására. De nem csak az idő hianya a probléma ilyenkor, hanem a tapasztalaté és a bölcsességé is. Ha csak csupa fiatal, kisgyerekes nő van egy közösségben, nincs egy tapasztalt, idősebb vezető, akkor a vak vezet világtalant helyzete áll fent. Szt. Pál azt írta: „Az idős asszonyok hasonlóképpen szent magaviseletűek legyenek, nem rágalmazók, nem a sok bor rabjai, hanem tanítsanak a jóra, oktassák a fiatal asszonyokat arra, hogy férjüket szeressék, gyermekeiket kedveljék. Legyenek ezenkívül megfontoltak, tiszták, háziasak, jóságosak, férjüknek engedelmesek, hogy ne káromolják miattuk Isten igéjét." (Tít 2,3-5) Hol vannak ezek az idős asszonyok? Miért nem tanítanak minket? Sajnos a legtöbbször a munkahelyeken, és ezért nem érnek rá velünk foglalkozni. Az én életemben is csak az internet és könyvek révén vannak jelen ilyen keresztény idős asszonyok. Nélkülük viszont teljesen elveszett lennék.

Másik komoly probléma a magányos öregek kérdése. Rengeteg magányos, beteg, idős ember van, akire senki se ér rá ránézni, segíteni neki, beszélgetni vele. Egyedül csak a kisgyerekes anyák vannak otthon meg a többi öreg. De a kisgyerekes anyáktól nem lehet elvárni, hogy komolyabban idős nénikkel, bácsikkal foglalkozzanak, mikor a saját kicsi gyerekeik szívják le folyamatosan őket és még a saját szűk családjukra se elég a nap 24 órája. De egy olyan középkorú nő, akinek a gyerekei már kirepültek vagy a napjuk jelentős részét iskolában töltik, tudna időt szakítani arra, hogy a családja vagy a környék magányos időseivel foglalkozzon.

Az az igazság, hogy a feministák hazudnak arról, hogy egy anya is lehet olyan munkaerő, mint egy apa. A nők és a férfiak mások, mások ezért a feladataik is. Ha pedig valaki a női feladatokat nem végzi el, hanem a nők is férfiként akarnak élni, akkor felborul a rend. Talán véletlen, hogy a magyar nemzet folyamatosan fogy? Hogy a válások aránya 60%? Hogy a gyerekek és az idősek úgy el vannak hanyagolva?

Ebben az egészben a legnagyobb ludas a feminizmus és a feminista nő, aki nem végzi el a feladatait rendesen, mert a nőiséget megvetve a férfi feladataira ácsingózik. Valójában a feminista nő a legnagyobb nőgyűlölő, mert úgy érzi, ha nem csinál férfias dolgokat, nem viselkedik férfiasan, nem egyfajta férfiéletpályát fut be, akkor egy senki.

 

Csakhogy amíg a nő sokat dolgozik, addig senki más nem szül helyette, vagy nem pótolja őt a kisgyerekei életében, vagy nem segít az unokákkal, vagy nem gondozza az időseket, legfeljebb súlyos összegekért. De egy intézmény vagy fizetett személy nem tud pótolni soha egy rokont. Pl. egy dadus nem fog eljönni segíteni, ha betegen fekszel, mert nyilván nem akarja elkapni a betegséget. 

Én úgy képzelem el az életemet, hogy ha anyagilag megtehetjük, mindig itthon leszek, és nem fogok dolgozni, legfeljebb csak alacsony óraszámban. A teljes állást helyett inkább a mostaninál sokkal szuperebbül vinném a háztartást, segítenék az unokákkal, és átadnám a tapasztalatomat fiatal anyáknak, segítenék nekik, akár csak annyiban is, hogy elkísérni a gyerekeiket különórára stb. Az ilyen apróságok is rengeteget jelentenek.

Szóval az, hogy egy anya, ha lehet, ne dolgozzon, legfeljebb csak keveset, nem egyfajta nőelnyomó ideológiából fakad, hanem a nagybetűs Valóság követelné meg. És ez nem elnyomás. Nem logikus, hogy nőként igyekszem arra törekedni, hogy ne férfiakkal versenyezzek, hanem azt csináljam, amiben nem pótolhat engem senki, és amire Isten teremtett: hogy anya legyek és anyai módon segítsek másokat egész életemben, elsősorban a családomat? Ügyvéd, orvos, mérnök stb. férfi is lehet, és őnekik az is a hivatásuk, hogy dolgozzanak és pénzt keressenek, de anya, nagymama, női dolgokról tanító, tapasztalt nő nem lehet férfi helyettem. Mivel hála Istennek, nem vagyok feminista, ezért semmivel se érzem kevesebbnek magamat egy ügyvédnél, orvosnál, mérnöknél. A gyerekek szülése, nevelése és gondozása, illetve a háztartásvezetés is rendkívül fontos és nemes feladat. Nem kell pénzt keresnem ahhoz, hogy értékes legyek akár Isten, akár a férjem, akár a magam szemében.

Ösztönös felháborodás helyett nagyon jó lenne, ha elgondolkodnátok azon, hogy ha anyagilag nem muszáj főállásban dolgoznotok, mégis miért akarjátok ezt tenni. Félelemből? („Mi lesz, ha elhagy vagy meghal a férjem?”) Büszkeségből? („Nehogymár csak egy háztartásbeli legyek!”)  Megfelelési kényszerből? („Mit szólnak a rokonaim, az ismerőseim, ha nem dolgozom, pedig a gyerekek már nagyok?”) Pénzéhségből? („Ha nem dolgoznék, erről vagy arról is le kéne mondanunk.”) Kényelemszeretetből? (Sok munka könnyebb, mint kisgyerekekkel foglalkozni.) 

Nem lenne jobb ezeken túllépni és inkább több időt a háztartásra, a családotokra, barátokra, a plébániai közösségre fordítani? Mi értelme van olyan feladatok után futni, ahol pótolhatóak vagytok, elhanyagolva azokat, ahol meg pótolhatatlanok lennétek? Nem lenne csodálatos pl. az, ha több unokátok születhetne, mert tudják a gyerekeitek: számíthatnak rátok? 

„A férfiak mindenben pótolhatják a nőket: de van egy életfeladat, amelyben a nőket nem pótolhatja soha senki: ez az édesanyáé! Hát nem az lenne-e magától értetődő, hogy a nők éppen azt az egyetlen pályát ambícionálnák, amelyben őket senki a világon nem pótolhatja?  

Napjainkban a nő egyre gyakrabban hagyja el a családi szentély csendjét és mint a férfi konkurráló vetélytársa jelenik meg a közélet lármás porondján. Vannak nő-képviselők, nő-ügyvédek, nő-orvosok, nő-művészek, tanárok, soffőrök, rendőrök... egyes vallásokban női papok, a Szovjetben női katonák... mindebben azonban a férfi mégiscsak többet tud produkálni és mindebben az emberiség nélkülözni tudná a nők közreműködését. 

Van azonban egy élethivatás, amely a nőké és egyedül a nőké; van egy életpálya, amelyet ha a nők abbahagynak, nincs senki, aki őket pótolhatná és elpusztul az egész emberiség: az édesanya hivatása!”

(Tóth Tihamér püspök)

Kép: Harry Anderson