A négy temperamentum katolikus szemmel 2. – A kolerikus
Ha a kolerikus típusra gondolok, többek között Szent Pál apostol, Szent Jeromos, Kapisztrán Szent János és Loyolai Szent Ignác jut az eszembe. Harcos alkat, nagy tettekre és vezetésre termett, erős és hősies egyéniség. Szenvedélyes és céltudatos. Nem éri be a középszerűvel. Ezen kívül rendkívül megbízható és állhatatos.
Nem elméleti, hanem gyakorlati ember. Nem hagyja holnapra, amit ma kell megtenni, de gyakran el akarja végezni azt is, amit csak holnap kellene. A semmittevés visszataszító a számára.
Két fő hibája az önteltség és a szeretetlenség. Még ha vallásos is, a kevélység csapdájába eshet, mert magának tulajdoníthatja nagy tetteit és azt hiszi, kitartása és tettereje erény, pedig csak Isten ajándéka.
A kolerikus nehezen ismeri be, ha tévedett. Azt hiszi, mindig igaza van, és minden jó úgy, ahogy ő csinálja, sőt csak és kizárólag úgy a jó. Hajlamos rá, hogy túl gyorsan hozzon döntéseket, aztán túl kevély és önfejű visszafordulni, inkább fejjel megy a falnak.
Úgy véli, a gond mindig másokkal van. Rendkívül lenéző tud lenni. A szemében mindenki más gyenge, lassú, kényelmes, életképtelen, lusta. Folyton kritizál másokat, lekicsinylő megjegyzéseket tesz rájuk. Senki se tud néhány szóval akkorát szúrni, mint ő. Gyakorta haragjában olyasmit is mások szemére hány, amit nem is követtek el, vagy olyan hibákat tulajdonít nekik, amelyek nem is jellemzőek rájuk. Ezáltal még a legjobb barátait is képes elidegeníteni magától.
A kolerikus azt hiszi, feladata, hogy megváltoztasson másokat, és mindig világosan is látja, mi a jó a többieknek. Folyton azzal foglalkozik, mi a rossz az Egyházban, a rokonaiban, az ismerőseiben. Kontrollmániára hajlamos. Míg a melankolikus folyton magát kritizálja és emészti, a kolerikus a környezetével teszi ezt. Azt hiszi, a szentség útja is az, ha megváltoztat másokat.
A kolerikusnak nehezére esik a megalázkodás. Ha bocsánatot is kér, úgy teszi, hogy mentegeti magát és kisebbíti a sérelmet, amit okozott.
A kolerikust nem érdeklik mások érzései, sem a korlátaik. Rendkívül követelőző tud lenni másokkal szemben. Azt lehet róluk mondani, hogy két fejük van, de nincs szívük: vagyis intelligensek, de nincs bennük együttérzés.
Viszont ez az előnyükre is válik. Utálják a szentimentalizmust, ezért nem várják el, hogy az imában mindenféle jó érzéseik legyenek, sem azt, hogy mások ápolgassák a lelkivilágukat. Nem engednek a parancsokból és az igazságból egyfajta hamis, érzelgős álszeretet miatt. Erre a hozzáállásra pedig nagy szükség lenne a mai Egyházban!
A kolerikus legnagyobb félelme, hogy értéktelennek kelljen látnia magát, vagy olyannak, akinek nincs befolyása másokra. Azt gondolja, ha nem viselkedik úgy, mint aki mindig tudja a választ vagy mindig igaza van, mások el fogják utasítani vagy fájdalmat fognak neki okozni.
A kolerikusnak abból, hogy „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”, a felebarátok szeretetében kell javulnia.
Könnyen azt hiheti magáról, hogy mások érdekeit tartja szem előtt, viszont eszébe se jutna megkérdezni, mi a jó a másiknak.
Csúnya szokása lehet, hogy beazonosítja mások gyenge pontjait, majd azokon keresztül manipulálja őket. Esetleg látszólag nagylelkűen tesz valamit másokért, de a valódi ok, hogy lekötelezze őket.
A kolerikusnak gyakran fel kell tennie a kérdést: „Mit mond nekem ez az ember, mi a jó neki?" Persze a kolerikus hajlamos arra, hogy azt higgye, jobban tudja a másiknál, mi a jó neki.
A hagyományhű katolikus kolerikusok gyakori hibája, hogy azt hiszik, mindig nekik van igazuk, és még nem tanbeli kérdésekben is csökönyösen felsőbbrendű igazságként ragaszkodnak ahhoz, ami csak az ő véleményük vagy egyéni tapasztalatuk.
A kolerikusnak nagyon ajánlott a Krisztus követése és Liguori Szt. Alfonz aszketikus munkái. Meg kell tanulnia, hogy ne legyen annyira eltelve magától és ne legyen mindig annyira biztos abban, hogy az, és csakis az a jó, amit ő gondol, mond és tesz. Ne higgyen automatikusan az első megérzésében.
Ha a kolerikus elkezd mély imaéletet élni és elmélkedni, előtörhet a látens melankolikus oldala. Felismeri, hogy nem olyan erős, okos és tisztán látó, mint hitte, ahogy arra is rádöbben, mennyi fájdalmat okozott önfejűségével és kíméletlenségével Istennek és a szeretteinek. Nagy szomorúságot és magányosságot tapasztalhat meg. Ekkor jöhet el a kegyelem pillanata a számára, mikor beismerheti Isten előtt, hogy Nélküle mennyire gyenge.
A kolerikusnak elsősorban az alázat erényére van szüksége. Meg kell tanulnia beismernie, ha hibázott. Meg kell engednie a maga számára, hogy tévedjen. Nem szabad hagynia, hogy eluralja a harag, mikor ellent mondanak neki vagy kijavítják valamiben. Törekedjen rá, hogy ne az övé legyen mindig az utolsó szó. Gyakorolja azt a szokást, hogy egy veszekedés után ő kér először bocsánatot és elismeri, amit rosszul tett a másikkal szemben. Bár nagyon nehéz, de el kell fogadnia a kolerikusnak, hogy az üdvösség egyetlen útja, ha megtanul bocsánatot kérni Istentől (gyónás) és a felebarátaitól is.
A kolerikus olvasson sokat az alázatosságról, a szelidségről, a kedvességről és a tapintatosságról. Tanulja meg, hogyan viseltethet kedves, megértő és nagylelkű szeretettel mások iránt.
A kolerikusnak meg kell tanulnia lerombolnia a tökéletessége falát, mely elzárja őt Istentől, a Szűzanyától, de a többi embertől is.
Ha düh kínozza, nem szabad keresnie magának valakit vagy valamit, amit kritizálhat. Ehelyett az eutrapelia gyakorlásában kell enyhülést találnia, ami a mértékletes szórakozást jelenti. Ez nehéz a kolerikusnak, mert gyakran ostoba időpazarlásként tekint a kikapcsolódásra. Pedig ha a kolerikus nem szórakozik eleget, az egész környezete szenvedni fog tőle.
A kolerikusnak előtérbe kell helyeznie az imát. Fontos, hogy az ima és elmélkedés révén helyes önismeretre tegyen szert, és felismerje, mennyi gondot okoz másoknak a temperamentumával. Nem szabad hagynia, hogy mindezt ne vegye észre, mert önvizsgálat helyett folyton a nemzet, az Egyház, a családtagjai és az ismerősei ügyéivel van elfoglalva. Kezdje először öt perccel és fokozatosan növelje az időt. Hamarosan azon kapja magát, hogy jócskán túl is teljesíti az Avilai Szent Teréz által szükségesnek ítélt fél óra elmélkedést! A kolerikusnak szüksége van rá, hogy minden szenvedését és panaszát Jézus lábaihoz tegye és vígaszt nyerjen tőle az imában.
Persze a kolerikus azt hiszi, ismeri magát, de ez nincs így, mert csak azt az énjét ismeri, akit másoknak mutat, hogy tiszteljék őt.
Ne csüggedjenek a kolerikusok ennyi kritika után, mert a legtöbb kanonizált szent kolerikus és melankolikus volt. Ha elismeri Isten előtt, hogy Nélküle kicsi és erőtlen, képessé válik rá, hogy befogadja az Ő szeretetét. Ha alázatosan tudja azt a sokat és nagyot tenni, amit végez, másoknál jóval könnyebben juthat mennybe, már csak azért is, mert rendkívüli mértékben bírja a szenvedést, és nagyon jól képes imádkozni, elmélkedni, ha végre rászánja magát. A kolerikus az állapotbeli kötelességeinek teljesítésében is kiváló. Nem tud munka nélkül élni. Milyen nagy hasznára lehet Krisztusnak és a lelkeknek egy ilyen katolikus!
Felhasznált irodalom:
