Imádság és munka

 

Írta: Rod Dreher

Basil atya szerint az imádságban való előrehaladás azt jelenti, hogy megértjük: az ima nem annyira Istenhez intézett kérésekben áll, hanem abban, hogy egyszerűen az ő jelenlétében vagyunk. 

A szerzetespapnak elmondtam, hogy személyes válságomra válaszolva saját ortodox papom otthon, Louisianában szigorú napi imarendet jelölt ki számomra. A Jézus-imát („Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, irgalmazz nekem, bűnösnek") kellett imádkoznom naponta körülbelül egy órán át. Az elején unalmas és nehézkes volt, de engedelmességből megtettem. Minden nap egy végtelennek tűnő órán át csöndben imádkoztam. Idővel azonban az óra jóval rövidebbnek tűnt, s fölfedeztem ama lelki békét, ami korábban olyannyira hiányzott belőlem. 

Spirituális gyógyulásom után papom elmagyarázta, miért utasított arra, hogy ennek az egyszerű elmélkedő imádnak adjam át magamat: 

– El kellett érnem, hogy valahogy kilépj a fejedből. 

Úgy értette, hogy szellemi hajlamom tartott fogva: azt hittem, hogy a gondolkodás segítségével kievickélhetek bajaimból. E megközelítéssel mindig kudarcot vallottam. Igazából arra volt szükségem, hogy lecsöndesítsem tudatom és szívem, hogy megnyíljanak Isten kegyelmére. Igaza volt. 

– Erről van szó – mondja Basil atya. – Ez a tiszta imádság: Istennel lenni. Ez sok különféle módon megvalósulhat, de ahogy a Jézus-imával rájöttél, idő kell hozzá. Külön időt kell rá szánni. 

A harmincéves Benedict Nivakoff atya Connecticutban született, életének csaknem a felét a norciai monasztikus közösségben töltötte. Véleménye szerint: 

– Ha el tudjuk fogadni, hogy az egész nap folyamán Isten akarata nyilvánul meg minden tevékenységünkben, akkor egész napunk imává válik. 

Ha minden időnket tevékenységgel, akár Krisztust szolgáló tevékenységgel töltjük, közben pedig elhanyagoljuk az imát és a szemlélődést, evvel hitünket tesszük kockára. Marshall Luhan, az 1960-as évek médiateoretikusa és gyakorló keresztény mondta egyszer, hogy ismeretségi körében minden olyan személy, aki elvesztette hitét, legelőször az imádságot hagyta abba. Ha helyesen rendezett keresztény életet akarunk élni, akkor minden cselekedetünket az imára kell alapozunk. 

Ez nem jelenti, hogy a tevékeny élet kerülendő. Hanem inkább szervesen bele kell építeni az ima szerint elrendezett életbe. A jó munka az egészséges imaélet gyümölcse. Ha olvasóm egyáltalán tud valamit a bencésekről, valószínűleg hallotta már mottójukat: „imádkozzál és dolgozzál” – latinul ora et labora. Szigorúan véve ez nem igaz. Szent Benedek soha nem mondott ilyet, s jóllehet, voltak olyan mai bencés szerzetesek, akik sajátjuknak tekintették a jelszót, csak a 19. században jött használatba.

Ennek ellenére nem rossz leírását adja az élet általános bencés megközelítésének. „A tétlenség a lélek ellensége” – mondja Szent Benedek a Regula 48. fejezetében. Arra gondol, hogy a tétlenség megnyitja a lustasághoz vezető ajtót. Az ember azonban nemcsak azért dolgozik, hogy jól viselkedjék. A szent minden egyes monostorától elvárta, hogy önfenntartó legyen. Továbbá egy korabeli római számára szokatlan módon azt tanította, hogy a testi munka megszentelő tevékenység lehet. 

Jóllehet szemlélődő emberekről van szó, Benedek arra utasítja a szerzeteseket, hogy ne panaszkodjanak a testi munka miatt, mert akkor igazi szerzetesek, ha saját kezük munkájából élnek, mint atyáink és az apostolok is. 

E gyakorlati bölcsesség nekünk, modern embereknek szól, akik hajlamosak vagyunk rendezetlen viszonyban lenni munkánkkal. Közülünk egyesek munkájuk által határozzák meg magukat. Mértéktelenül adják át neki önmagukat, a szemlélődés kárára. Ugyanakkor megint mások szerint munkát azért végzünk, hogy kifizessük a számlákat. Ennyi az egész, semmi több. Fölfogásuk szerint a munkának nincs köze az élet többi részéhez, különösen nem a spirituális életünkhöz.

A Regula szerint ez tévedés. A munkának nem minket, hanem Istent és csakis őt kell szolgálnia. Benedek a monostor kézműves tagjait útbaigazítva azt mondja, hogy ha munkájuk miatt gőgössé válnának, az apátnak más föladatot kell találnia számukra. Ennyire fontos a keresztény alázat. Üzleti ügyeikben pedig a szent szerint a szerzeteseknek aggályosan becsületesnek kell lenniük. Hogy miért? Mert mindenben Istennek kell megdicsőülnie. 

Saját munkánkat is így kell megközelítenünk: mint Isten megdicsőítésének lehetőségét. 

Még mélyebb értelemben a bencések saját munkájukat a közösség iráni szeretetük és a közösségről való gondoskodásuk kifejezésének tekintik, továbbá a természeti világ Isten akaratával összhangban történő újrarendezésének. 

Emlékezzünk arra, hogy a szerzetes számára minden dolog Isten ajándéka s szent dologként kezelendő. Minden emberi gondolatnak és cselekedetnek Istenre kell összpontosulni, őfelé kell irányulnia, benne és vele kell egyesülnie. Amikor a világot Isten akarata szerint rendezzük el, mi, férfiak és nők Isten Teremtésének kibontakozásában veszünk részt. 

Így tekintve a testi fáradozást, az új dimenzióval gazdagodik. A keresztény ember számára a munka szentségi értékkel bír. 

A harminckét éves Martin Bernhard atya mondja: 

– A Teremtés Istent dicséri. Mi a Teremtés közvetítésével dicsőítjük Istent, az anyagi világon keresztül, beleértve munkaterületeinket. Ahányszor csak kézbe veszünk valami semleges, valami anyagi valóságot, s kihozunk belőle valamit Isten dicsőségének kedvéért, az szentségi valósággá lesz, a kegyelem csatornájává. 

Basil atya, a monostor szakácsa saját munkáját, az étkezések előkészítését a testvérek számára az emberi és természetfölötti megtisztulás, tökéletesedés egy formájakánt írja le. 

– A konyhában végzett munkám révén rendet teremtek. Istentől kapott uralmam gyakorlom a teremtett világ fölött. Emberi nézőpontból nagyon fontos ez, mert megengedi, hogy Istennek a föld fölötti uralkodásra szóló parancsát teljesítsük. Gyakorlati szempontból pedig így gondoskodunk magunkról és másról. Fontos tudnunk, hogy munkánk révén lényeges módon hozzájárulunk a közösséghez. 

S a természetfölötti? 

– Végső soron a munka a könyörületesség és a szeretet kifejezése, igazából erről kellene szólnia minden munkának – magyarázza Basil atya. – Egész életünkön át kell dogoznunk azon, hogy e leckét megtanuljuk. A munkát nem azért végzem, hogy megszerezzek valamit. Végzése jót tesz nekem, boldogságom alapvető része, mivel a munkában s a munka által mások iránti szeretetem mutatom meg. 

– Szeretetre vagyunk meghívva – teszi hozzá. – A munka megegyezés szerinti módja annak, hogy mások iránti szeretetünket megmutassuk. Ebben az értelemben nagyon is átalakító erejű lehet – s nagyonis imádságos. 

– Túl sokszor látjuk tehernek, bár ennek nem kellene így lennie. Ha teherként közelítjük meg a munkát, akkor itt valami nincs rendben – ezt mondva pedig a szívére mutat. – Elsősorban itt, a szívben kell megoldani a problémát. 

Forrás: Rod Dreher – Szent Benedek válaszútján, 94–98. o. (Osiris, 2021)