Názáret iskolája VI. – 5. lecke: Názáret, a szemlélődés iskolája

Írta: Barsi Balázs OFM

,,Milyen tüzes vággyal igyekeznénk magunkban újra, felébreszteni a törekvést, hogy Mária, mellett az igazi élettudományt megszerezzük, és az isteni igazságokat belássuk." 

Szent Lukács visszatérő mondata a gyermekségevangéliumban: ,,Mária pedig mind emlékezetébe véste e szavakat, és szívében gyakran elgondolkozott rajtuk." (Lk 2,19; 2,51) Az Isten titkaira vonatkozó kijelentéseket, legyenek isteni vagy emberi szavak vagy magának Jézusnak a szavai, Mária megőrizte emlékezetében és szívében. Érteni nem mind értette őket. 

A szemlélődésnek első feltétele és alapja, hogy tudjam: Isten olyan Isten, akit én soha sem érthetek meg egészen, akit föl nem foghatok, akinek útjai nem az én útjaim, és gondolatai nem az én gondolataim. Máriának ilyen Istene van, vagyis az ő Istene az igaz Isten. Nincs angyali jelenés sem a betlehemi barlangban, sém később Názáretben. Egyszer ugyan megjelent Gábriel arkangyal, de utána még nagyobb lett a sötétség. Ha valakinek egyszer megjelent Isten angyala, az olyan, mintha villám fényénél látott volna mindent, és azután arra olyan sötétség következik amelyet mi nem ismerünk: a hit teljes sötétsége.

Az annunciáció angyala az érthetetlenség angyala: 

,,Fiad fog születni, a Magasságbeli Fiának hívják. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog ]ákob házában örökké, és uralmának nem lesz vége... A Szentlélek száll reád, s a Magasságbeli ereje borít be téged.”

(Vö. Lk 1,30-35) 

Ez a tény nem csupán egy a dogmák közül, hanem az egész kereszténység alapja. Jól tudja az ördög, mit kell kikezdenie, hogy magát a keresztény hitet rombolja le: Isten legnagyobb tettét, a szent megtestesülést kell homályba borítani, s helyébe a reinkarnációk láncolatát állítani. 

Isten szeretete felfoghatatlan, és útjai kiszámíthatatlanok. Belép egy családba, és ez a család majdnem szétesik. De nem így volt ez már Ábraháméknál is? Ott is szétrobbantotta a test és vér kötelékeit, mert amíg Ábrahám a fiát kísérte a hegyre, hogy ott feláldozza, addig lélekben szakított Sárával is, Izsákkal is Istenért. És Isten adta vissza őket egy egészen más rendben. Nagyon jól megértette ezt a Zsidókhoz írt levél szerzője, aki ezt írja: Ábrahám hitt a holtak feltámadásában (vö. Zsid 11,17). Ő abban az Istenben hitt, aki a lehetetlenre is képes. Hasonlóképpen Mária: „Legyen nekem a te igéd szerint.” 

Elfogadta azt, amit az angyal által Isten kért tőle. Igen, ha egyszer felismertem, hogy Isten mit akar tőlem, akkor azt haladéktalanul meg kell tennem. Ha a teológiát a 2x2=4 világosságával akarom tudni, ha mindent meg akarok érteni, vagy játszom a jólértesültet, akkor tudásom holt tudás lesz, és elmegyek a lényeg mellett. Előbb egy hatalmas felismerés kell: Isten magának akar engem. És ezt elfogadva, ezen a kontextuson belül tudok gondolkodni. Előbb ennek az önátadásnak kell megtörténnie, és utána talán majd valamit megértek Istenből. Elsősorban azt kell megérteni, hogy mit kér tőlem. Ezért annak megítélésében, hogy ki lehet egyetemes tanítója a kereszténységnek, az alapvető kritérium: a sanctitas vitae, az életszentség. 

Sokáig perlekedtem ezzel a követelménnyel, mondván: a teológia elsősorban az értelem műve – miért kell hát ahhoz életszentség, hogy valakinek a tanítása hiteles legyen?! Ma már megértettem, hogy mintegy mérgezett anyagot ad át az a teológus, aki legalábbis nem törekszik az életszentségre. Szent Ferenc írja, hogy a sátán többet tud Istenről, mint a föld összes teológusa együttvéve, mégsem ismeri és érti őt. Igen, Istent nem lehet másképp megérteni, mint az életszentségre való törekvésben, mert őt elsősorban nem értelemmel kell felfogni, hanem akarattal, vagyis szeretettel: azt kell elsősorban tudnom róla és felőle, hogy mit akar, hogy cselekedjem. Ha Istent értelemmel akarom felfogni, nem lehetek szemlélődő, mert a szemlélődés nem logikai belátás, hanem a csodálkozó nézés által történő egzisztenciális egyesülés. 

A szemlélődésben elfogadjuk Istent az ő titkaival, elfogadjuk, hogy ő a szeretet, és ezzel a végső kinyilatkoztatással világítjuk meg az életünket. Nem fogjuk minden egyes mozzanatát megérteni, de helyes megvilágításban fogjuk látni. Abból ítélünk meg és mérünk le mindent, hogy Isten a szeretet, nem pedig az életünk folyásából, jó vagy rossz alakulásából következtetünk arra, hogy szeret-e az Isten, és egyáltalán létezik-e. Ez a hitedenség útja lenne. 

Jó példa Jézus kérdése az apostolokhoz: ,,Hát ti kinek tartotok engem?", ahol a hit és a hitetlenség magatartásformái frontálisan ütköznek egymással, méghozzá ugyanazon az egy személyen belül. Simon Péter előáll, és az Atyától kapott kinyilatkoztatás alapján mondja: ,,Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia." (Mt 16,16) Erre jézus elérkezettnek látja az időt hogy beszéljen arról, hogy neki meg kell halnia. Péter akkor odlaugrik eléje, és azt mondja, hogy erről szó sem lehet. Az Úr pedig rákiált: „Takarodj tőlem, sátán!" (Mt 16,23) Péter előbb Istenhez való viszonyában nézte Jézust, és akkor megpillantotta, hogy kicsoda ő valójában, és kimondta a legnagyobb titkot: Te mindenestül az Istené vagy! Utóbb viszont, amikor szenvedésóről hall, megijed (hiszen akkor nyilván őrá is szenvedés vár), és már csak azt látja Jézusban, hogy kicsoda az ő számára. Ezért kiált fel: Ez nem történhet meg veled! Ezt a merőben emberi szempontú gondolkodást utasítja el Jézus. Ő az Atya szeretetéből világítja meg saját életútját. 

A felületesen hívő ember, mikor meghal a fia, a lánya, amikor súlyosan megbetegszik, vagy tönkremegy a házassága, ezt a következtetést vonja le: az Isten nem szeret,  sőt nincs is. Az Úr Jézus ellenben saját eljövendő halálát is az Atya szeretetében szemléli: Isten a Szeretet, s bár most az életemre törnek, ha megölnek, és nem akadályozza meg, ő akkor is a Szeretet. Akkor fel fog támasztani a halálból. Ezt a bensőséges szót: ,,Abba", a vérrel verítékezésekor sem mulasztja el mondani: ,,Atyám, ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.” (Lk 22,42) 

Ez Mária útja is, aki Pünkösd előtt maga sem tudja pontosan, csak elfogadja, hogy Jézus titokzatos módon Istené. S midőn látja Fiát, amint meggörnyedve viszi a keresztet, belül a szíve mélyén hallja az angyali üdvözlet szavait, pásztorok elbeszélését az Úr születéséről. Micsoda kontraszt! Hogyan fér bele egy emberi szívbe ekkora ellentét? 

Ez az igazi, egzisztenciális mélységben zajló szemlélődés! Lámpás a te ígéd az én lépteimnek – mondja a 118. zsoltár, azaz világosság, nem pedig magyarázat. Tehát azzal világítom meg az életemet, amit az Istenről tudok: ő a szeretet, nem pedig az életem alapján, annak alakulásából ,,igazoltatom" Istent. Ha Istened olyan Isten, aki teljesen felfoghatatlan, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akkor nagy esélyed van arra, hogy elindulhass a szemlélődés és a szentség útján; s ha engedelmeskedsz is a rád vonatkozó teni akaratnak, minden bizonnyal eljutsz az igazi szemlélődésre. 

John Henry Newman tizenöt évesen, szinte még gyerekként hallja lsten hívását a lelkiismeretében: Te ne nősülj meg. Tudja, hogy ezt Isten határozottan kéri tőle, és ezt meg kell tennie, holott az anglikán egyházban a cölibátus nem csak hogy nem kötelező, de szinte ismeretlen. Jöhet Freud, előállhat az összes pszichológus ösztönvilágról szóló különféle elméleteivel, nekik akkor is meg kell tennie, amit Isten kíván tőle, mert számára ez az egyedüli út az üdvösségre és az igazi emberségre. 

Szerettem a noviciusoknak az evangéliumból azt a jelenetet idézni, amikor az Úrjézus Húsvét táján fügét keres a fán. Olyan lehetetlenség ez, mintha tavasszal szőlőt akarnék szedni a tőkéről. De Jézus, mivel nem talál rajta gyümölcsöt, megátkozza a fügefát. Amikor másnap meglátják az apostolok az elszáradt fügefát, megrendülnek. Egyedülálló jelenet az evangéliumban! Azt fejezi ki meghökkentő szemléletességgel, hogy ha bármelyikünk élete fájáról gyümölcsöt akar szedni az Úr, akkor köteles gyümölcsöt érlelni azon idő alatt, amíg az Úr keze odaér hozzá. Jaj neki, ha nem így lesz! Az ember persze nem fa, képes hittel Jézusra nézni, és ha ezt teszi, a csoda bekövetkezik: a gyümölcs megérik, a víz megszilárdul lába alatt, mint Péter esetében. 

Most már nyilvánvaló, hogy miért vágyakozunk annyira a csendre, a magányra, az imádságra és egyben miért is félünk tőle. Mert vágyakozunk arra, hogy Isten szeressen minket, ugyanakkor viszont méltatlannak tartjuk magunat a szeretetre. Hadd tegyek fel egy kérdést: Mit csinálsz valójában egész életed folyamán? Miért fáradsz, miért hajtod magad? Mire jó a sok feladat, elintéznivaló? Nem kibúvó az egy szükséges megtétele alól? Nem igaz, hogy sok dolgunk van, és nem érünk rá elmélkedni. Félünk elmélkedni, rettegünk, kitalálunk teendőket, bebizonyítjuk, hogy nincs időnk a leglényegesebbre, mert annyira rettegünk, hogy szembe kellene nézni a valósággal. Márpedig nem lehet szétszedetten, és állandóan a magam sokfelé folyó akaratát követni, és mégis eljutni a szív belső, egyszerű imájára, a szemlélődésre, Isten jelenlétének állandó, szinte tapasztalati érzékelésére. 

Az a keserves tapasztalat, amelyet gyónásainkban úgy fogalmazunk meg, hogy szórakozottan imádkoztam, nagyon súlyos dolog. Mégis jó, hogy a felszínre jön, mert feltárja életünk igazi állapotát. Isten nem szeret asszisztálni vallásos önbecsapásainkhoz. A szentség útján semmi sem ártalmasabb, mint az önbecsapás, amelyet legalább néha-néha mindannyian megpróbálunk. Ha a mindennapi életünkben valami mást keresünk, mint Istent, különösen ha helyette keresünk valami mást, talán vallásos lepel alatt, akkor az imádság idején megadja nekünk Isten azt a kegyelmet, hogy lelepleződjünk. Így az ima a kijózanodás kegyelmi pillanata lesz, ahol elénk tárul az a piactér, az a zsibvásár, azok a szunnyadó vadállatok, melyek mind-mind bennünk vannak, csak eddig el voltak rejtve szemünk elől. 

Csak a leegyszerűsített élet vezet az egyszerű imára, a szemlélődésre, nem pedig különböző technikák és vallási-pszichológiai trükkök. A szemlélődésnek tehát nagyon nagy ára van, mindent oda kell adni érte. Jézus állandóan szemlélte az Atyát, mert élete egyszerű volt: az Atya akaratának teljesítése. Ez Názáret lényege: szüntelenül az Atya dolgaiban lenni, vagyis az ő akaratát követni. 

Ismertem magyar katolikus családokat és falvakat, ahol szemlélődő emberek éltek. Egy-egy szombat vagy vasárnap délután egészen átadták magukat a csodálkozó nézésnek és a csöndnek. Hosszasan ültek az udvaron, nem is igen váltottak szót egymással, de tudom, hogy az Istennél járt a lelkük, mert egy-egy mondatfoszlány, vagy egy-egy sóhajtás mégiscsak róla árulkodott. És amikor feljöttek a csillagok, arról beszéltek, hogy Isten Teremtő. Kisunokáiknak is róla meséltek. 

Hol van a mi életünkben a názáreti szemlélődés? Van-e egy hely, ahová nap mint nap meghatározott időben egy-egy órára visszavonulunk, és csöndben elmélkedünk, szívünkben forgatva az evangélium igéit? Nem lehetünk keresztények szemlélődés nélkül, s nem lehetetünk szemlélődők, ha nem lassítunk hétköznapjaink őrült tempóján, ha nem állunk meg újra és újra Isten előtt, hogy egyszerűen csak jelen legyünk számára. A szemlélődő nem az, aki zavaros látomásokkal teleír négy-ötszáz oldalt, és azt terjeszti. A szemlélődő az, aki végre úgy látja a valóságot, ahogy van, a végső, örök valóság fényében, s élete minden rezdülését kiszolgáltatja ennek a végső valóságnak, melynek neve: Isten.