Názáret iskolája VII. – 6. lecke: Názáret, az Istennel való együttlét iskolája
Írta: Barsi Balázs OFM
„Ó, te názáreti csend! Taníts meg minket arra, hogy mennyire szükséges az előkészület, a tanulás, az elmélyedés, a személyes és bensőséges életrend, az imádság, amelyet egyedül Isten lát a rejtekben.”
A keresztény szemlélődés csöndje nem néma és üres: benne visszhangzik a szeretet szóbeli megvallása, s ahogy sűrűsödik a csönd, úgy ez az egyszer kimondott vallomás létezésünk egyre mélyebb és mélyebb dimenzióit éri el és vonja be a szeretet erőterébe. Maga az emberi szeretet Isten teremtő szeretetének a szentsége, folytatása, kimondása. És itt vitába kell szállnom India tanítóival. Nem a csend a legmélyebb kommunikáció Istennel, hanem az emberi beszéd. Azt azonban jól sejtik, hogy a beszédben lévő és a beszéd után beálló csönd több, mint maga a beszéd.
A mi Urunk názáreti éveit a szeretet két megvallása foglalja keretbe: tizenkét éves korában mondott szavai, melyeket Máriához és Józsefhez intézett a jeruzsálemi templomban: ,,Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy abban kell lennem, ami az én Atyámé?” (Lk 2,49), és az Atya szózata a Jordánnál megkeresztelkedése alkalmával: ,,Te vagy az én szeretett Fiam" (Lk 3,22). És amikor Jézus kilép a nyilvánosság elé, hogy hirdesse Isten országának örömhírét, akkor azt tanítja, amit harminc éven át tapasztalt, hogy végtelenül szeretve van. Arra kap indítást, hogy ebbe a szeretetkapcsolatba bevonjon minden embert. Mintha azt mondaná az Atya: ők is az én gyermekeim lesznek, ha hisznek benned, bennük is elárasztom Szentlelkemet. Ez az Isten országa.
Nézzük meg külön-külön is ezt a két kijelentést.
Harminc év csöndjét egyetlenegyszer töri meg Jézus. Semmi biztos támpontunk nem volna, melynek alapján tévedhetetetlenül megérthetnénk a minket megváltó názáreti csönd üzenetét, ha ezt a mondatot nem mondta volna, ugyanakkor azt akarja a Szentlélek, hogy semmit se tudjunk meg szavaiból, amelyeket harminc éven át mondott, csak ezt az egyet. Ezt a mondatot hívjuk segítségül. Nyissa meg fülünket a hallásra, amikor tiszteletteljes érintkezésbe lépünk a Jézus bensejében végbemenő hatalmas történéssel anélkül, hogy azt ki tudnánk fejezni. Nem is kifejteni kell, hanem befogadni.
Ezt az egyetlen fennmaradt mondatot a gyermek Jézus akkor mondja, amikor éppen átlépi a felnőttkor küszöbét, így szavainak értelme visszasugárzik egész gyermekségére, illetve előre felragyogtatja felnőttkorának legszemélyesebb titkát. Egy nap majd azt mondja: ,,Az én eledelem az, hogy Atyám akaratát tegyem, aki engem küldött s hogy elvégezzem művét.” (Jn 4,34) A ,,kell” az Atya akaratát jelenti. Ez az akarat Jézus számára eleven élet. Ha ez az akarat teljesül, akkor Jézus jóllakik, mert ebből él! Az Atya akarata elsősorban nem törvény, hanem gyönyörűséges élet, Isten és ember szeretetre épülő kapcsolata, ahol a Teremtő a semmiből létre hívott teremtményt magát is a teremtésben való részvételre biztatja. Ez az Isten akarata, és csak a bűnös ember számára lesz Tízparancsolat és kívülről ráerőltetett szabály. Jézus számára az Atya akarata egyben az ő legbensőbb hajlama is.
Jézus gyermekségének története abból állt, hogy mindig abban volt, ami az Atyáé és abban növekedett. A test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége nem az Atyától van (vö. Jn 2,16). A mi gyermekségünk története nem bájos történet. Mi bűneinkkel kiléptünk abból, ami az Atyától van – még az úgynevezett kis bűneinkkel is – egy olyan világba léptünk, ami nem az Atyáé, s ezért mindenestül pusztulásra van ítélve. Esetleg félig benne maradtunk az Isten világában, félig meg kiléptünk belőle, s most két úrnak szolgálunk. Nem mindenestül abban vagyunk, ami az Atyáé.
Jézusnban első jeruzsálemi zarándoklata alkalmával tudatosul, hogy öröktől fogva szeretve van az Atyától, s hogy ez adja létezése értelmét. Olyannyira, hogy nem csupán istenkáromlás, de a kereszténység meggyalázása is Jézus szerelmeiről beszélni. Mégis ő a legegészségesebb férfi a világon, mert az igazi szerelem az, hogy a másikban Isten szeret: igent mond a létemre az örökkévalóság dimenzióiban. Ez az igen Jézust nem kívülről, valakin keresztül éri el, hanem belülről árad benne szét, s majd megkeresztelkedésekor válik kívülről is hallhatóvá: ,,Te vagy az én szeretett Fiam.” Ez a szózat egyszerre kiragadja Jézust a világból, végtelen távolságba kerül Máriától, eddigi környezetétől, ugyanakkor ugyanez a szózat küldi a világba. Igazából minél kizárólagosabb Jézusnak az Atyával való kapcsolata, annál inkább megnyílik az emberek felé. Minden bizonnyal ilyen az igazán tiszta emberi szeretet is.
Megkeresztelkedése után, még mielőtt megkezdené nyilvános működését, Jézus a pusztába megy, hogy átadja magát ennek a szeretetnek. Engedi magát szeretni, mert egy olyan életformát akar felvenni, amelyben mindenestül, felfoghatatlan módon rábízza magát erre a szeretetre. Nem eszik, nem iszik, mert azzal van el foglalva. amit az Atyaisten mondott neki, ezzel a mondattal és mélységes tartalmával akar egészen egyedül lenni.
A szeretet végtelenül bonyolult és végtelenül egyszerű, mert istenemberi valóság. Beláthatatlan az eredetében, leírhatatlan működésében, kibogozhatatlan kibontakozásában, ha egyáltalán van ilyen, mert Isten maga a szeretet, neki pedig nincs eredete, nincs kibontakozása. Mindez új életformára ösztönöz. Jézus nem önnevelési gyakorlatot végzett a pusztában, hanem együtt akart lenni azzal a valósággal, hogy szeretve van, öröktől fogva és mindörökké. Akárhogy alakul is az életünk, akármilyen szomorú lesz, a legkegyetlenebb tényekkel szemben is annak az örök érvényű valóságnak kell hinnünk, amit Isten mond nekünk: jó, hogy vagy! Engedem, hogy ez a szó újra az égből a szívemig hatoljon, hiszen én is fia vagyok a Fiúban, ahogyan a II. vatikáni szent zsinat mondja. Engedem, hogy ez a szó elérje bennem a létezést, majd a szívemből kiindulva, egyre tágabb körökben mindent átjárjon körülöttem. Lehet, hogy Isten időnként megvonja tőlünk szeretetének édességét, mert ezzel akar magasabb szintre vezetni, de ezzel egyidejűleg soha nem vonja meg szeretetét. Húsvét titka igazolja ezt: az Atya feltámasztja szent Fiát.
lsten országa nem más, mint eleven kapcsolat az Atyaistennel Jézus Krisztus által a Szentlélekben. Maga a kapcsolat az emberek között sem láthaló. Annak a misztériumnak, hogy ők egyetlen közös életet élnek, csak jelei vannak. Még inkább érvényes ez az Istennel való kapcsolatra, hiszen Isten végtelenül felülmúl mindent, ami létezik. Vele való kapcsolatunk nem a felszínen, hanem a létezés mélységeiben forrásozik, személyiségünk gyökereinél, ott, ahol saját magának teremtett minket. S mivel az örök Isten arra teremtett bennünket, hogy örökre vele legyünk, ezért a mi igazi életünk, múltunk, jelenünk és jövőnk nem lehet ez a teremtett világ, sem a magunk kiteljesítése, hanem csak ő maga. Az ember önmagából kilendülő, önmagát végtelenül túlhaladó létmódra van rendelve, hogy Istennel, Istenben és Istenből éljen.
Ez a szeretetkapcsolat gondolatbeli egység is. Milyen merész Szent Pál, amikor ezt írja: Mi Krisztus gondolatainak birtokában vagyunk (1Kor 2,16)! Erre nagyon kellene ügyelnünk egész életünkben. Át kell itatnunk az agyunkat Krisztus gondolataival! Nagyon sokat kellene böjtölni a tévével, rádióval. Csak annyit belőle, hogy valami információt kapjunk a világról. Még ez az információ is kétes. Elegendő annyit tudni, hogy ebben a világban élünk. Megnézhetünk egyszer-egyszer egy nagy drámát, meghallgathatunk egy szép zenét, de általában kapcsoljuk ki a tévét, rádiót, olvassuk inkább az Írásokat, legyenek szent és igaz tanítóink, akikkel elmerülhetünk a mélységekben, és akik Krisztus gondolataival táplálnak minket. Át kell mosni agyunkat az Úr illatos igéivel, hogy ne is mi gondolkozzunk, hanem Krisztus bennünk, hogy egészen Isten gondolatainak birtokában legyünk. Az Úrral való egység akarati egység: nem az számít, hogy én mit akarok, hanem hogy ő mit akar. És érzelmi egység is: Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, mely Krisztus Jézusban volt. (Fil 2,5)
Ha hiszünk az örökkévalóságban, következetesnek kell lennünk. Ha Isten az én életem és örökkévalóságom, akkor számomra semmi sem lehet fontosabb ennél a ténynél. Akármi nyugtalanít is, nem vonhatja el figyelmemet a leglényegesebbről, hogy mi lesz velem az örök életben. A logika követeli ezt tőlem. Nem lehet fontosabb ügyem, aktuálisabb problémám és kérdésem. Nem lehet nagyobb boldogságom és örömem. Nem lehet gyöngédebb intimitásom, mélyebb békességem, nagyobb szorongásom. Nem engedhetem, hogy elkápráztassanak udvarló, hízelgő körök. Nem élhetek még a megengedett élvezetekkel sem úgy, hogy közben megfeledkezem róla. Nem kapcsolhatom ki Istent a maga örökkévalóságával sem a pihenés óráiban, sem az idegtépő gondok perceiben. Arra teremtett engem, hogy övé legyek mindörökké, ő pedig az enyém. Prófétája által szól hozzám: ,,Nézd, a tenyerembe írtalak.” (Jer 49,16) Jézus tenyerébe vagyok beleírva, vasszöggel belevésve. Tudatunk, személyünk Isten teremtménye. Arra teremtett bennünket, hogy személyes örökkévalóságban vele éljünk, szerethessük őt, ő meg minket. Isten országa ott van bennem, ahol semmi más nem vagyok, mint Isten teremtménye, akit elsősorban önmagának teremtett. Isten országa nem abban a rétegben van az emberben, ahol a nemzetisége, hogy magyar, német vagy orosz, nem is abban a rétegben, ahol férfi vagy nő, ahol tehetséges vagy tehetségtelen, sikeres vagy sikertelen, gazdag vagy szegény, boldog vagy boldogtalan, ünnepelt, sokaktól rajongva szeretett vagy magára hagyott és elfelejtett, ahol gyermek, ifjú, felnőtt vagy aggastyán. Mindezek fontos emberi jellemzők – amikor Isten megtestesült, maga is vállalta ezeket a tulajdonságokat. Isten országa mégis ott található bennem, ahol creatura vagyok, a semmiből teremtett lény, személy. Ezért amikor Isten országa teljesen kibontakozik bennem, már csak egyetlen állampolgárságom lesz: Isten gyermeke; ott nem nősülnek és férjhez sem mennek (vö. Mk 12,25), nem lesz betegség, éhség, gyász, sem elhagyatottság, de nem lesz földi értelemben vett egészség és gazdagság, siker és jólét sem, hanem Isten lesz mindenben minden. Ez hitünk, vallásunk, keresztény életünk lényege. Fényévnyi távolságra következik ezután minden egyéb, és csakis ebből következhet.
Ezt az Istennel való kapcsolatot, jóllehet el van rejtve bennünk, nem hanyagolhatjuk el életünk mindennapjaiban sem, létezésünk felszíni rétegein át kell törnie, ki kell bontakoznia, egyébként alapvetően célt tévesztett, logikátlan lenne az életünk. A Temmtővel való kizárólagos kapcsolatomnak kell kibontakoznia abban, hogy férfi vagy nő vagyok, magyar, német vagy orosz, egészséges vagy beteg, sikeres vagy sikertelen, boldog vagy boldogtalan, gazdag vagy szegény, tehetséges vagy kevésbé tehetséges, harmonikus egyéniség vagy sok-sok korlátot és rejtett széttörtséget örökölt ember. Tehát a férfinak és nőnek nem csupán az a feladata, hogy férfi vagy nő voltát megélje a házasságban vagy a szüzességben, hanem hogy ezeket úgy élje meg, mint Istenhez való kizárólagos tartozást. Nem elég magyarságunkat megvallanunk és hazánk, nemzetünk javán munkálkodnunk, de ezt is Istenhez való kizárólagos tartozásunk mélységében kell Vállalnunk. Kevés a „Cum Deo pro patria et libertate” (Istennel a hazáért és a szabadságért), ha Isten csupán segítő egy nemes célért való küzdelemben – a cél ő maga, őt kell szolgálnia a hazáért és a szabadságért vívott küzdelemnek is. A szegénység nem önmagában értékes állapot, csak ha lelki is, vagyis, ha szegénységünkben egészen az Istené vagyunk. A gazdagnak nem elég becsületesen és nagylelkűen adakoznia, de azon kell lennie, hogy szíve egészen Istené legyen.
Az igazi vallásosság csak egyféle lehet: arra való törekvés, hogy felfedezzük, felismeljük és elismerjük az istenkapcsolatot létezésünk mélyén, és egzisztenciálisan vállaljuk életünk miden vonatkozásában. Azért van sok vallás, mert sok út vezet az igazság felé, de azért van egy igaz vallás, mert az igazság is csak egy. Azonban ez az egy igaz vallás sem vezet el az igazsághoz, ha nem abban a mélységben éljük, amelyre meghívásunk szól.
Jézus számára a vallásosság maga az Atyával való kapcsolat, és ezt a kapcsolatot élete minden percében, az utolsó percben is vállalta: ,,Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet." (Lk 23,46) Ezért Jézus az Istennel való kapcsolat, maga az Isten országa. Feltámadásával és a Szentlélek elküldésével ezt a kapcsolatot ránk is kiterjesztette, a mi számunkra is megnyitotta. Az új evangelizáció nem törekedhet csupán arra, hogy a plébániai anyakönyvek lapjai teljenek, hanem Isten kegyelmével ebbe a mélységbe kell elvezetnie, mert csak itt van igazán értelme a vallásnak.
Egészen biztosan tudható az emberiség jövője: vagy leszáll ebbe a mélységbe, a saját mélységébe, átéli, elfogadja és vállalja Isten teremtő személyes szeretetét, vagy pedig elmegy szíve legmélyebb titka mellett és száműzve él, messze-messze élete igazi értelmétől, azzal a végtelen hiányérzettel, amelyet aztán semmiféle élvezet, tonnaszámra gyártott kábítószer sem fog csillapítani, hiszen az ember végtelenre táguló szívét csak az töltheti be, aki maga is végtelen. Az ember transzcendens lény, az Isten után kiált, és belebetegszik, ha nem kapja meg. Az Isten nélküli világban még jobban agyonkínozzuk egymást, tehát nem lesz jövőnk. Az ember jövője csak az Isten lehet, már itt a földön is. És ez nem vallási kérdés. Milyen méltatlan lesz az ember saját magához, ha ezt nem ismeri fel, és leéli az életét anélkül, hogy egyszer is hallaná a mélyről jövő szívhangokat, s megsejtené, hogy mi végett van a világon, kicsoda ő tulajdonképpen, és hogy mit jelent igazán szeretni! A vallásnak nincs értelme, nincs jövője, ha nem ebben az egzisztenciális mélységben van. Egy bizonyos ájtatossági szint nem segít semmit.
Ha amiatt panaszkodunk, hogy Isten nincs jelen a világban, akkor csak magunkat vádoljuk. Jézus bennünk és körülöttünk akarja folytatni az ő életét. Miért nem engedjük, hogy rajtunk keresztül legyen jelen ebben a világban? Miért nem hagyjuk, hogy általunk belépjen abba a családba, közösségbe, amelyben élünk? Ő nem szeret másképp belépni, mint az ember által. Nem szent aktivisták kellenek, nem szervezők, nem agitátorok! Olyanokra van szükség, akik Isten jelenlétének hordozói a világban. Akik megtanítják az embereket, hogyan hallgassanak a szívük mélyén suttogó isteni hangra. Ezért kellenek a remeteségek, az új kolostorok, ahol nemcsak ráérnek imádkozni, hanem ahol egzisztenciális megrendültséggel élik az Istennel való kapcsolatot. És ezért kellenek családok, ahol nemcsak imádkoznak, hanem a férj és a feleség szerelme, barátsága ebből a mélységből táplálkozik. Ilyen Názáretek kellenek, ahol a szüntelen Istenre figyelés egzisztenciális mélységében élnek.
Ha hiszünk az örökkévalóságban, következetesnek kell lennünk. Ha Isten az én életem és örökkévalóságom, akkor számomra semmi sem lehet fontosabb ennél a ténynél. Akármi nyugtalanít is, nem vonhatja el figyelmemet a leglényegesebbről, hogy mi lesz velem az örök életben. A logika követeli ezt tőlem. Nem lehet fontosabb ügyem, aktuálisabb problémám és kérdésem. Nem lehet nagyobb boldogságom és örömem. Nem lehet gyöngédebb intimitásom, mélyebb békességem, nagyobb szorongásom. Nem engedhetem, hogy elkápráztassanak udvarló, hízelgő körök. Nem élhetek még a megengedett élvezetekkel sem úgy, hogy közben megfeledkezem róla. Nem kapcsolhatom ki Istent a maga örökkévalóságával sem a pihenés óráiban, sem az idegtépő gondok perceiben. Arra teremtett engem, hogy övé legyek mindörökké, ő pedig az enyém. Prófétája által szól hozzám: ,,Nézd, a tenyerembe írtalak.” (Jer 49,16) Jézus tenyerébe vagyok beleírva, vasszöggel belevésve. Tudatunk, személyünk Isten teremtménye. Arra teremtett bennünket, hogy személyes örökkévalóságban vele éljünk, szerethessük őt, ő meg minket. Isten országa ott van bennem, ahol semmi más nem vagyok, mint Isten teremtménye, akit elsősorban önmagának teremtett. Isten országa nem abban a rétegben van az emberben, ahol a nemzetisége, hogy magyar, német vagy orosz, nem is abban a rétegben, ahol férfi vagy nő, ahol tehetséges vagy tehetségtelen, sikeres vagy sikertelen, gazdag vagy szegény, boldog vagy boldogtalan, ünnepelt, sokaktól rajongva szeretett vagy magára hagyott és elfelejtett, ahol gyermek, ifjú, felnőtt vagy aggastyán. Mindezek fontos emberi jellemzők – amikor Isten megtestesült, maga is vállalta ezeket a tulajdonságokat. Isten országa mégis ott található bennem, ahol creatura vagyok, a semmiből teremtett lény, személy. Ezért amikor Isten országa teljesen kibontakozik bennem, már csak egyetlen állampolgárságom lesz: Isten gyermeke; ott nem nősülnek és férjhez sem mennek (vö. Mk 12,25), nem lesz betegség, éhség, gyász, sem elhagyatottság, de nem lesz földi értelemben vett egészség és gazdagság, siker és jólét sem, hanem Isten lesz mindenben minden. Ez hitünk, vallásunk, keresztény életünk lényege. Fényévnyi távolságra következik ezután minden egyéb, és csakis ebből következhet.
Ezt az Istennel való kapcsolatot, jóllehet el van rejtve bennünk, nem hanyagolhatjuk el életünk mindennapjaiban sem, létezésünk felszíni rétegein át kell törnie, ki kell bontakoznia, egyébként alapvetően célt tévesztett, logikátlan lenne az életünk. A Temmtővel való kizárólagos kapcsolatomnak kell kibontakoznia abban, hogy férfi vagy nő vagyok, magyar, német vagy orosz, egészséges vagy beteg, sikeres vagy sikertelen, boldog vagy boldogtalan, gazdag vagy szegény, tehetséges vagy kevésbé tehetséges, harmonikus egyéniség vagy sok-sok korlátot és rejtett széttörtséget örökölt ember. Tehát a férfinak és nőnek nem csupán az a feladata, hogy férfi vagy nő voltát megélje a házasságban vagy a szüzességben, hanem hogy ezeket úgy élje meg, mint Istenhez való kizárólagos tartozást. Nem elég magyarságunkat megvallanunk és hazánk, nemzetünk javán munkálkodnunk, de ezt is Istenhez való kizárólagos tartozásunk mélységében kell Vállalnunk. Kevés a „Cum Deo pro patria et libertate” (Istennel a hazáért és a szabadságért), ha Isten csupán segítő egy nemes célért való küzdelemben – a cél ő maga, őt kell szolgálnia a hazáért és a szabadságért vívott küzdelemnek is. A szegénység nem önmagában értékes állapot, csak ha lelki is, vagyis, ha szegénységünkben egészen az Istené vagyunk. A gazdagnak nem elég becsületesen és nagylelkűen adakoznia, de azon kell lennie, hogy szíve egészen Istené legyen.
Az igazi vallásosság csak egyféle lehet: arra való törekvés, hogy felfedezzük, felismeljük és elismerjük az istenkapcsolatot létezésünk mélyén, és egzisztenciálisan vállaljuk életünk miden vonatkozásában. Azért van sok vallás, mert sok út vezet az igazság felé, de azért van egy igaz vallás, mert az igazság is csak egy. Azonban ez az egy igaz vallás sem vezet el az igazsághoz, ha nem abban a mélységben éljük, amelyre meghívásunk szól.
Jézus számára a vallásosság maga az Atyával való kapcsolat, és ezt a kapcsolatot élete minden percében, az utolsó percben is vállalta: ,,Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet." (Lk 23,46) Ezért Jézus az Istennel való kapcsolat, maga az Isten országa. Feltámadásával és a Szentlélek elküldésével ezt a kapcsolatot ránk is kiterjesztette, a mi számunkra is megnyitotta. Az új evangelizáció nem törekedhet csupán arra, hogy a plébániai anyakönyvek lapjai teljenek, hanem Isten kegyelmével ebbe a mélységbe kell elvezetnie, mert csak itt van igazán értelme a vallásnak.
Egészen biztosan tudható az emberiség jövője: vagy leszáll ebbe a mélységbe, a saját mélységébe, átéli, elfogadja és vállalja Isten teremtő személyes szeretetét, vagy pedig elmegy szíve legmélyebb titka mellett és száműzve él, messze-messze élete igazi értelmétől, azzal a végtelen hiányérzettel, amelyet aztán semmiféle élvezet, tonnaszámra gyártott kábítószer sem fog csillapítani, hiszen az ember végtelenre táguló szívét csak az töltheti be, aki maga is végtelen. Az ember transzcendens lény, az Isten után kiált, és belebetegszik, ha nem kapja meg. Az Isten nélküli világban még jobban agyonkínozzuk egymást, tehát nem lesz jövőnk. Az ember jövője csak az Isten lehet, már itt a földön is. És ez nem vallási kérdés. Milyen méltatlan lesz az ember saját magához, ha ezt nem ismeri fel, és leéli az életét anélkül, hogy egyszer is hallaná a mélyről jövő szívhangokat, s megsejtené, hogy mi végett van a világon, kicsoda ő tulajdonképpen, és hogy mit jelent igazán szeretni! A vallásnak nincs értelme, nincs jövője, ha nem ebben az egzisztenciális mélységben van. Egy bizonyos ájtatossági szint nem segít semmit.
Ha amiatt panaszkodunk, hogy Isten nincs jelen a világban, akkor csak magunkat vádoljuk. Jézus bennünk és körülöttünk akarja folytatni az ő életét. Miért nem engedjük, hogy rajtunk keresztül legyen jelen ebben a világban? Miért nem hagyjuk, hogy általunk belépjen abba a családba, közösségbe, amelyben élünk? Ő nem szeret másképp belépni, mint az ember által. Nem szent aktivisták kellenek, nem szervezők, nem agitátorok! Olyanokra van szükség, akik Isten jelenlétének hordozói a világban. Akik megtanítják az embereket, hogyan hallgassanak a szívük mélyén suttogó isteni hangra. Ezért kellenek a remeteségek, az új kolostorok, ahol nemcsak ráérnek imádkozni, hanem ahol egzisztenciális megrendültséggel élik az Istennel való kapcsolatot. És ezért kellenek családok, ahol nemcsak imádkoznak, hanem a férj és a feleség szerelme, barátsága ebből a mélységből táplálkozik. Ilyen Názáretek kellenek, ahol a szüntelen Istenre figyelés egzisztenciális mélységében élnek.
