Názáret iskolája V. – 4. lecke: Názáret, a munka fegyelmének iskolája

Írta: Barsi Balázs OFM

,,Ó, názáreti otthon, az ács Fiának háza, az emberi munka kemény, de megváltó törvényét itt szeretnénk leginkább megérteni és magasztalni. Itt helyreállítani a munka méltóságát úgy, hogy mindenki fel tudja azt fogni. E fedél alatt emlékeztetni arra, hogy maga a munka nem válhat öncélúvá, tehát szabadságát és kiválóságát nem csak onnan veszi, hogy gazdasági tényezőnek tekintjük, hanem azokból a mozzanatokból is, amelyek értékes cél felé irányítják.”

Názáret egyszerre a szemlélődés és a cselekvés iskolája. Mi se nem Mártát, se nem Máriát követjük, hanem a mi Urunk, Jézus Krisztust és az ő szent Anyját. Őbennük együtt volt a szemlélődés és a cselekvés. Ők ketten különösen is elénk állítják a munka eredeti szépségét, ahogyan az Isten terveiben volt, hiszen ők ketten – bár Ádám ivadékai – nem voltak kiűzve a paradicsomkertből, nem részesei Ádám bűnösségének. Abban a társadalomban éltek ugyan, amelyben munkanélküliség, igazságtalanság és elkeseredés is volt, amelyben sokan a munkát nem tartották kegyelemnek, de rájuk nem vonatkozott az Úr szava, amit Ádámnak mondott a bűnbeesés után:

,,Mivel ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövis és bojtorján terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből vétettél, mert por vagy és visszatérsz a porba.”

(Ter 3, 17-19)

Jézus számára nem átkozott a föld, hanem áldott, és amikor eljön az új ég és új föld, ez az áldás ki fog áradni a kozmoszra, miatta lesz újra áldott a föld. Mária számára sem átkozott a föld, hiszen ő áldottabb minden asszonynál, és áldott az ő méhének gyümölcse (vö. Lk 1,28). Jézus nem tér vissza a porba, és Mária sem, mert Isten nem adja rothadásnak az ő szentjét (vö. Zsolt 16,10). Mégis látjuk, hogy Jézus és Mária verítékezve dolgozik. Verítékes munkájuk a paradicsomi ember sorsközösség-vállalása a paradicsomkerten kívülre száműzött emberekkel, de lelkük mélyén ott van a munka paradicsomi jellege.

Ádám és Éva életében ez az állapot talán csak egy perc volt: az Istennel való kapcsolat, a létezés zavartalan szemlélése az élet mindennapi apró dolgaival való foglalatoskodás közben. Mint ahogyan mi a nap fényénél látunk mindent, ők a végtelen nagy szeretet és béke világosságában szemlélték a teremtett világot, miután öntudatra ébredve fölbukott abból a mentális ködből, amely az állati pszichét jellemzi. És ebben a szemlélődő állapotban nem büntetésként, hanem kitüntetésként kapta a munka parancsát. Az Úristen vette az embert, és Éden kertjébe tette, hogy művelje és őrizze. (Ter 2,15) Így egyetlenegy vallás és kultúra sem közelít a munkához, pedig mindannyian beszélnek paradicsomi állapotról.

A Biblián kívül a paradicsomi állapot azt jelenti, hogy semmit sem kell csinálni, az ember gyönyörökben úszik, az érett gyümölcs odapotytyan melléje, ahol éppen fekszik, és csak fel kell vennie. Fényes, színes képeken így festik meg jehovista testvéreink is Krisztus félreértett ezeréves földi uralmát. Végső soron ennek a szemléletnek a legmélyén az a meggyőződés van, hogy a szemlélődés és a munka összeegyeztethetetlen. Isten azonban egészen más világot nyilatkoztatott ki: mind a szemlélődés, mind a munka részvétel Isten belső életéből. Hiszen maga az Úr Jézus mondotta: ,,Atyám is munkálkodik, én is szüntelenül munkálkodom.” (Jn 5,17) És ennek az isteni munkálkodásnak, amely maga a szeretet mint cselekvés, az első ember részese volt bűntelen  állapotában.

Mártát sem azért feddte meg az Úr, mert dolgozott, hanem mert sok minden miatt nyugtalankodott. Az első embert nem nyugtalanította sok minden, mert a szíve nem volt megosztott. Amikor valami nyugtalanít bennünket, és próbáljuk megkeresni az okát, minden egyes esetben arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy a szívünk megosztott. Ádám és Éva az ő Teremtőjét a maga módján osztatlan szívvel szerette. Így szemlélődése és munkája nem állt ellentétben egymással. Igaz, hogy az eredeti állapotról keveset tudunk, de Isten azt a keveset, amit mondott, elengedhetedenül fontosnak tartotta, nélkülözhetetlennek az üdvösséghez. Nem csupán azért nyilatkoztatta ki, hogy valamit jobban megértsünk, hanem hogy üdvözüljünk.

Látnunk kell tehát a munkának ezt az  eredeti ragyogását is. Azt is tudnunk kell, hogy nem csak áteredő bűn van, hanem van áteredő jóság is. Hiszen amikor valamit megfogalmaz az Egyház hite, e kijelentés mögött rendszerint ott van egy még alapvetőbb valóság, amit nem fogalmaz meg tételesen, mert magától értetődőnek tartja. Az ember nem romlott meg annyira, hogy  elveszítette volna az Istenhez való hasonlóságát. Tehát még a bűnbe esett és büntetés alatt álló ember is hozott magával valamit abból az egységnek a lehetőségéből, amely megvolt Ádámban és Évában, hogy egyszerre legyen szemlélődő és cselekvő ember. A bűnbeesett emberiségnek is vannak szentjei: például Szet fla, Enos, aki elsőként hívta segítségül Isten nevét (vö. Ter 4,26), vagy Hénoch, aki Istennel, illetve Isten színe előtt járt (vö. Ter 5,22).

A megváltással azonban Isten nemcsak csodálatosan helyreállította az eredeti állapotot, hanem még csodálatosabban újjá is alkotta. A Jézus Krisztusba vetett hit és keresztség által megigazultunk, Isten előtt igaz állapotba kerültünk, és ugyanakkor valami többet is kaptunk, mint Ádám és Éva. Mi már ismerjük a Szentháromságot, ismerjük Isten belső életét, aki a tőle kapott Szentlélek által kiárasztotta szívünkbe az ő szeretetét.  Megismertük továbbá a szentséges és egyetlen megtestesülést, megismertük eljövendő feltámadásunk valóságát Krisztusban. Minderről a bűntelen ember nem tudott még. Az is igaz azonban, hogy a hit és a keresztség után is megmaradt bennünk egyfajta egyensúlyvesztés, s így a szemlélődés és cselekvés egysége állandóan veszélyben forog. Szemlélődésünk könnyen megromlik, s akkor elvetjük a munka törvényét, vagy munkánk válik kizárólagossá, és nem tudunk többé szemlélődni.

Pedig a keresztény szemlélődés és cselekvés leglényegesebb elemei azonosak. Mindenekelőtt mindkettőben közös a figyelem. A munkában a konkrét, szemünk előtt lévő valóságra kell figyelni, a szemlélődésben pedig a végső valóságra. Ha a munkánk során lankad a figyelmünk, hibázunk, és selejtet hozunk létre. Ugyanígy, ha az imádság idején nem figyelünk, akkor imádságunk is selejtes lesz, ha pedig a szeretetből spóroljuk ki a figyelmet, az katasztrófához vezethet. Tehát például a latin szavakat és ragozást úgy kell tanulni, hogy az közvetlenül munkálja Isten szeretetét és a szemlélődést (nem azáltal, hogy jelest kapunk, az mellékes), hogy általa kiműveljük figyelőképességünket. Ez az egyik legmagasabbrendű emberi tevékenység, amely nélkül a munka nem munka, az imádság nem imádság és a szeretet nem szeretet.

Mi sokszor éppen a figyelmet szeretnénk kispórolni a tanulásból, vagyis a figyelem kiművelését, pedig csak az lehet intelligens, aki tud figyelni, s nem az, akinek az agya minden adatot válogatás nélkül rögzít. Merjünk botrányosan nem tudni dolgokat; sok adatot egyszerűen meg kell nézni a könyvtárban vagy előhívni a számítógép memóriájából, de figyelni tudni kell. Igaz, hogy a munka egy alsóbbrendű figyelmet művel ki bennünk, de ha az beindul az imádságnak és a szeretet cselekedeteinek perceiben, akkor valóban elkezdtünk imádkozni és szeretni.

A szerzetesi hagyományban vannak olyan elemek, amelyeket sajnos csaknem teljesen elhanyagolunk. Régen például, ha valaki összetört egy tányért vagy egy csészét, akkor oda kellett mennie az elöljáróhoz, és bocsánatot kellett kérnie. Szóba sem jöhetett az ostoba mentegetőzés: nem akartam, véletlen volt. Még szép, hogy nem szántszándékkal tette, de ez nem jelenti, hogy vétlen. Egy csésze elejtése ugyan nem erkölcsi bűn, de mélységes köze van a bűnhöz, mert kihagyott a figyelmünk. Ugyanez megmutatkozik a szellemi munkában is. Ezért ha bátran szembenézünk egy iskolai dolgozatunk vagy egyéb írásművünk gyatraságaival, középszerűségével, az talán többet használ, mint egy félresikerült lelkiismeret-vizsgálat, mert jobban rányitja a szemünket arra, hogy már megint nem figyeltünk.

Figyelni kell a dolgokra, félretenni minden eddigi tudásunkat, s akkor magával a valósággal találkozhatunk. Minden hibánk gyökere, hogy figyelem nélkül cselekedtünk. Figyelmet kell belevinni munkánkba, és ott kiművelni. Ezt a figyelmet nem pótolhatják az áhítatos érzelmek, a szív lángolása. Amikor figyelmetlen a férj a feleségével, feleség a férjével, a szülők gyermekükkel és a gyermekek a szülőkkel, amikor fogalmuk sincs arról, hogy a másikat nem lehet beleszorítani egy eleve kész képbe, skatulyába, mint egy koporsóba, akkor ott a földi pokol kezdődik. De hát én szerettem őt – védekezünk, holott csak magunkat szerettük. Nem figyeltünk a szeretet ben, tehát nem szerettünk.

Mind a szellemi, mind a fizikai munkában van egyfajta csendes várakozás is, amely nagyon hasonlít a szemlélődésre. Szent Lukács evangéliumában a keresztény ideál nem az a szolga, aki egész nap szorgalmasan dolgozik ura birtokain, annak hazatérő ura csak ennyit mond: ,,Csak azt tetted, ami a kötelességed, most szolgálj ki", hanem az a szolga, aki éjszaka virrasztva vár az urára. Amikor ura hazaér, ő maga fog felszolgálni neki (vö. Lk 12,37). Istent nem hatja meg a mi sok munkánk, de meghatja várakozásunk, illetve munkánkban is a figyelő várakozás. Hiszen a munka elhibázott és keserves lesz, ha elrugaszkodik a valóságtól. Egy feltaláló attól zseni, hogy úgy tud figyelni, hogy egyszer csak meglátja a dolgokat a maguk rejtett valóságában, titokzatos összefüggésében.

Ehhez az is szükséges, hogy a kisebb valóságokat a végső valóságban lássuk. Hogy munkánkra ráragyogjon a szemlélődés világából a teljes világosság. Az igazi cselekvés szemlélődő cselekvés, mert a munkálkodó, dolgozó ember, ha hívő, munkáját Isten dicsőségére, övéi iránti szeretetből végzi, vagyis szemlélődik. Úgy dolgozik, hogy a kicsiben is hűséges legyen, hogy aztán Isten nagyot bízzon rá az utolsó napon. Igen, Istennel találkozhatunk a munka közben is. Láttam idős asszonyokat fonni, szőni, ebédet készíteni; közben szent énekeket énekeltek, és körülöttük tele volt a szoba, a konyha Istennel.

Szüntelenül kell imádkozni, és nem szabad belefáradni. (Lk 18,1) És szüntelenül kell munkálkodni is, és abba sem szabad belefáradni. Ez a közös az imában és a munkában. Az emberi állhatatosság itt érlelődik. Az a különbség, hogy a szemlélődésben arra ügyelünk, aki maga a szeretet, a munkában pedig elsősorban arra, amit a szeretet éppen megkíván tőlünk. De ezt csak úgy lehet megtenni, ha szemlélődésünk valamiképpen cselekvés, munkánk pedig valamiképpen szemlélődés. Ezt nem tudja India, ez Názáret leckéje. Igen, a legmagasabb keresztény szemlélődés is egyfajta mű, amelyet el kell készíteni.

A zsidók megkérdezik Jézustól: ,,De hát mi jót cselekedjünk?” Milyen munkát, feladatot végezzünk el, ami kedves Istennek? Jézus így felel: ,,Higgyetek abban, akit az Atya küldött.” (Vö. Jn 5,38) A hit aktusa tehát maga is cselekvés, alkotás. Nemcsak elmondom a Hiszekegyet, hanem egészen átitatódom vele, engedem, hogy belém hatoljon, átrendezze az életemet. 

Az is közös a hiteles munkában és szemlélődésben, hogy mindkettőben megtapasztaljuk saját korlátainkat, sőt a bűnbeesett Ádám gyermekei lévén fájdalmas ürességünket. Így aki a munkában és az életben tapasztalt kudarcoktól remeteségbe akar menekülni, az ott sem lesz szemlélődő, mert nem fogadta el az élet tülekedésében, verítékes munkájában megtapasztalt korlátait és ürességét. A keresztény szemlélődés nem futamodhat meg attól a keserű tapasztalattól, hogy milyen üresek vagyunk Isten nélkül, és hogy ürességünket csak ő tudja betölteni. Ugyanígy aki a szemlélődésben feltáruló ürességétől menekül a munkába, annak a munkája is lélektelen, embertelen lesz, magát öli, zaklatja, hajszolja. Nem szeretünk elmenni az utolsó előtti ajtóig, amelyre az van ráírva: saját ürességed. Pedig éppen azon kell belépni mind a munkában, mind az imádságban, mert csak ezután következik az utolsó ajtó, melynek felirata: Ez az Isten háza és a mennyország kapuja. (Ter 28,17) 

Názáret egyszerre az igazi, valódi keresztény munka és az igazi, valódi keresztény szemlélődés iskolája. Hálát adtál-e már azokért az órákért, napokért, esetleg hetekért, amikor a munka egyszerűen sodort magával, elfelejtetted önmagadat, s szeretetből tudtál dolgozni? Ennél fenségesebb, mennyeibb tapasztalat alig van földön. A kertész képében megjelenő feltámadott Krisztussal lehettünk együtt, az igazi Ádámmal, aki műveli és őrzi a kertet, vagyis az egész kozmoszt. Hányszor megértem ilyen órákat a szülői otthonban, amikor mindenki a helyén volt, és mintegy 

liturgikus áhítattal tette, amit tennie kellett. Visszaemlékszem, a szőlő, ahol dolgoztunk, egyfajta istentisztelet helye volt, valami örök liturgiáé és teofánikus ragyogásé. Szintén a legszebb emlékeim közé tartoznak azok a napok a kolostorban, amikor közösségileg ízleltük meg a munka édességét. Ezt meg kell kóstolni, hogy azután odafigyeljünk arra, hogy a bűnbeesett embernek, vagyis nekünk milyen kemény és szenvedéssel teli a munkánk. 

Az emberi munkának kemény és megváltó törvényét ma sokan nem ismerik, és mi is gyakran szem elől tévesztjük. Sajátos kísértés az, amikor a tanítónő csak épp a dolgozatokat nem akarja kijavítani, minden mást szívesen megenne, amikor a pap csak a prédikációjára nem szeretne készülni, minden másra áldozatosan s hősiesen kész lenne, amikor egy szeminarista éppen tanulni nem akar, de lelkesen ,,pasztorálna”. Jócselekedeteink lehetnek elvetésre méltók, mert nem ezeket kéri tőlünk az Isten, hanem kötelességünk hűséges teljesítését. Tudd meg, pontosan a kötelességed, a mindennapi munkád vezet téged a megváltás világába. De ez még nem elég. Csak akkor léphetsz be oda, ha átadod magad Istennek, nem a munkádat, hanem saját magadat. Jézus sem a szenvedésnek adta meg magát, hanem az Atyának, és nem valamit ajánlott fel neki, hanem önmagát. 

Egy keresztény ideig-óráig lehet munkanélküli, de dologtalan soha. Az Apostol ezt írja: Aki nem dolgozik, ne is egyék. (2Tesz 3,10) Szent Ferenc atyánk az olyan rendtagot, aki csak jól érezte magát, de dolgozni nem akart, elzavarta: ,,Légy testvér, menj máshova – mondta neki –, mert testvéreid munkáiból élsz.”

Más a beteg és szenvedő ember helyzete. Annak éppen az a dolga, hogy jó beteg legyen, s elfogadja, hogy most nem tud megdolgozni a megélhetéséért, hanem másokra szorul. Ha nem tudjuk a betegség idején sem abbahagyni a munkánkat, akkor kiderül, hogy azt istenítettük, nem voltunk szemlélődők. Ugyanígy, ha a szemlélődésünket megszakítja a munka parancsszava, mi pedig morgolódunk, akkor sem vagyunk szemlélődők, csak műkedvelő köldöknézők, akik nagyon távol járnak a názáreti háztól. 

Az öncélú munka és az öncélú szemlélődés egyaránt csapás és átok. Az öncélú munka mögött menekülés van: menekülés önmagamtól, menekülés emberi kapcsolatainktól, és mindenáron menekülés magától az Istentől. Aki a munkát magáért a munkáért végzi, az azon kívül, hogy ostoba módon tönkreteszi magát, még az üdvösségét is veszélyezteti. Az a szemlélődő pedig, aki nem törekszik valami végtelenül nagyobb dologra, mint a szemlélődés, aki nem Istent magát akalja, az sohasem lesz szemlélődő, legfeljebb a transzcendentális meditáció egyik újabb beoltottja, amivel ugyan nem sokra megy. Nézzétek Jézust és nézzétek Máriát! Szemléljétek Krisztus Urunkat az ácspad mellett és a hegyre elvonulva, s az ő szent Anyját, aki szívében megőrzött mindent, ami ebben a világban Istenre és az ő Fiára vonatkozott, megőrizte és szívében forgatta, s ugyanakkor az angyalok Királynőjének, nézzétek, mosogatólétől csillog a keze!