Názáret iskolája IV. – 3. lecke: Názáret, a csend iskolája

Írta: Barsi Balázs OFM

„Bárcsak ismét kivirulna bennünk a csend nagyrabecsülése, vagyis ennek a csodálatos és nélkülözhetetlen lelki magatartásnak az értékelése, miközben korunk forrongó és agyonhajszolt életében annyi jajkiáltás, annyi zaj és kiabálás zaklat minket. ”

Egyre beljebb hatolunk Názáret titkába, azaz ismét előbbre lépünk egyet a lelki élet iskolájában.

Mivel azonban a keresztény lelki élet nem valami transzcendentális módszer, hanem az élő, személyes, önmagát kinyilatkoztató Isten jelenlétének keresése és megtalálása, Isten végső önkinyilatkoztatása pedig maga a názáreti Jézus, a megtestesült Ige, a keresztény soha nem haladhatja túl a megtestesülés következményeit, és a tökéletesség legfelső fokán sem nélkülözheti a lelki élet testi megnyilvánulásait. Soha annyit nem hangoztattuk mi, európai keresztények a test és a lélek egységét, mint manapság, ugyanakkor a családok, papi közösségek, kolostorok életéből gyakorlatilag eltűnt a lelki élet testi oldala, vagyis az aszkézis.

Például, hogy fogjuk be a szánkat és maradjunk csöndben, tartsuk meg a szilenciumot. Azt utóbbi évtizedekben sokan szinte kigúnyolták ezt a gyakorlatot. Márpedig külső nélkül elképzelhetetlen a keresztény szemlélődés. Názáret csöndje nem a Gangesz partjának személytelen csendje, hanem az egymást szerető személyek között fönnálló beszédes, szinte tapintható csönd, mely egy jelenléttel van tele. (A csönd számomra teltebb és töményebb, mint a csend. A csönd arany, a csend ezüst.)

A mai ember pszichéje auditiv és vizuális síkon folyamatosan erőszakot szenved, állandó súlyos agresszió áldozata. Fel kell tenni azt a kérdést, hogy milyen jogon csapunk zajt magunk körül, agressziót követve így el mások ellen, miért nem vesszük természetesnek, hogy szabadságunk ezen a területen házunk, lakásunk, szobánk faláig ér és nem tovább? Az állandó rádiózás, magnózás, tévézés kóros pszichológiai és biológiai elváltozásokat idéz elő az emberben. Már az is abnormális dolog, ha Mozart muzsikáját háromszor olyan hangosan hallgatjuk, mint ahogy azt a hangszerek előállítják, hát még az elektromos zeneeszközök keltette vad ritmusok, a dübörgő gépzene!

Isten, amikor megalkotta az eget és a földet, a vilégmindenségbe beleteremtette a csöndet is, mint nélkülözhetetlen és egyben zenei elemet. A csönd a teremtésben nem a semmi képmása, nem a némaság a jele, hiszen Isten ajándéka, tehát magáról Istenről beszél. Az éjszakai csend úgy kell az embernek, mint ahogyan a be- és kilégzés közti rövid szünet, mint szívünk megpihenése az összehúzódás és a kitágulás között, mint az alvás az ébrenlétek között. Csak elcsöndesedett lélekből fakadhat a zsoltárének, melynek isteni békességet árasztó hullámzását éppen a nyugodt lélegzés és az egyes zsoltárversek közepén tartott szünet adja.

Ha nyugodtan lélegzik az ember, kifúija a levegőt, majd beszívja, de a kettő között van egy kis szünet, amelyet főleg akkor észlelünk, amikor az orvos arra szólít fel vizsgálata érdekében, hogy nyugodtan lélegezzünk. És ez a szünet nagyon fontos, mert a halál titkát jelzi. Nem biztos, hogy lesz még egy belégzés. Az európai ember zihálva, kapkodva lélegzik, nem pihen meg a ki- és belélegzés között, mintha nem akarná elfogadni a halálát, mert rettenetesen fél tőle. A nyugodt légzéssel, a ki- és belégzés közti szünettel halálunk titkával békülünk ki öntudatlanul, ugyanakkor azt is kifejezésre juttatjuk, hogy hiszünk a halál utáni életben, mivel bízunk abban, hogy majd újra levegőt vehetünk. Mindez nem az értelem síkján zajlik, hanem annál sokkal mélyebben.

Két hang, két beszélgetés, két találkozás közölt is ott a csend, amelynek elfogadása azt jelenti, hogy hiszek a szeretet végső győzelmében. El tudom viselni a jelzéstelen csöndes időszakot. Nevelői tapasztalatból tudom, hogy a fizikai csendet el nem viselő ember éretlen személyiség, aki a szeretetre is képtelen. Az éretlen személyiség nem tud hinni a szeretetben, neki biztosítékok kellenek, ezért állandóan beszél vagy bömbölteti a rádióját, mesterséges zajokkal töltve ki az emberi beszéd számára félelmetes szüneteit. Aki megrémül a csendtől, meghátrál tőle és a zajba menekül, az ember összes misztériumának hátat fordít.

Természetesen mindennek megvan a maga csöndje, amely egészen sajátos. Más egy korsó csöndje és más egy virágcsokoré, és ahogyan nem lehet hangokat összevissza egymás mellé tenni, úgy a különböző csöndeket sem. A názáreti otthon csöndje művészi csönd, minden összeillik benne, mert a szegénység és a szeretet alakította ki. Ebben érlelődött harminc éven át a mi Üdvözítőnk. Ez a lelki magatartás szükséges a mi fejlődésünkhöz, valódi emberré válásunkhoz is, hogy értelmünkben, emlékezetünkben, fantáziánkban, akaratunkban, mozdulatainkban, tekintetünkben csend legyen, ne zsibvásár. Az igazi csönd a hit, a remény és a szeretet szülötte.

A bűn előtt Ádámnak és Évának az értelmében, az akaratában, szívében hatalmas csönd volt! Csak szerettek, és szemlélték a létezést. Nem úgy, mint egy filozófus, hanem spontán módon, ösztönösen. Jézus is ebben a bűn előtti, hatalmas belső csöndben élt. A mi világunkban azonban a bűn összetörte ezt a csöndet. A bűnnel állandó zaj, csörömpölés, kakofónia lett úrrá a lelkünkön, mert általa felborult a harmónia, az értelmünk elhomályosult és már nem képes egészben látni a mindenséget, az akaratunk pedig rosszra hajló lett és szétforgácsolódott. Ezt gyógyítja Krisztus az ő kegyelmével, amikor a bűnök megbocsátásával csöndet teremt bennünk.

Ilyen mélységes csöndből születtek például Avilai Szent Teréz felülmúlhatatlan sorai: ,,Semmitől se félj! Semmi ne nyugtalanítson! Minden elmúlik... Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmi sem hiányzik. Isten egyedül elég.” Ott, a csönd mélyén ezek a szavak nem csupán szavak, hanem tények, valóságok. A csöndben feltárul az a valóság, hogy minden, ami van, önmagában semmi, csak Isten teremtő szeretete tartja létben.

Isten megközelíthetetlen világosságban lakik (1Tim 6,16), de megközelíthetetlen csöndben is. Igaz, ő maga törte meg ezt a csöndet, amikor szólt Ábrahámhoz, és vele kezdetét vette a kinyilatkoztatás. Szent Fiában azonban kimondta az utolsó szót: Szeretlek téged, ember! Utoljára Fia által szólt (vö. Zsid 1,2), s azt akarta, hogy utána csönd legyen. Ez az, amit a Szentírás szövegeinek tudományos kutatása nem tud megragadni, pedig a szent szövegben benne van a csönd is. Ha nyugodtan olvasunk egy evangéliumi részletet, akkor érezhetjük, hogy itt most meg kell állni, és a szöveget nem szabad azonnal folytatni. Az evangélisták fogalmazásában ott dolgozott egy mélységes keresztény tapasztalat és a Szentlélek, hogy Krisztusnak ne csak az igéjét, hanem a csöndjét is beleírják valamiképpen az evangéliumba, a legegyértelműbben éppen a názáreti csendes évek említésével.

De nemcsak az Istennel való személyes kapcsolatunkban van jelen a csönd, hanem az emberi szeretetben is. Egy kolostor szellemi légköréről sokat elárul, hogy milyen a csöndje. Egy valamirevaló szemlélődő kolostorban olyan sűrű a csönd, hogy az oda belépő szinte beleütközik. S mennyire össze kell nőnie egy közösségnek, melynek tagjai napjuk nagy részét hallgatásban töltik! Annál is inkább, mert ez a hallgatás nem puszta némaság, hanem figyelés, odahallgatás az Úrra. Egy csöndben elfogyasztott ebéd alatt felolvasott lelkiolvasmány és az utána következő csönd a lélek leggazdagabb tápláléka. Ebbe a kalandba ma nagyon kevés kolostor mer belemenni. Rettenetes szenvedések árán nagyon súlyos rétegeket kell lehordani a mai átlagos kolostori életvitelről. De aki megízleli a csönd kútjának kristályvizét, már aligha fog megfutamodni. Ez a csönd úgy hozzátartozik a szerzetes életéhez, mint a családos emberééhez a házastársi simogatás és a gyermeki ölelés. De a szerelmesek, a házasok, a szülők és gyermekek legbensőségesebb párbeszéde is csöndben zajlik: egy kedves mosoly, egy gyöngéd mozdulat, egy szeretetteli tekintet végtelenül gazdag, szavakkal teljesen ki nem fejthető tartalmakat hordoz. Ez a csodálatos és a szeretethez nélkülözhetetlen lelki magatartás volt az összetartó ereje a názáreti háznak is: a legmélyebb kommunikáció Istennel és egymással. A csöndnek e legbelsőbb szobájában mélységes, soha nem sejtett kommunikáció van azok között, akik oda beléptek. Krisztus csöndje, a keresztény csönd beszél.

,,Ó, te názáreti csend! Taníts meg minket arra, hogy a jó gondolatokban merüljünk el, lelkünk belső dolgaira figyeljünk, hogy nagy készséggel fogadjuk be Isten titkos sugallatait és az igazlelkű tanítók utasításait”

–  folytatja a pápa. Jó gondolatokban elmerülni! Néha a reggeli imában, a laudesben vagy a misében kezd belénk kapaszkodni egy-egy gondolat, egy szó az evangéliumból, és mi többször érzéketlenül lerázzuk magunkról, pedig vele Isten jelentkezik, ő akar beköltözni a lelkünkbe. Kell a fogalmazás és a megértés, de az Úr Jézus szerint az ige megértése nem fogalmazás, hanem fogantatás. Jó mag az Isten igéje (vö. Lk 8,11), ezért Szent Ferenc atyánk az emberi lelket, a keresztényt Szűz Máriához hasonlítja, akinek példája szerint Isten igéjét befogadjuk, szívünkben hordozzuk, s majd jó cselekedetekkel világra szüljük. Az ige átkódolja testünket-lelkünket, emberi kapcsolatainkat, egész életünket, ahogyan a magzat teszi az anyával. Ilyen védtelenül, ilyen odaadóan kell magunkat kiszolgáltatni az isteni magnak, az igének, amely csöndben hullik a szívünkbe, lelkünkbe.

Egy papságra készülő fiatal ne csak vizsgára készüljön. Ez szükséges ugyan, de még fontosabbak a csendes órák. Ami a lélekben megtapad, azt tudjuk leginkább továbbadni. Kell, hogy a szeminárium, a novíciátus, a papi és szerzetesi növendékképzés ne csak felkészítsen, ne csak a jövő funkciójában működjön, hanem az Istenben való csendes életre vezessen. Nem csak a jövő életre kell nevelni és nevelődni, de a jelenre is. A lényeg a teljesen Istenben való élet itt és most, nem pedig a pasztoráció – az gyümölcs lesz. Nem cél, hanem gyümölcs! Csak a csöndben fogan meg bennünk az Ige, és ez az igazi felkészülés a pasztorácnóra, nem pedig az, ha még mielőtt megfogant volna az ige, máris továbbadom, nem eléggé megtanult leckeként. Tudni kell várni! A mi Urunk harminc éven át hallgatott.

,,Lelkünk belső dolgaira figyeljünk” – mondja a hagy pápa, amiben az is benne foglaltatik, hogy a magunk dolgával törődjünk, ne a másikéval. Van valami megdöbbentő az igazán nagyok életében, egyfajta nemes individualizmus, amelyről kiderül, hogy semmi köze az önzéshez. John Henry Newman tizenöt éves, amikor azt mondja, két valóság van: én és az én Teremtőm. Ne nézd a másikat! Jézus a kíváncsiskodó Péternek, aki János apostol sorsa felől érdeklődik, e szavakkal felel meg: ,,Mit törődöl vele? Te kövess engem!” (Jn 21,22) Kis híján azt mondja: semmi közöd hozzá. A méricskélés, a hasonlítgatás mindig rossz eredményt szül: vagy elkeseredetté vagy elbizakodottá tesz. A te kegyelmedre hallgass! A te érlelődésed, a te elhívásod nem hasonlítható máséhoz. Családokban is, egyházi körökben is rettenetes az indiszkréció, a pletyka, amely tökéletesen szétszórja az embert, s így alkalmatlanná teszi arra, hogy valamit nyugodtan végiggondoljon. Mennyire kellene arra vigyázni, hogy kinek mit mondok, kire mi tartozik, én magam mivel mennyit foglalkozom. Hogyha végigfut rajtad egy kis irigység, megdicsértek valakit, és hirtelen rosszullét fog el, akkor maradj csak csendben, és erre a te belső dolgodra ügyelj. Kérdezd meg magadtól, mi is történt most veled? A végére kell járni, mert enélkül nincs lelki élet, csak valamiféle vallásos mázzal bekent, nagyon finoman működő önzés. 

,,Készséggel fogadjuk Isten titkos sugallatait, és az igazlelkű tanítók utasításait.” Isten titokban kommunikál a lelkeddel. Kapcsolatban van veled, néz téged, hallgatja szíved dobogását, tudja gondolataidat, érzéseidet, s alig várja, hogy közöljön veled valamit a maga módján. Miközben ezeket a sorokat olvasod, megsimogatja a szívedet a Szentlélekkel, és nem emberi szavakkal mondja ki neked akaratát, hogy legyél szent, hanem vágyat kelt benned az életszentség után. Azt akarja, hogy szent legyél, az övé legyél. Hogyan is hallhatnád meg az állandó zajban Isten titkos sugallatait?

Legyenek igazlelkű tanítóid is, akikkel alig várod, hogy elvonulj a csöndbe. Szörnyű pihenés lenne számomra, ha meg kellene fosztanom tőlük magam, ha nem vihetném magammal igazi lelki mestereim írásait. Alig várom, hogy ismét a lábaikhoz ülhessek és hallgathassam őket. 

Valóban áldott a názáreti csönd, mert az áldásadó Isten rejtőzik benne!