Názáret iskolája I. – Bevezető
Írta: Barsi Balázs OFM
Názáret titkához két személyes élményem is fűződik. Az egyik, hogy közel harminc évvel ezelőtt, mikor a novíciusok magiszterévé neveztek ki, egyszer a novíciusokkal papírcédulákra írtuk Jézus életének fontos misztériumait: helyszíneket, eseményeket, és mindegyikünk kihúzott egyet, mint neki szóló üzenetet. A szemfüles novíciusok, akik majdnem mindent tudnak, látva kissé csalódott arckifejezésemet, megkérdezték: Ugye, a színeváltozást szerette volna húzni a magiszter atya? Eltalálták. De nem azt húztam, hanem valami sokkal jelentéktelenebb dolgot, ami nem mondott szinte semmit: Názáretet. Akkor még nem is sejtettem, milyen nagy ajándékot kaptam ezzel. Az azóta eltelt évek folyamán azonban kezdett számomra egyre mélyebb és mélyebb tartalommal megtelni, s mind erősebben Názáret lelkiségének vonzásába kerültem, mígnem fölfedeztem, hogy Názáret az a misztérium, amelyben Jézus későbbi életének misztériumai elrejtve mind benne vannak, s amit Urunk nyilvános működésében megcsodálunk, annak itt van a forrása, gyökere.
Ebben a felismerésben része volt egy másik élménynek, amikor a breviáriumban találkoztam legszeretettebb pápám, VI. Pál beszédével, melyet a szentföldi zarándokútja alkalmával, 1964. január 5-én Názáretből, a Szent Család házából intézett a kereszténységhez, sőt az egész emberiséghez. Ő lesz a mi lelkivezetőnk, hogy helyesen közelítsük meg Názaret titkát, azt a lelkiséget, melyet József és Mária s harminc éven át a mi Urunk is élt, hogy azután ebből sarjadjon ki igehirdetése, csodatettei, életáldozata:
,,A názáreti ház iskola. Tudniillik az evangélium iskolája, amelyben elkezdjük megismemi Krisztus életét. Itt válik ugyanis számunkra világossá annak az útja-módja, hogy hogyan juthatunk el könnyen annak felismerésére: kicsoda is Krisztus?”
Bizonyos, hogy felületes szellemünk Isten gondolatainak mélységeitől igen messze jár, és a názáreti misztériumban ürességet, jelentéktelenséget, félelmetes jelzésnélküliséget lát. A Szentírás azonban a hallgatásával és a csendjével is sokat mond. Amikor az exegézist tanítjuk, nem törődünk ezzel a csönddel, pedig milyen fontos a zenében is a pauza! A Szentlélek egy bizonyos csöndet is beleírt az evangéliumokba, mindenekelőtt ennek a harminc évnek a csöndjét.
Az, hogy Jézus harminc évig egy vidéki kisvárosban élte a korabeli zsidók teljességgel hétköznapi életét, majd pedig egyszer csak Isten tekintélyével lépett fel, hatalommal tanított és csodákat vitt végbe, első pillantásra tökéletes ellentmondásnak tűnik. Kortársai is megdöbbentek, s épp a názáretiek botránkoztak meg rajta leginkább.
Ma ugyancsak a keresztény hit egyik nagy próbája ez a harminc év. Még ha elfogadjuk is a megtestesülést, hogy Isten valóban emberré lett, ezt a harmincéves csöndet alig tudjuk elviselni. Jézus életében itt sűrűsödnek a titkok, a csöndes isteni, transzcendens mélység, mellyel az ember nem tud mit kezdeni. Ezért megpróbálja az űrt kitölteni, saját fantáziájával kiszínezni a hétköznapok szürkeségét, visszavetíteni Jézus istenségének megnyilvánulásait rejtett életére is.
Ezt teszik például az apokrif evangéliumok. Ezekben a gyermek Jézus minduntalan csodát tesz, sőt a szomszédok megkérik Szent Józsefet, hogy tanítsa meg fiát, hogy csodatevő képességét csak jóra használja. Egyes modern látnokok ,,látomásai” szerint pedig a magzat Jézus beszélget a Szűzanyával, csecsemőként péntekenként nem szopik, s a názáreti házból angyalok járnak mindenki szeme láttára ki és be. Vannak más, kevésbé jámbor teológiai elhajlások, melyek szerint lehetetlen, hogy Isten ott álljon az ácspad mellett. Jusztinusz vértanú viszont még látta a faekéket, amelyeket a Názáreti faragott. Hát Isten ilyesmivel is foglalkozik? Akkor nem is Isten. Az ilyen hozzáállásból keletkeznek a régebbi és újabb kori racionalista mesék, melyek szerint Jézus elment Arábiába, hogy ott évtizedekig varázslást tanuljon. El tudjuk képzelni, milyen lelkesedéssel fogadták volna a zsidók, amlkor a pogányoktól megérkezik!
Amikor nekünk valami idegen Isten világából, kinyilatkoztatásából, annak lehet az az oka, hogy nem értjük, nem fogjuk fel az értelmét, de legtöbbször nem az értelmünkkel, hanem az akaratunkkal van a baj. Öntudatlanul is vonakodunk elfogadni, hogy a szent isteni megtestesülés hatással van életünkre, és egészen át akarja azt formálni. Ösztönösen félünk a megtestesülés názáreti következményeitől, mert el kellene hagynunk megalomániás eszméinket saját nagyságunkról, terveink nagyszerűségéről, és el kellene fogadnunk a hétköznapok csendjét. Egész Európa megriad ettől, és inkább visszatér bálványisteneihez, amelyeket szolgálni sokkal egyszerűbb. De milyen igényes az olyan Isten szeretete, aki érettünk valóban emberré lett, a mi testünket vette magára! Valójában nem üresség, aránytalanság és ellentmondás van itt, hanem a lényeg feltárulkozása. Isten valóban emberré lett: növekedett, fejlődött, csendben haladt a saját útján. Ezek nélkül Jézus nem lett volna igazi ember. Bele sem merünk gondolni ennek az istenemberi titoknak a mélységeibe. Hatalmas, forró, kizárólagos szerelembe sodor bele. Ebben is egyedül a misztikusoknak van igazuk. A kereszténység csak ezen a fokon működik, ami alatta van, az még nem igazi keresztény élet, legfeljebb szenvedéssel teli előkészület.
Lehet, hogy az egész vallásos életszemléletünk hamis. Mi azt gondoljuk, hogy valami nagy dolgot kell tennünk, valami fontosat és jelentőségteljeset kell végbevinnünk. Igen, dolgoznunk kell, kamatoztatni talentumainkat, képességeinkhez mérten építeni Isten városát a földön, de Názáret arra tanít, hogy végső soron Isten nem azt várja tőlünk, hogy nagy műveket alkossunk, még csak nem is azt, hogy érte szenvedjünk – bár sokat kell szenvednünk, hogy bemehessünk Isten országába –, hanem egyszerűen azt, hogy szentek legyünk. Nem jó emberek, becsületes polgárok, feddhetetlen jellemek – szentek.
Mi is a szentség? Nem folttalanság, nem bűntelenség, nem tökéletesség, erre sajnos képtelenek is vagyunk, hanem mindenekelőtt és legfőképpen a szent Istenhez való tartozás. Hozzá tartozás mindig és mindenütt, egy bálterem köpzepén, a házasoknak a hitvesi ágyban, a papnak a konszekráció pillanatában, de a hétköznapok szürkeségében és megaláztatások, kísértések poklában is. El ne feledd: az a szent, aki a Szenthez, az Istenhez tartozik. Es hogy őhozzá tartozzunk, hogy ez a hozzá tartozás megerősödjön és elmélyüljön bennünk, ezért kell újra meg újra megtérnünk, Isten számára egyre jobban megszületnünk. A keresztény élet születések sorozata, és nem elég egy kicsivel jobbá lennünk, hanem krisztusivá, sőt magává Krisztussá kell születnünk. Ez pedig nem megy halál és feltámadás nélkül.
Testvérem, egyszer az életedben meg kell halnod a halálod előtt, hiszen Szent Pál azt mondja: Ha Krisztussal feltámadtatok, az odafent valókat keressétek! (Kol 3,1) De hogy lehet feltámadni, ha nem is haltál meg? Márpedig az evangélium halálról és feltámadásról beszél, és nem egyre nagyobb élvezeti fokokról! Csak ha meghalsz Krisztusban, akkor lesz részed valami felfoghatatlan békességben és örömben. De olyan örömben, amit nem veszel észre, mert ha észrevennéd, odalenne az öröm, s öntetszelgéssé silányulna. Meghaltunk-e már egyszer önmagunknak, ahogy Krisztus is meghalt önmagának léte első pillanatától? Olyan ember volt, aki másokért élt. Ez nem egyszerűen altruizmus, az kibírhatatlan, ha erőltetik. Arról van szó, hogy Isten életéből forrásozik az életünk. Mindnyájunkal erre vinne a Szentlélek, ha engednénk. Krisztus célja, hogy magához hasonlóvá legyen, hogy a keresztény az ő újabb kiadása legyen, Isten jelenléte a világban.
Ez Názáret legfőbb tanítása, amit azonban csak akkor tanulhatunk meg és válthatunk életre, ha becsületesen végigjárjuk a názáreti iskolát. Ha a Szent Család szegénységét elfogadva életünk súlypontját a szerzés és birtoklás világából a létezés tiszta világába helyezzük át, ha szakítva vágyaink állandó és azonnali kielégítésének kényszerével megtartjuk a názáreti ház fegyelmét, ha kivonulva a világ zajából elmerülünk csöndjében, ha elsajátítjuk a munka és a szemlélődés Istentől rendelt, őseredeti harmóniáját, ha megtanulunk Istennel kettesben lenni, s ebből a bensőséges együttlétben maradva közösségre lépni másokkal.
