Názáret iskolája II. – 1. lecke: Názáret, a lelki szegénység iskolája
Írta: Barsi Balázs OFM
„Ezen a helyen tanuljuk meg először is azt, hogyan szemléljük, hallgassuk és elmélkedjük át és ismerjük meg behatóan, hogy milyen mély és rejtett erő van Isten Fiának ennek a legegyszerűbb, legalázatosabb, legszebb kinyilatkoztatásában. De remélhetőleg megtanuljuk lassan utánozni is.”
VI. Pál pápa szavaival kezdjük meg tanulásunkat a názáreti iskolában. Először is vele együtt körbetekintünk Jézus rejtett életének színterén, különösen abban a házban, ahol ő Szűz Máriával és Szent Józseffel lakott:
,,Itt kiváltképp megértjük, milyen jól kell szemügyre vennünk mindent, ami az ő köztünk való lakozásával kapcsolatos, és annak mintegy keretét adja, tudniillik a helyszínt, a korviszonyokat, szokásokat, a beszédmódot, a szent szertartásokat, egyszóval mindent, amit Jézus felhasznált, hogy magát a világnak kinyilvánítsa. Itt minden beszél, mindennek jelentése van.”
Názáret akkoriban falusias kis városka volt Palesztinában, lakói többnyire mezőgazdasági munkából éltek, művelve a vidék sziklás, de termékeny földjét. Szent József mint ács nem csupán a tetőszerkezetek építéséhez értett, hanem a földműveléshez szükséges szerszámokat: ekét, jármot és egyebeket is készített. A Talmud előírása szerint mesterségét továbbadta fiának, így lett Jézus ács. A családfő sem az Isten Fia, az Úr Jézus volt, nem is a szeplőtelenül fogantatott Szent Szűz, Mária, hanem Szent józsef. Haláláig, mely minden valószínűség szerint még Jézus názáreti évei alatt bekövetkezett, ő irányította a Szent Család mindennapi életét.
A Szent Család egyszerű, szegényes házban lakott, mely semmiben sem különbözött a többi názáreti háztól. Minden bizonnyal tartozott hozzá egy darab föld és kis kert is. Az ajtófélfán ott függött a törvénytisztelő zsidóknál szokásos mezuza, a ,,Halld, Izrael...” kezdetű imádsággal (vö. MTörv 6,4-9). Szombatonként elmentek a zsinagógába, és minden év húsvétján fölzarándokoltak Jeruzsálembe (mikor Jézus tizenkét éves lett, akkortól vele együtt). Megtartottak minden vallási rítust és szokást, mint a többi istenfélő zsidó család, nem voltak sajátos, ,,felvilágosult" nézeteik Istenről, hitről, vallásosságról.
Ebben a teljességgel szokványos, hétköznapi környezetben növekedett és nevelkedett az Úr Jézus. Gyermekkora és ifjúsága nélkülözött mindenfajta rendkívüliséget. Imádkozott, tanult és dolgozott, evett és ivott, elfáradt és megpihent, ugyanúgy, mint bárki más. Nem tett csodákat, nem volt kis zseni, aki kitűnt volna társai közül. Éppen az a legnagyobb csoda, hogy Isten Fia nemcsak testünket vette magára, hanem vállalta az emberi fejlődés minden mozzanatát. Ha pedig Isten Fia megtestesülésével megszentelte a földi élet szürke hétköznapjait és ünnepeit, munkáját és pihenését, imádságát és tanulását, s végigjárta a testi-lelki-szellemi növekedés minden szakaszát és állomását, akkor ez azt jelenti, hogy számunkra is ez az életszentség útja, és nem más.
Newman bíborostól egy alkalommal megkérdezték, hogy miben áll az életszentség. Ezt felelte: ,,Ne maradj ágyban, amikor elérkezett a felkelés ideje, és pontosan feküdj le. Végezd el a kötelező imáidat, élj Isten jelenlétében egész nap, dolgozz, egyél, igyál, és légy vidám, s akkor eléred az életszentséget.”
Ilyen egyszerű volna? Igen, ilyen egyszerű. Nagyzolás az az aggódás, hogy mi lesz velem, mit kell tennem, hogyan állom meg a helyemet az eljövendő időkben – ez nem Názáret, nem Jézus, Mária és József lelkisége. Csak egy nap az élet: az ébredéstől az elalvásig. A mai napon kell felismerni az Úr látogatását, nem a múltba révedve és nem a jövőt kémlelve. És a mai napon kell megtenni a jót, a mai napon kell szakítani a bűnnel. Ne azt mondd: most még nem érzem magam elég erősnek, de holnap majd megteszem ezt vagy azt a jót, mert abból semmi sem lesz. Ne azt mondd: ma még utoljára elkövetem ezt vagy azt a rosszat, de holnaptól megjavulok, mert abból semmi sem lesz. Inkább ezt mondd: lehet, hogy holnap gyenge leszek, és engedek a kísértésnek, de ma nem! Lehet, hogy holnap nem fogom tudni megtenni a jót, de ma megteszem! Názáret szelleme nagyon egyszerű: mindig csak egy napig kell szentül élni.
Szentül élni pedig annyit tesz, hogy az egy szükségeset keressük, arra koncentrálunk a sok tennivaló között. Pazarul káprázatos és kínosan széteső, szédülést okozóan színes és teljességgel összefüggéstelen ez a világ, legalábbis a paradicsomkerten kívül, mert elvesztettük az egyetlen igazi viszonyítási pontot, az Úristent. Egyetlen teendőnk éppen ezért nem más, mint újra megtalálni az abszolút középpontot, amely köré rendeződve mindaz, ami komplikált és összezilált, kitisztul és leegyszerűsödik. Van egy sejtésem: csak az emberben és az ember által lehet a létezés kozmosszá, rendezett világgá. Tudjuk, hogy az egész természet velünk együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig. (Róm 8,22) Önmagában a világ szellemileg nem rendezett, egyedül Krisztusban és az ő képére alkotott, illetve az élete folyamán egészen az ő képmására alakult emberben nyeri el végső értelmét és beteljesedését.
Míg fiatal az ember, egy darabig átengedheti magát a sokszínűségnek. Sodortathatja magát, mondván, milyen szép és végtelenül gazdag az élet, és én nyitott akarok maradni minden értékre, minden életformára, minden emberi kapcsolatra, minden világmagyarázatra, minden filozófiára, minden vallásra! Szépen hangzik, de hát az emberiség legfatálisabb tévedései és bukásai mind ilyen szólamokkal kezdődtek. Tévedés azt hinni, hogy minden értékre egyformán nyitottnak kell lenni! Elsősorban az egy szükségeset kell keresni. A többi mind hozzáadatik. Pontosan erre való az ifjúság. Az az értékrend, melyben tizennégy-tizennyolc éves korunk között nevelődtünk, meghatározó marad egész életünkre. Aki fiatalságának ezeket a legfogékonyabb esztendeit elvesztegeti, élete végéig sajnálni fogja. Aki pedig tovább is kitart a mindenre nyitottság ideája mellett, annak élete hamarosan szétesik, lelkileg felbomlik, összevissza lesz, majd teljesen kiürül. Egy darabig még játssza, hogy milyen szabad és nyitott, valójában azonban már rég kiégett, megcsömörlött, unja az életét és undorodik saját magától. Egy normális ember a mélységben igenis zárt, őrzi a világ elől a maga isteni titkait.
A krisztusi ember legfőbb jellemzője, hogy belsőleg szegénnyé és egyszerűvé vált. Ha egyszer megértettük, mi az Isten akarata, és elköteleztük magunkat az ő követésének útján, akkor együgyűek leszünk a szó szoros értelmében: egyetlen ügyünk lesz, Isten országa és annak igazsága. Életünk egészen leegyszerűsödik és vele imádságunk is, mert a keresztény élet és imádság a mélyben egy.
Aki viszont az egy szükségeset nem jól ragadja meg, az megőrül vagy körülötte őrülnek meg. Mindenáron meg akar valósítani valamit, egy eszményre, talán épp egy vallásos eszményre teszi fel az életét, sikereket ér el, mégis tévúton jár. A folytonos siker több szempontból is igen nyugtalanító jelenség lehet. Nem az élet öröme ellen beszélek, hanem a felületesség mérgezése ellen, mely eltakarja szemünk elől a lényeget, az Istennel való személyes és bensőséges kapcsolatot. Legnagyobb eséllyel éppen kudarcaink nyithatják fel a szemünket a lényegre, hogy életünk el van rejtve Krisztussal az Istenben (vö. Kol 3,3). Akit Isten mintegy gyertyatartóra helyezett, annak ott kell állnia, de magunk ne törekedjünk arra, hogy feltűnjünk. Szeressük a vidéki magányt, a csöndet, az eseménytelen napok hosszú sorát, amelyekben megtapasztalhatjuk Isten irántunk való gyöngéd szeretetét. Robert Bolt Kinek se nap, se szél című nagyszerű drámájában, a főhős, Morus Tamás azt tanácsolja Richnek, a hatalomtól mcgkísértett, gyenge jellemű embernek, hagyja el a fővárost, a királyi udvart, és menjen el vidékre tanítani. Rich kérdésére, hogy ha mégoly jó tanár volna is, ugyan ki tudna róla, Morus így válaszol: ,,Maga. A tanítványai. A barátai. Isten. Nem is rossz nyilvánosság...” Ez a rejtettség mérhetetlen jelentőséggel bír a keresztény ember életében. Az igazi lelki fejlődéshez nélkülözhetetlen.
Igen fontos továbbá azt tudatosítani, hogy lelki fejlődésünk nem a természetnek felel meg, hiszen az evangélium szerinti élet lényege szerint egyáltalán nem természetes, nem is természetellenes, hanem mindenestül természetfölötti. Emlékszünk a jelenetre: Péter Jézus szavára kilép a vízre. Nem süllyed, nem merül el. Ám amikor hirtelen szél támad, megijed, és mindjárt süllyedni kezd. Mintha bizony az természetes lett volna, hogy a sima vizen járt. Talán azt hitte, hogy aki megparancsolta, hogy járjon a vizen, annak hatalma nem nagyobb a szélnél és a hullámoknál? Azért tudott a viz felszinén maradni, mert Jézust nézte. Ahogy levette a szemét Jézusról, és a hullámokat kezdte ügyelni, máris merülni kezdett. Ez a jelenet, Péter vízen járása a keresztény élet szimbóluma. A keresztény Jézusba kapaszkodó tekintet nélkül kudarcra van ítélve.
A keresztény élet örömben kezdődik. Csak az örömben, a Színeváltozás hegyén láthatjuk meg az igazi valóságot. Egy hatalmas vonzásba kerül az ember, az Örökkévaló szeretet sodra ragadja magával. Aki nem ezzel az örömmel jelentkezik szerzetesnek, papnak, aki nem örömmel lép az oltárhoz házasságot kötni, az inkább ne is menjen oda. A kezdet mindig tiszta öröm. Szabadon, örömmel, teljes lényünkkel választunk egy utat, és elindulunk rajta. Ahogy azonban haladunk előre, ez az út mind keskenyebb és keskenyebb lesz, míg végül egészen szűk és meredek ösvénnyé alakul. A házasságról beszélek, és a papságról, a szerzetesi életről. Örömmel vállalkoztál erre az életformára, örömmel választottad éppen ezt a nőt, ezt a férfit, ezt a közösséget. És egyszerre csak azt érzed, hogy egyedül maradtál. Hogy akiket szerettél, többé nem értenek meg, mint régen. Már nem kapsz annyi szeretet, amennyire szükséged volna.
Ne ijedj meg, minden út előbb-utóbb összeszűkül. Ne fordulj vissza és ne akarj letérni róla. Hamis világba lépnél, becsapnád magad. A második házasság nem házasság, akármit érzel is. Felszentelt papként, örökfogadalmas szerzetesként már nem lehet „pályát módosítani”, csak megfutamodni. Szent Pál viszont ezt írja: A pályát végigfutottam. (2Tim 4,7) Nincs alternatíva, meg kell maradni az úton, kerül, amibe kerül. Rá kell hagyni magad öntudatlanul is a szeretet Istenére, aki nem a pusztulásodat, hanem a növekedésedet, a bőségesebb életedet akalja. Ki kell bírni ezt a levegőtlenséget, ezt a vákuumot, s egyszerre csak eláraszt a békesség, és a szűk ösvény tágas bemenetellé (vö. 2Pét 1,11) lesz. Ez tapasztalati tény.
Ahogy tapasztalati tény az is, ahogy az úton előrehaladva az embernek egyre jobban ki kell üresednie, fokozatosan megszabadulva mindentől, ami megakadályozná a szűk kapun való bejutásban. Így válik hasonlóvá Krisztushoz, akinek végtelen szegénysége drágább a világ minden gazdagságánál. Neki nem volt semmije, autója, háza, kertje, befolyásos kapcsolatai, számára csak az Atya volt. A hozzá fűződő, mindent betöltő, mélységes szereteten kívül semmije nem volt, és nem is érdekelte semmi.
Vedd le a rangodat – mondja Isten –, mert én nem a rangodat szeretem. Tedd csak le azt a kényszerzubbonyt, hogy mindig neked van igazad a családban és a közösségben! Én akkor is szeretlek, ha nincs igazad! Vedd csak le tehetséged csillogó ruháit! Én nem a tehetségedet szeretem, hanem léged magadat. Elveszem lassan képességeidet is. Az öregedéssel én hántok le rólad minden külső kérget. Elveszem műveidet, alkotásaidat, mert nem ezekért szeretlek, hanem magadért szeretlek.
Isten megengedte, hogy az ellenség lerombolja Jeruzsálemet és a templomot. Az Egyház életében is és a mi életünkben is végbemennek tisztító összeomlások. Isten minden szent kezéből kivette valamiképpen az ő nagy művét, mert neki nem a nagy művek kellenek, hanem maga az ember, aki megszületett számára az ingyenes szeretetben. Szent Ferenc atyánk egyszer elkeseredve a kisebb testvéreknek az eredeti eszménytől való eltávolodása láttán így kiáltott fel: ,,Kik rabolták el tőlem az én rendemet?" Még hátravolt az életében egy nagy útszakasz, melyet meg kellett tennie, mielőtt igazán megszületett volna az isteni életre. Meg kellett tanulnia, hogy ez nem az ő rendje, és hogy maga Isten vette ki azt a kezéből. Ekkor ő is beállt ferencesnek... Mária Eufrázia anya, a Jó Pásztor Nővérek alapítója egymás után alapította kolostorait. Amit tett, az nyilvánvalóan jó volt: próbálta megmenteni a kallódó lányokat. A püspökök közül azonban tizenhárman is ellenezték tevékenységét, és feljelentették a Vatikánban. A pápa erre megkérdezte egyik bíborosát, hogy mil szól mindehhez Mária Eufrázia anya. Semmit – hangzott a felelet. Akkor nála van az igazság – állapította meg a pápa. Páter Josef Kentenichet, a schönstatti mozgalom elindítóját is elérte a rendalapiték szokásos szenvedése: eltiltották övéitől, száműzték Németországból Amerikába. Majd csak tizennégy év múltán hívta vissza VI. Pál pápa. Végrendeletében Kentenich atya mégis a következő két szót választotta sírfeliratául: „Dilexit Ecclesiam” – szerette az Egyházat.
Úgy születik újjá az ember, még ha öreg is, ha engedi magát levetkőztetni a Szeretet által. A jó dolgokat bizony el kell hagyni valami még jobbért, melyet az Úr készít nekünk. A jó, ha mindenáron ragaszkodunk hozzá, nagyobb akadálya lehet a jobbnak, és főleg a legjobbnak, mint maga a bűn. Ha úgy kezdünk el ragaszkodni bármihez, mint valami végleges jóhoz, akkor vége a mi szentté válásunknak, akkor a műveinkhez ragaszkodunk, nem Krisztushoz. További megtéréseink abbamaradnak, nem tudunk újjászületni, elvetélt magzat leszünk.
Az Úr Jézus szava így hangzik: ,,Aki hisz bennem, annak bensejéből élő vizek forrásai fakadnak.” (Jn 7,38) Nem azt ígérte tehát, hogy a benne hívő Isten minden áldását megtapasztalja, hanem hogy mindaz, amit tőle kap, kiárad másokra és életet fakaszt maga körül. Ez a krisztusi létmód. Másoknak inni adunk, miközben mi szomjasak maradunk. Ezért a szentek üresek, nem tudják, hogy szentek. Nem tapasztalják közvetlenülldl Istent magát, hanem mások tapasztalják őáltaluk. Ők csak a másokon keresztül áradó és feléjük vetődő világosságból részesülnek. Nem önmegvalósítában kiteljesedett embert akar Krisztus, hanem olyat, aki őhozzá magához hasonlít. Aki meri vállalni a teljes kiüresítettséget, lemeztelenítettséget, és mindenestül Istenre hagyatkozni. Persze nem a saját erejéből, ez embertelen elvárás is volna. Az élő vízről szólva Szent János evangélista megmagyarázza, hogy Jézus ezt a Szentlélekről mondta, akit megad a benne hívőknek. Mi már a keresztségben és a hitben megkaptuk a Szentlelket, s az ő erejében vállaljuk a krisztusi létmódot. A pap különösen is erre az életformára vállalkozik, hiszen szentségi jellel megjelölve maga is Krisztus jelévé lesz. Mindenekelőtt ő jeleníti meg Krisztust a világban, a konszekráció, a feloldozás és az egyéb szentségkiszolgáltatások által ő tartja fenn a krisztusi életáram folyamatosságát a Titokzatos Testben, az Egyházban az utolsó napig. Való igaz, nehéz elviselni azt a feszültséget, hogy bár Krisztus képe, eleven ikonja vagy, ugyanakkor látod, milyen gyarló maradtál még sok mindenben. Ezt a feszültséget hordozni kell. A papság lényege az evangélium szerint: ,,Simon, Jónás fia, szeretsz engem?” (Jn 21,16) Nem azt kérdezi Jézus a paptól, hogy szereti-e a híveket. Egyedül Krisztust kell szeretnie, de minden elképzelést felülmúló módon! A szentek beszélnek szívcseréről: egy angyal kioperálta szívüket és Krisztusét tette a helyébe. Ez valóság, csak nem testi szinten. Nem az én emberi szeretetemmel kell szeretnem a híveket, hanem Jézus Szívével.
Paradox módon életünk a fokozatos elszegényedés, egyszerűsödés, kiüresedés útján halad a teljesség felé. Végső soron arról van szó, hogy vállalod-e létezésed legmélyebb logikáját, irányát, törvényét, vagy a gyakorlatban romboló módon szembefordulsz vele? Ha ugyanis tudatosan és teljesen felvállalod, ez azt jelenti, hogy belebocsátkozol mindenestül, nem csupán elvi síkon, de gyakorlatilag és hétköznapjaidban is abba a felfoghatatlan titokba, amelyet csak igy lehet nevezni: Isten.
Mindent egybevéve Názáret szegénysége az, amit a nyolc boldogság közül az első fogalmaz meg: ,,Boldogok a lelki szegények, mert övék a menynyek országa.” (Mt 5,3) Nem a materiális szegénységen van tehát a hangsúly, bár a tisztes szegénység valószínűleg ,,előnyt" jelent Isten országa szempontjából a túlzott gazdagsággal vagy a teljes nyomorral szemben. Názáret szegénysége elsősorban lelki szegénység: általa kibontakozik az Istenre hagyatkozó végtelen bizalom és emberfeletti remény, mely lehetővé teszi, hogy a bennünk lévő Isten országa növekedjék és krisztusi méretűvé táguljon.
Szentül élni pedig annyit tesz, hogy az egy szükségeset keressük, arra koncentrálunk a sok tennivaló között. Pazarul káprázatos és kínosan széteső, szédülést okozóan színes és teljességgel összefüggéstelen ez a világ, legalábbis a paradicsomkerten kívül, mert elvesztettük az egyetlen igazi viszonyítási pontot, az Úristent. Egyetlen teendőnk éppen ezért nem más, mint újra megtalálni az abszolút középpontot, amely köré rendeződve mindaz, ami komplikált és összezilált, kitisztul és leegyszerűsödik. Van egy sejtésem: csak az emberben és az ember által lehet a létezés kozmosszá, rendezett világgá. Tudjuk, hogy az egész természet velünk együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig. (Róm 8,22) Önmagában a világ szellemileg nem rendezett, egyedül Krisztusban és az ő képére alkotott, illetve az élete folyamán egészen az ő képmására alakult emberben nyeri el végső értelmét és beteljesedését.
Míg fiatal az ember, egy darabig átengedheti magát a sokszínűségnek. Sodortathatja magát, mondván, milyen szép és végtelenül gazdag az élet, és én nyitott akarok maradni minden értékre, minden életformára, minden emberi kapcsolatra, minden világmagyarázatra, minden filozófiára, minden vallásra! Szépen hangzik, de hát az emberiség legfatálisabb tévedései és bukásai mind ilyen szólamokkal kezdődtek. Tévedés azt hinni, hogy minden értékre egyformán nyitottnak kell lenni! Elsősorban az egy szükségeset kell keresni. A többi mind hozzáadatik. Pontosan erre való az ifjúság. Az az értékrend, melyben tizennégy-tizennyolc éves korunk között nevelődtünk, meghatározó marad egész életünkre. Aki fiatalságának ezeket a legfogékonyabb esztendeit elvesztegeti, élete végéig sajnálni fogja. Aki pedig tovább is kitart a mindenre nyitottság ideája mellett, annak élete hamarosan szétesik, lelkileg felbomlik, összevissza lesz, majd teljesen kiürül. Egy darabig még játssza, hogy milyen szabad és nyitott, valójában azonban már rég kiégett, megcsömörlött, unja az életét és undorodik saját magától. Egy normális ember a mélységben igenis zárt, őrzi a világ elől a maga isteni titkait.
A krisztusi ember legfőbb jellemzője, hogy belsőleg szegénnyé és egyszerűvé vált. Ha egyszer megértettük, mi az Isten akarata, és elköteleztük magunkat az ő követésének útján, akkor együgyűek leszünk a szó szoros értelmében: egyetlen ügyünk lesz, Isten országa és annak igazsága. Életünk egészen leegyszerűsödik és vele imádságunk is, mert a keresztény élet és imádság a mélyben egy.
Aki viszont az egy szükségeset nem jól ragadja meg, az megőrül vagy körülötte őrülnek meg. Mindenáron meg akar valósítani valamit, egy eszményre, talán épp egy vallásos eszményre teszi fel az életét, sikereket ér el, mégis tévúton jár. A folytonos siker több szempontból is igen nyugtalanító jelenség lehet. Nem az élet öröme ellen beszélek, hanem a felületesség mérgezése ellen, mely eltakarja szemünk elől a lényeget, az Istennel való személyes és bensőséges kapcsolatot. Legnagyobb eséllyel éppen kudarcaink nyithatják fel a szemünket a lényegre, hogy életünk el van rejtve Krisztussal az Istenben (vö. Kol 3,3). Akit Isten mintegy gyertyatartóra helyezett, annak ott kell állnia, de magunk ne törekedjünk arra, hogy feltűnjünk. Szeressük a vidéki magányt, a csöndet, az eseménytelen napok hosszú sorát, amelyekben megtapasztalhatjuk Isten irántunk való gyöngéd szeretetét. Robert Bolt Kinek se nap, se szél című nagyszerű drámájában, a főhős, Morus Tamás azt tanácsolja Richnek, a hatalomtól mcgkísértett, gyenge jellemű embernek, hagyja el a fővárost, a királyi udvart, és menjen el vidékre tanítani. Rich kérdésére, hogy ha mégoly jó tanár volna is, ugyan ki tudna róla, Morus így válaszol: ,,Maga. A tanítványai. A barátai. Isten. Nem is rossz nyilvánosság...” Ez a rejtettség mérhetetlen jelentőséggel bír a keresztény ember életében. Az igazi lelki fejlődéshez nélkülözhetetlen.
Igen fontos továbbá azt tudatosítani, hogy lelki fejlődésünk nem a természetnek felel meg, hiszen az evangélium szerinti élet lényege szerint egyáltalán nem természetes, nem is természetellenes, hanem mindenestül természetfölötti. Emlékszünk a jelenetre: Péter Jézus szavára kilép a vízre. Nem süllyed, nem merül el. Ám amikor hirtelen szél támad, megijed, és mindjárt süllyedni kezd. Mintha bizony az természetes lett volna, hogy a sima vizen járt. Talán azt hitte, hogy aki megparancsolta, hogy járjon a vizen, annak hatalma nem nagyobb a szélnél és a hullámoknál? Azért tudott a viz felszinén maradni, mert Jézust nézte. Ahogy levette a szemét Jézusról, és a hullámokat kezdte ügyelni, máris merülni kezdett. Ez a jelenet, Péter vízen járása a keresztény élet szimbóluma. A keresztény Jézusba kapaszkodó tekintet nélkül kudarcra van ítélve.
A keresztény élet örömben kezdődik. Csak az örömben, a Színeváltozás hegyén láthatjuk meg az igazi valóságot. Egy hatalmas vonzásba kerül az ember, az Örökkévaló szeretet sodra ragadja magával. Aki nem ezzel az örömmel jelentkezik szerzetesnek, papnak, aki nem örömmel lép az oltárhoz házasságot kötni, az inkább ne is menjen oda. A kezdet mindig tiszta öröm. Szabadon, örömmel, teljes lényünkkel választunk egy utat, és elindulunk rajta. Ahogy azonban haladunk előre, ez az út mind keskenyebb és keskenyebb lesz, míg végül egészen szűk és meredek ösvénnyé alakul. A házasságról beszélek, és a papságról, a szerzetesi életről. Örömmel vállalkoztál erre az életformára, örömmel választottad éppen ezt a nőt, ezt a férfit, ezt a közösséget. És egyszerre csak azt érzed, hogy egyedül maradtál. Hogy akiket szerettél, többé nem értenek meg, mint régen. Már nem kapsz annyi szeretet, amennyire szükséged volna.
Ne ijedj meg, minden út előbb-utóbb összeszűkül. Ne fordulj vissza és ne akarj letérni róla. Hamis világba lépnél, becsapnád magad. A második házasság nem házasság, akármit érzel is. Felszentelt papként, örökfogadalmas szerzetesként már nem lehet „pályát módosítani”, csak megfutamodni. Szent Pál viszont ezt írja: A pályát végigfutottam. (2Tim 4,7) Nincs alternatíva, meg kell maradni az úton, kerül, amibe kerül. Rá kell hagyni magad öntudatlanul is a szeretet Istenére, aki nem a pusztulásodat, hanem a növekedésedet, a bőségesebb életedet akalja. Ki kell bírni ezt a levegőtlenséget, ezt a vákuumot, s egyszerre csak eláraszt a békesség, és a szűk ösvény tágas bemenetellé (vö. 2Pét 1,11) lesz. Ez tapasztalati tény.
Ahogy tapasztalati tény az is, ahogy az úton előrehaladva az embernek egyre jobban ki kell üresednie, fokozatosan megszabadulva mindentől, ami megakadályozná a szűk kapun való bejutásban. Így válik hasonlóvá Krisztushoz, akinek végtelen szegénysége drágább a világ minden gazdagságánál. Neki nem volt semmije, autója, háza, kertje, befolyásos kapcsolatai, számára csak az Atya volt. A hozzá fűződő, mindent betöltő, mélységes szereteten kívül semmije nem volt, és nem is érdekelte semmi.
Vedd le a rangodat – mondja Isten –, mert én nem a rangodat szeretem. Tedd csak le azt a kényszerzubbonyt, hogy mindig neked van igazad a családban és a közösségben! Én akkor is szeretlek, ha nincs igazad! Vedd csak le tehetséged csillogó ruháit! Én nem a tehetségedet szeretem, hanem léged magadat. Elveszem lassan képességeidet is. Az öregedéssel én hántok le rólad minden külső kérget. Elveszem műveidet, alkotásaidat, mert nem ezekért szeretlek, hanem magadért szeretlek.
Isten megengedte, hogy az ellenség lerombolja Jeruzsálemet és a templomot. Az Egyház életében is és a mi életünkben is végbemennek tisztító összeomlások. Isten minden szent kezéből kivette valamiképpen az ő nagy művét, mert neki nem a nagy művek kellenek, hanem maga az ember, aki megszületett számára az ingyenes szeretetben. Szent Ferenc atyánk egyszer elkeseredve a kisebb testvéreknek az eredeti eszménytől való eltávolodása láttán így kiáltott fel: ,,Kik rabolták el tőlem az én rendemet?" Még hátravolt az életében egy nagy útszakasz, melyet meg kellett tennie, mielőtt igazán megszületett volna az isteni életre. Meg kellett tanulnia, hogy ez nem az ő rendje, és hogy maga Isten vette ki azt a kezéből. Ekkor ő is beállt ferencesnek... Mária Eufrázia anya, a Jó Pásztor Nővérek alapítója egymás után alapította kolostorait. Amit tett, az nyilvánvalóan jó volt: próbálta megmenteni a kallódó lányokat. A püspökök közül azonban tizenhárman is ellenezték tevékenységét, és feljelentették a Vatikánban. A pápa erre megkérdezte egyik bíborosát, hogy mil szól mindehhez Mária Eufrázia anya. Semmit – hangzott a felelet. Akkor nála van az igazság – állapította meg a pápa. Páter Josef Kentenichet, a schönstatti mozgalom elindítóját is elérte a rendalapiték szokásos szenvedése: eltiltották övéitől, száműzték Németországból Amerikába. Majd csak tizennégy év múltán hívta vissza VI. Pál pápa. Végrendeletében Kentenich atya mégis a következő két szót választotta sírfeliratául: „Dilexit Ecclesiam” – szerette az Egyházat.
Úgy születik újjá az ember, még ha öreg is, ha engedi magát levetkőztetni a Szeretet által. A jó dolgokat bizony el kell hagyni valami még jobbért, melyet az Úr készít nekünk. A jó, ha mindenáron ragaszkodunk hozzá, nagyobb akadálya lehet a jobbnak, és főleg a legjobbnak, mint maga a bűn. Ha úgy kezdünk el ragaszkodni bármihez, mint valami végleges jóhoz, akkor vége a mi szentté válásunknak, akkor a műveinkhez ragaszkodunk, nem Krisztushoz. További megtéréseink abbamaradnak, nem tudunk újjászületni, elvetélt magzat leszünk.
Az Úr Jézus szava így hangzik: ,,Aki hisz bennem, annak bensejéből élő vizek forrásai fakadnak.” (Jn 7,38) Nem azt ígérte tehát, hogy a benne hívő Isten minden áldását megtapasztalja, hanem hogy mindaz, amit tőle kap, kiárad másokra és életet fakaszt maga körül. Ez a krisztusi létmód. Másoknak inni adunk, miközben mi szomjasak maradunk. Ezért a szentek üresek, nem tudják, hogy szentek. Nem tapasztalják közvetlenülldl Istent magát, hanem mások tapasztalják őáltaluk. Ők csak a másokon keresztül áradó és feléjük vetődő világosságból részesülnek. Nem önmegvalósítában kiteljesedett embert akar Krisztus, hanem olyat, aki őhozzá magához hasonlít. Aki meri vállalni a teljes kiüresítettséget, lemeztelenítettséget, és mindenestül Istenre hagyatkozni. Persze nem a saját erejéből, ez embertelen elvárás is volna. Az élő vízről szólva Szent János evangélista megmagyarázza, hogy Jézus ezt a Szentlélekről mondta, akit megad a benne hívőknek. Mi már a keresztségben és a hitben megkaptuk a Szentlelket, s az ő erejében vállaljuk a krisztusi létmódot. A pap különösen is erre az életformára vállalkozik, hiszen szentségi jellel megjelölve maga is Krisztus jelévé lesz. Mindenekelőtt ő jeleníti meg Krisztust a világban, a konszekráció, a feloldozás és az egyéb szentségkiszolgáltatások által ő tartja fenn a krisztusi életáram folyamatosságát a Titokzatos Testben, az Egyházban az utolsó napig. Való igaz, nehéz elviselni azt a feszültséget, hogy bár Krisztus képe, eleven ikonja vagy, ugyanakkor látod, milyen gyarló maradtál még sok mindenben. Ezt a feszültséget hordozni kell. A papság lényege az evangélium szerint: ,,Simon, Jónás fia, szeretsz engem?” (Jn 21,16) Nem azt kérdezi Jézus a paptól, hogy szereti-e a híveket. Egyedül Krisztust kell szeretnie, de minden elképzelést felülmúló módon! A szentek beszélnek szívcseréről: egy angyal kioperálta szívüket és Krisztusét tette a helyébe. Ez valóság, csak nem testi szinten. Nem az én emberi szeretetemmel kell szeretnem a híveket, hanem Jézus Szívével.
Paradox módon életünk a fokozatos elszegényedés, egyszerűsödés, kiüresedés útján halad a teljesség felé. Végső soron arról van szó, hogy vállalod-e létezésed legmélyebb logikáját, irányát, törvényét, vagy a gyakorlatban romboló módon szembefordulsz vele? Ha ugyanis tudatosan és teljesen felvállalod, ez azt jelenti, hogy belebocsátkozol mindenestül, nem csupán elvi síkon, de gyakorlatilag és hétköznapjaidban is abba a felfoghatatlan titokba, amelyet csak igy lehet nevezni: Isten.
Mindent egybevéve Názáret szegénysége az, amit a nyolc boldogság közül az első fogalmaz meg: ,,Boldogok a lelki szegények, mert övék a menynyek országa.” (Mt 5,3) Nem a materiális szegénységen van tehát a hangsúly, bár a tisztes szegénység valószínűleg ,,előnyt" jelent Isten országa szempontjából a túlzott gazdagsággal vagy a teljes nyomorral szemben. Názáret szegénysége elsősorban lelki szegénység: általa kibontakozik az Istenre hagyatkozó végtelen bizalom és emberfeletti remény, mely lehetővé teszi, hogy a bennünk lévő Isten országa növekedjék és krisztusi méretűvé táguljon.
