Názáret iskolája III. – 2. lecke: Názáret, a lelki fegyelem iskolája

Írta: Barsi Balázs OFM

,,Itt, ebben az iskolában valóban tisztán látjuk, miért kell megtartani a lelki fegyelmet, ha valaki az evangélium tanítását akarja követni és Krisztus tanítványa kíván lenni.”

Az imént felvázolódott előttünk a szentség útja: Istennel együtt élni a hétköznapokban, s közben a birtoklás világából egyre jobban a létezés világába lépve növekedni, kibontakozni a szeretetben. Az tökéletesen közömbös, hogy amit teszünk vagy elszenvedünk, mennyire látványos, mekkora horderejű dolog. Lehet, hogy azt gondoljuk, építkeznünk kell, valamit alapítani, valami marandót alkotni. Názáret azonban nem ezt sugallja. A szentség lényege nem ebben van. Tetteink és szenvedéseink értékét egyedül a szeretet adja, amit beleadunk. Oswald Chambers protestáns prédikátor írja: 

,,Jézus Krisztus nem azt számítja szolgálatnak, amit érte teszünk, hanem hogy mik vagyunk az ő számára, és ennek a belső titka a személyes azonosság vele, hogy megismerjük őt.”

Meglepő, hogy VI. Pál pápa az otthonnal kapcsolatban fegyelemről beszél. Nekünk az otthonról épp az ellenkezője: az ellazulás, az elengedettség jut eszünkbe. Otthon vagyok, tehát eleresztem magam, azt csinálom, ami jólesik. Épp eleget vagyok olyan helyzetben, ahol viselkednem kell, ahol össze kell szednem magam. A fegyelemmel legtöbben úgy vagyunk, hogy ahol ez megköveteltetik, ott nem érezzük jól magunkat, nem érezzük magunkat otthon. 

Emögött az a téves elképzelés húzódik meg, hogy a rend szembenáll a szabadsággal és a spontaneitással. Úgy gondoljuk, hogy az élet spontán módon bontakozik, ahol azonban rend (regula, szabály, fegyelem) van, ott elfojtják az életet. A valóság azonban egészen más. A kozmoszban a csillagrendszerek bonyolult törvényszerűségek szerint épülnek fel, s a földi élet is a fizika, kémia, biológia meghatározott törvényeinek megfelelően bontakozik ki. A két egyesült sejt az anya méhében azonnal törvények millióinak, egyfajta szigorú rendnek engedelmeskedik, így indul fejlődésnek a magzat, s a megszületett csecsemő is csak egy bizonyos rendben növekszik jól. Szent Pál apostol üdvösségtervről, üdvrendről beszél, amelyet Isten öröktől fogva elhatározott az emberre és a világmindenségre vonatkozóan. Csakis ebben a rendben van helye az igazi szabadságnak. 

Pontosan egy bizonyos értelmes rendhez való igazodás hozza létre az otthon nyugalmát. A skolasztikusok azt állítj ák, hogy a békesség a rendből áradó nyugalom. Legalábbis az evilági békesség, amely nélkül nincs otthon. A názáreti háznak volt egy ősi időkből eredő fegyelme, és nem kell a fantáziánkra hagyatkoznunk, hogy nagy vonalakban rekonstruáljuk azt. A korabeli vallásos, vidéken élő, egyszerű zsidó családok életrendjének alapstruktúráját az imádság, a közös étkezés, lefekvés és a felkelés ideje, valamint a munkanapok sora adta, s amelyet a szombatok és az ünnepek felüdítettek a maguk friss ragyogásával. Ezek nélkül nincsen otthon. Ha valaki ezeket elvetve vágyik otthonra vagy közösségre, és azt mondja, hogy nem érzi jól magát, mert igazodni kell egy bizonyos rendhez, az tulajdonképpen saját önszeretetét nevezi otthonnak, pedig az nem otthon, hanem egyszemélyes börtöncella. Az előember dezorientált, kaotikus világába süllyed vissza az európai ember, amikor feladja az emberi nevelés alapelveit, amikor agressziónak fogja fel az értelmes törvényekhez való alkalmazkodást, és csak a spontán kibontakozást ismeri el. 

A családi és a szerzetesi közösségben lelki fegyelem van. Ki-ki tisztában van a saját helyével, tudja a feladatait, alkalmazkodik azokhoz, akikkel együtt él, s adott esetben készségesen aláveti akaratát a másikénak. És ez nem csupán a gyermekekre, közösségben az alárendelt tagokra vonatkozik, hanem a szülőkre, vezetőkre, elöljárókra is. A modern kor ideálja persze nem ez, hanem a mindenkitől független, magát sehol le nem kötő és el nem kötelező világfi és a szingli, aki mindig a maga útját járja és a maga akaratát cselekszi, így valósítva meg önmagát. Vajon melyikünket ne csábítana időről időre az olyan eredetinek és vonzónak tűnő életforma, ahol végre a magunk urai lehetünk, és nem szól bele senki, hogy mit, mikor, hogyan és miért teszünk? Melyik szeminarista, szerzetesnövendék ne gondolná úgy, hogy amikor pap, örökfogadalmas szerzetes lesz, minden másképp lesz majd, a jelenlegi átmeneti állapotból megszabadulva tökéletesebben fogja szolgálni az Istent? Hány és hány szerelmes hiszi azt, hogy miután házasságra lép kedvesével, minden megváltozik, a nehézségek megoldódnak, a rossz szokások egyszeriben eltűnnek? Vagy melyik családapa ne álmodozna egyszer-egyszer a kolostori élet szépségéről, melyik pap vagy szerzetes ne ábrándozna olykor a családos élet örömeiről? Ezek bizony az ördög alattomos kísértései, amelynek ellen kell állni, mert puszta illúzió, hogy majd holnap, másutt és másokkal könnyebb, hitelesebb, Istennek tetszőbb lesz az életünk. Éppenséggel ott lehetünk kedvesek Isten előtt, ahol vagyunk, abban az életállapotban, abban a közösségben, abban a feladatban, amelyben elköteleztük magunkat neki, akár undor fog el, akár sivárságérzet, akár csüggedés. A csüggedés iskoláját is végig kell járni, enélkül nincs életszentség. Magunkra kell venni a szomorúság köntösét, hogy majd fölválthassuk az öröm ruhájával. Jézus emberségének szentsége nem más, mint hogy mindig az Atya színe előtt áll ott, ahol van, mert másutt sem lenne számára jobban jelen az Isten. Ez Mária és József szentsége is: titokzatosan, de valóságosan Istennel vannak, Izrael Szentjével. A szentség: együtt lenni a szent Istennel, mindig, mindenütt, minden körülmények között. Kizárólag őhozzá ragaszkodva kell Simone Weil szavaival – újra és újra megtanulnunk az után vágyakozni, ami a miénk. 

Az életszentség szempontjából nincs átmeneti idő, sem átmeneti hely, sem pedig átmeneti teendők, nincs kedvező vagy kedvezőtlen helyzet, hiszen minden helyzet alkalmas arra, hogy valaki Isten akarata mellett döntsön, s abban mindvégig kitartson, akár házasság, akár papság, szerzetesség az útja, akár békés építkezés, akár üldöztetés az osztályrésze. Ezért mindenekelőtt állapotbeli kötelességünket kell teljesítenük. Előre úgysem láthatjuk, mit is akar általunk művelni Isten, ezért mi csak tegyük a dolgunkat, hogya azon keresztül tetszése szerint cselekedhessen. Jézus sem tudta emberi tudásával, csak az utolsó percben, hogy éppen ,,ezekért a késői léptekért" (Pilinszky) jött, amelyeket tántorogva tett meg kereszttel a vállán a Golgotáig. Az Isten Fla alázatosságában, mellyel mindig az Atya akaratát keresi és az ő dicsőségén munkálkodik, erő van! Nagyon szeretem a pap áldozás előtti imájából ezt a mondatot: ,,Add, hogy mindig ragaszkodjam törvényeidhez, és soha el ne szakadjak tőled.” Mennyiszer elsuttogjuk ezt mi, papok életünk folyamán Krisztus testének és vérének szentsége előtt! Ebben van összefoglalva szerzetesi és papi közösségünk igazi struktúrája. Mindannyian valakihez, az Úrhoz ragaszkodunk, enélkül nincs szemináriumi, szerzetesi, keresztény családi közösség! De ez még nem elég, életforma is kell, melyet az Úr törvényeihez való ragaszkodás alakít ki. Az Úr törvényei mögött ott van az az emberi és pszichológiai tapasztalat is, hogy bizonyos közös törvényekhez való igazodás lelki fegyelme nélkül nincs názáreti szemlélődő élet. A lelki fegyelem önzésünk állandó megfékezése. Sajátos eksztázis, mely által az ember kilép az önmaga körül forgásból, és elkezd másokért élni. 

Ez pedig, ha kezdetben nehéz is, gyönyörűséges élmény. Amikor sikerül kilépnünk magunkból, mert valami érték megragad minket (főleg a másik személye, szeretete), egy pillanatra elfelejtkezünk magunkról, akkor megízlelhetjük a mennyország örömét. 

Néha persze ez nem könnyű, különösen, ha olyasvalakit kell elfogadnom, aki ellenszenves vagy nehéz természetű. Lisieux-i Szent Teréz önéletrajzában elbeszéli, hogy az egyik nővér mindenben megfelelt annak, ami őt taszította, nem volt olyan tulajdonsága, mely ne irritálta volna. Erre ő tudatosan próbálta elfogadni, mindig többet tett érte, s amikor csak meglátta, mindig imádkozott érte. Egy bizonyos idő után a rekreáció alkalmával ez a nővér megszólította Terézt: ,,Szent Ábrázatról és Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővér, mondja már meg nekem, miért kedvel engem mindenkinél jobban?” Hát ez a lelki fegyelem. Ha a másik ember idegesítő tulajdonságait nem tudjuk fegyelmezetten elviselni, de közben prédikálunk a szeretetről, és nagyon jó közösséget szeretnénk, akkor csak ámítjuk magunkat. 

Bizony, egynémely dologban még Máriának és Józsefnek is el kellett viselnie egymást. Nem azért, mert rosszak voltak, hanem egyszerűen azért, mert mások. Velünk is megesik, hogy valakivel beszélgetve szinte megdöbbenve kérdezzük magunktól: hogyan lehet ennyire másképp nézni a világot? A lelki fegyelem tehát tapintatot is jelent, meg türelmet, önzetlenséget, a másik sikerének való örülni tudást és még sok egyebet, amit Szent Pál a Szeretethimnuszban különböző neveken nevezve összefoglal. A lelki fegyelem és a szeretet egymástól elválaszthatatlan, egyiket a másik nélkül gyakorolni életveszélyes. 

Nem feledkezhetünk meg a lelki fegyelem egyik fő megnyilvánulási formájáról, amely ma ugyancsak kiment a divatból: az engedelmességről. Jézus engedelmeskedett Máriának és Józsefnek. Nem azért, mert különben bűnt vagy rosszat követett volna el, hanem mert ez számára egyet jelentett a szeretettel. Ezért írhatta Szent Pál a filippieknek, hogy Krisztus engedelmes volt mindhalálig, ahelyett, hogy Krisztus szeretett mindhalálig: 

Ugyanazt a lelkületet ápoljátgk magatokban, mely Krisztus Jézusban is megvolt. Ő, mint Isten, Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez. Engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. (Fil 2,5-8)

Az a szeretet, amely nem engedelmes, nem szeretet. Az igazi szeretet arról ismerszik meg, hogy nem a maga akaratát keresi, kezdve a legapróbb dolgokkal, azoknak az egyéni szokásoknak a feladásával, melyekhez azért ragaszkodunk, mert ettől gondoljuk magunkat eredetinek. Amikor például Mária azt mondta Jézusnak: Fiam, ezt a köntöst vedd fel, ne a másikat, nem tudom elképzelni, hogy jézus nyafogott vagy ellenkezett volna. Ő nagyvonalú volt, mert az engedelmesség azzá tette: Hát akkor azt veszem fel, anyám. Sokszor pontosan ilyeneken áll vagy bukik egy család vagy egy közösség élete. Teljesen fel kell adnod az egyéniségedet. Például pontosnak kell lenned, ki kell találnod a másik ízlését. Micsoda gazdagságot kapsz ezért! Ki mondta azt, hogy az egyéniséget kell kifejleszteni? A személyt kell kibontakoztatni, amely viszont kizárólag a szeretet legkeményebb engedelmességében fejlődik! Végső soron csak így lehet növekedni. Ne ábrándozz semmiféle jobbulásról, növekedésről, ha nem élsz igen kemény engedelmességben! Ez az engedelmesség gazdagít, nagyvonalúvá tesz, hihetetlen módon kiteljesíti benned a szeretetet, egyszersmind megszabadít az önzéstől. Ez az a mély és rejtett erő, amiről VI. Pál pápa beszélt. 

Jézus kettős döntést hozott: ember akart lenni az emberek között, majd Atyjára bízta emberi életét. E nélkül az alapvető döntés nélkül nincs Názáret, nincs keresztény élet, csupán valamiféle olcsó vallásoskodás, amelynek semmi köze az üdvösséghez. A családban engedelmességgel tartozik az asszony a férjének, a gyermek a szülőknek, a testvéri közösségben a testvérek az elöljárónak és egymásnak. Nekünk azért is kell engedelmeskednünk a hiteles tekintélynek, hogy ne vétkezzünk, hogy életünk áttetsző legyen. De Jézus engedelmessége egészen új távlatokat nyit: az embereknek való engedelmesség számára azért nem nyűg és teher, mert magától értetődő folytatása annak, hogy mindig Isten akaratát keresi. Az ő függetlensége nem abban állt, hogy mindenben ragaszkodott a saját elképzeléseihez, ízléséhez és kedvteléseihez, hanem éppenséggel az ilyen dolgoktól való függetlenségben. Az Atya akarata, az Atya szeretete, ez Jézus legbensőbb élete. Ebben benne van az is, hogy Máriától tanul, hogy átveszi József mozdulatait, az ácsmesterség szakmai fogásait. Bátran a személyiségébe építi, amit tőlük lát és hall, nem félti tőlük eredetiségét. Az ő eredetisége – és mindannyiunké – abban van, ahogy egyedülálló módon szereti Istent és az embereket. 

Mária semmi mást nem tesz, mint igent mond Istennek, nem firtatva, hogy mi lesz ebből, mi a garancia arra, hogy megéri, hogy mit kap cserébe. ,,Legyen nekem a te igéd szerint” – mondja az angyalnak, és ki is tart ebben mindvégig, még ha Isten akarata esetenként érthetetlen is számára. 

József is engedelmeskedett az angyal szavának: ,,Ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát.” (Mt 1,20) Nem pályázhatok több világosságra, ha nem teszem meg azt a lépést, amelyet Isten kér tőlem, hiszen ,,nem láthatom az egész előttem levő hosszú pályát: egy-egy lépés elég” (Newman). Hatalmas ködben vagyunk, és a további lépésre vezető világosságot csak akkor kapom meg, ha megteszem Isten akaratát, amit már megismertem. Tehát csupán azt kell nekem is tudnom, mit kell cselekednem. És ha megcselekedtem azt, amit Isten akart, akkor újabb világosság gyullad bennem. 

Széles az út, amelyre az van kiírva: szabadság, és mégis a tökéletes rabságba visz. Ellenben nagyon keskeny az az ösvény, amely az igazi szabadságra vezet. Ezért jó, ha az ember igát visel kora ifjúságától fogva. Az Úr igája először nem édes és nem könnyű, de viseld csak, mint egy igavonó állat. Húzd az Úr igáját, örülj, hogy befogott; egyszer csak olyan könnyű lesz és olyan édes, hogy elsírod magad. 

Minden divatos szólammal, tendenciával szemben állítom, hogy kell egy alapvető döntés az életünkben, ami konkrét formában megjelenik a mindennapjainkban, és fenn is tartható. Ahogy a régiek mondták: ,,Tartsd meg a rendet, s a rend megtart téged!” Ehhez szükséges az örökfogadalom. Ez lehet ünnepélyes szerzetesi fogadalom, házassági eskü, papi fogadalom vagy egy titokban letett magánfogadalom. A lényeg, hogy a határozott és végérvényes döntés minden keresztény életében nélkülözhetetlen: Uram, a tiéd vagyok itt, ebben a környezetben, ebben az életállapotban, ezek között a körülmények között, s akármi lesz is, én szüntelenül a tiéd akarok lenni, most, mindig és örökkön-örökké. 

Azzal, hogy valaki leteszi ezt az örökfogadalmat, hogy férjhez megy vagy megnősül, pappá szentelik vagy egy szerzetesi közösség teljes jogú tagja lesz, az életét még nem élte le, még nincs élete végéig bebiztosítva, ám e döntés nélkül, még ha nem követ is el nagy bűnöket, óhatatlanul maga körül forog, s nem tud megkapaszkodni a létezésben. A nehézségek, kísértések, próbatételek előbb-utóbb elkövetkeznek az életében. Ha ezekben az alapdöntésen, a hűség igenjén belül igyekszik helytállni, akkor nyert ügye van, még ha esetleg egyszer-egyszer alulmarad is a bűnnel vívott küzdelemben. Ha viszont hagyja megkérdőjelezni azt az egyszer határozottan és véglegesen kimondott igent, akkor el van veszve. 

Egy életszentség van: a konok hűség. Láttam cédrusokat kidőlni, zseniket elsivárosodni, csillagokat lebukni az Egyház egéről – egyre jobban szánom őket. Láttam ugyanakkor jóval szerényebb képességű, egyszerű papokat, szerzeteseket, híveket is ragyogó hűségben. Ők azok, akik engedelmességük, áttetsző életük által fönntartják az Egyházat a világ végezetéig.

Kép: John Rogers Herbert